Kedves Ernő!
Legutóbbi telefonbeszélgetésünk során említetted, hogy a fukushimai reaktorok balesete következtében szétterjedt radioaktív szennyezés miatt már több száz embernél jelentkeztek a káros hatások, bizonyos rákos folyamatok beindulásában. Én ilyen hírekkel még nem találkoztam. A Magyar Nemzet „Főhajtás az áldozatok előtt” c. 2012. március 12.-i számában megjelent összeállítás nemes egyszerűséggel közölte, hogy azonnali halálos áldozatok nem voltak, de végül 573-an vesztették életüket. Örömmel venném, ha közölnéd velem az egyéb forrásaidat. A magam részéről – Veled ellentétben – továbbra is atomenergia-párti maradok, és aktívan (de nem radioaktívan) szeretnék részt venni a lakosság szakszerű felvilágosításában.
Nekem, neves egyetemek sugár-egészségügyi professzorainak közleményeiből olyan információim vannak, hogy nem lehet majd kimutatni az említett baleset miatti rákos elhalálozásokat. Az erőmű közelében lakók közül 10 000 ember sugárterhelésének nagysága személyekre lebontva ismert. Közülük kb. ötvenen kaptak akkora sugárterhelést, ami kétszerese egy PET-CT vizsgálat során elszenvedettnek. A baleset óta eltelt idő alatt ebből a 10 000 főből a radioaktív szennyezéstől függetlenül, különböző – pontos kórismével igazolt – rákbetegségben ugyancsak ötvenen haltak meg. Ezek táborát kellene, hogy megduplázza rövid időn belül az említett többlet-sugárterhelésnek kitett ötven fő. Ha ez nem következik be, akkor az általad említett több száz betegség biztosan nem igazolható.
Magyarországon évente kb. 10 000 PET-CT vizsgálatot finanszíroz az OEP, miközben a szakma szerint háromszor ennyire lenne szükség. Ha egy ilyen vizsgálatnak olyan nagy lenne a kockázata, mint amekkora a fukushimai hírekből következik, akkor, ezeket a vizsgálatokat senki nem merné alkalmazni, és helyes felvilágosítás esetén egyetlen paciens sem vetné alá magát ilyen vizsgálatnak.
Én abban reménykedtem, hogy az atomerőművek normál üzemviteli, vagy, egy esetleges baleset radioaktív kibocsátásaitól való félelmet a sugáregészségügyhöz értő szakorvosok segítségével lehetne leginkább csökkenteni. Pávics professzor úr a sokadik, aki ebben a hitemben megingatott, mivel a témához kapcsolódó levelemet válaszra sem méltatta.
Amennyiben Ő, és az OSSKI orvos-igazgatója egyetlen egy Bq I-131-et sem engedélyez kibocsátani a levegőbe, akkor, én „gyilkosnak” tekintek minden olyan szakembert, aki diagnosztikai céllal 200 millió Bq I-131-et juttat egy-egy paciens szervezetébe.
A beszélgetésünk során említetted a csernobili „likvidátorokat”, akiknek a feladata az volt, hogy hosszú rudakkal lökdössék vissza a tetőről az épületbe a „forró részecskéket”. A feladat ésszerűtlenségén és szakmaiatlanságán túl, ezek az emberek a néhány tíz másodpercig tartó cselekedet során csakis külső sugárterhelést kaphattak. A szervezetükbe sem belégzéssel, sem egyéb úton nem kerülhetett olyan radioaktív izotóp, ami hosszan tartó belső sugárterhelést okozott volna. Egyszóval, ezek a „likvidátorok” az un. „смерть под лучом” (halál a sugár alatt) esettel álltak szemben. A fogalomnak tényleg megfelelő halál 100 000 R esetén (a besugárzás kezdetétől számított) 30-50 percen belül következik be. 5 000 R esetén 24 órán belül. Alig hiszem, hogy az első néhány halott után bárki megbízott volna ilyen feladattal még néhányszáz embert, akár, a szabadulás fejében életfogytiglanra ítélt rabokat is.
Radiokémikusként én így tudom elhelyezni az atomerőműveket az életünkben.
Üdvözlettel Bogáncs János
© Reális Zöldek Klub . Minden jog fenntartva.
