Szilvássy Zoltán
Az államközi BNV szerződés felbontásának valós oka
és az ebből származó kár
(avagy miért kell ma is a Duna hajózhatóságáról vitatkozni?)
Kivonat: A BNV Szerződés értelmében a Magyar Félre háruló munkák vontatott kivitelezését a szénbányászat veszteségeinek pótlására „eltérített” anyagi források idézték elő. A késedelmet felhasználva a szénbányászat agitátorai a „Dunaszaurusz” környezetvédő jelszavával a BNV elleni tüntetésekre mozgósítottak. Ezek rendszerellenes mozgalommá váltak, elérték a rendszerváltást és egyúttal a Szerződés egyoldalú felbontását. Az okozott károk nagyságrendjének becslését a közelmúltban megismert adatok tették lehetővé.
Az Államközi Szerződés 1977 évi megkötése után a Magyar Fél által vállalt munkák igen vontatottan haladtak előre, holott azokat „igen laza” ütemterv mellett is öt-hat év alatt – azaz legkésőbb 1983-ra – be lehetett volna fejezni (az osztrák és a szlovák vállalkozók a Nagymarosi Vízlépcső megépítésére két éves határidőt ajánlottak). A BNV 1983 évi üzembe helyezése esetén a jól, gazdaságosan, környezeti károk nélkül működő rendszer előnyei nyilvánvalók lettek volna és ellene néhány évvel később, aligha lehetett volna bárkit is a „Dunaszaurusz” környezetvédő trójai falovába burkolt rendszerelleni tüntetésekre mozgósítani. Vagy talán még a rendszerváltás is „elmaradt” volna? A késlekedés okát (okait) firtató kérdésekre azonban eddig csak homályos, forráshiányra, a romló gazdasági helyzetre, vagy a fenyegető államcsődre történő hivatkozás volt a válasz.
A halogatás valódi okai Dr. Horn János 2002-ben megjelent, kereskedelmi forgalomba nem került, „Egy szakma tündöklése és hanyatlása” c. könyvében találhatók. (Kiadó: a Bányász Kultúráért Alapítvány.) Ebben az egyes bányavállalatok sorsát saját igazgatóik ismertetik. Szerintük az 1974 évi „olajár-robbanásra adott válaszként” a felső vezetés a szénbányászat erőltetett fokozása mellett döntött. A rendelkezésre álló amúgyis szűkös anyagi eszközöket a csaknem valamennyi bányavállalatnál veszteséges termelés finanszírozására fordította. Ezek között is kiemelkedtek a „Liász” és az „Eocén” programok.
A Liász program a Mecseki Szénbányáknál 1982-ben indult és az évi átlagosan 850 MFt ráfizetések miatt felhagyott projekt 1990-ben zárult. A jóváhagyott, kereken 23 Mrd Ft helyett a tényleges ráfordítás 30 Mrd Ft-ra becsülhető. Maga a bezárás kereken 6.5 Mrd Ft költségével együtt a veszteség kereken 36.5 Mrd Ft volt.
Az Eocén program a Tatabányai Szénbányáknál, Gál István korábbi vezérigazgató javaslatára, 1977-ben indult. Az MT 3302/1976 sz. rendelete a beruházásokra (bányanyitásra 30, a Bicskei gyűjtőerőműre 67) összesen 97 Mrd Ft-ot irányzott elő. A „víz alóli szénbányászatnak” nevezett programot több bányász szakember is eleve elhibázottnak minősítette. Igazuk lett: Nagyegyházán 100, Csordakúton 40, Mányban 42, a vízaknáknál 80, Lencsehegyen 82, összesen 344 m3/perc, azaz kereken 495. 000 m3/nap ivóvizet kellett helyenként 200 m-t elérő mélyégből kiemelni. A kiemelt víz egy részével bakonyi településeket láttak el - az elapadt források és kutak pótlására - zacskós és kannás ivóvízzel, másik részével évekig táplálták az átfolyásos rendszerű Taljándörögdi Pisztrángnevelőt. A vezérigazgató, Fekete Lajos is elismerte, hogy a „vízemelés iszonyú költsége” miatt a karsztvízgazdálkodás (a Dunántúli Középhegység víztelenítése, a Budapesti hévízforrások elapadásának veszélyeztetése) tarthatatlanná vált. 1981 és 1983 között a vállalat nyereségét (?) „külső támogatások” (pl. iparági tartalékalap, amortizációcsúsztatás, eredménykiegyenlítés, időbeli elhatárolás) biztosították. Tatabánya még 1984-ben is 4 Mrd Ft-ot kapott beruházási államkölcsönként és 1986-ban 800 MFt veszteséget az állam fedezett.
A vállalat szanálását a PM 1987. július 7-én rendelte el. A beszámolóban összekeverednek a különféle, de csaknem kivétel nélkül veszteséges tevékenységek, ezért az eocén program vesztesége - óvatos becsléssel - a beruházás jóváhagyott összegével tekinthető egyenlőnek.
A tényleges kár érzékeltetésére jóformán csak a központilag jóváhagyott összegek állnak rendelkezésre. A valódi, ezeknél lényegesen nagyobb, állami forrásokból fedezett veszteségeket és ráfordításokat, csak a „be kellett zárni”, „fel kellett számolni”, „a próbálkozás eredménytelen volt”, stb. kifejezések alapján lehet becsülni.
Dr. Tamási István (Egyesült Magyar Szénbányák) szerint az első nagy hiba az eocén program előresorolása volt a Visontai és Bükkábrányi külszíni szénfejtésekkel szemben A döntés hátterében Komárom megye nagy politikai súlya volt. A Bükkábrányi lignit erőmű valószínűleg meg ma is üzemelne.
A józanul gondolkodó bányász szakemberek között kiemelten kell szólni Zsuffa Miklósról, a Nógrádi Szénbányák igazgatójáról, aki nem értett egyet a Nagymarosi Vízlépcső és az érintett Duna melletti települések korszerű infrastruktúrája kiépítésének leállításával.
Hiba lenne azt hinni, hogy az említett könyvben tárgyalt további hat bányaüzemnél sokkal rózsásabb lett volna a helyzet. Megalapozott ezért a feltevés, hogy a szénbányászatra „eltérített” anyagi eszközöknek köszönhetően kell ma dilettáns környezetvédőkkel és önjelölt szakértőkkel a Duna hajózhatóságáról, vízerőművekről, sőt magának a Duna vízi környezetének megmentéséről is vitatkozni. (A Szigetköz – és az ennél nagyobb Csallóköz – alatti „Európa legnagyobb ivóvízkincsét” féltő „Szauroszosok a Dunántúl
karsztvíz-kincsének elherdálásáról nem tudtak? És ha igen, akkor az ellen miért nem tiltakoztak?)
Az „eltérített” összegeknek tulajdonítható veszteség az 1985-90 évi, korrekció nélküli árakon becsülve: liász + eocén = 133. 5 Mrd Ft.
További veszteségek forrása az elkészült, de a szerződés felmondása miatt nem hasznosuló, létesítmények költsége, amihez a leállítással kapcsolatos költségek adódnak. Dr. Dóra Tibor, a Kiskörei Vízlépcső létesítményi főmérnöke, a leállítás után továbbra is hasznos és a nem-hasznosuló létesítmények (pl. Dunakiliti) 1994-re átszámított értékeivel kimutatta a BNV leállításából származó veszteségeket.
Ezek szerint a további kár, beleértve az osztrák kártérítést is (2. 9 Mrd ATS, 9Ft/ATS – 1994 évi árfolyamon): 76. 2 Mrd Ft.
A homogén alapon történő kárbecsléséhez a bányák finanszírozására a fentiekben számított 133. 5 Mrd Ft veszteséget is át kell számítani 1994 évi árszintre. Az 1985-90 periódusra érvényes átlagos árindex-szorzó 2. 21, azaz a veszteség 133.5 x 2.21 = 295 Mrd Ft. Ezért az 1994-re számított teljes veszteség 76+295 = kereken 371 Mrd Ft.
Az „óvatos” becslést évenként változó KSH szorzókkal, és a rendszertelenül, széles határok között ingadozó, időnként 10 %-ot meghaladó kamatlábakkal az 1994 – 2010 közötti 16 évre folytatva a kár a fenti összeg 10-szeresére, vagyis 3710 Mrd Ft-ra adódik.
A kárbecslés utolsó számszerűsíthető tétele a Bősi erőműben termelt áram, ami 18 év óta teljes egészében a szlovák félnél marad. Ennek fele a BNV megépítése esetén Magyarországot illetné. Értékét Kerényi A. Ödön, az MVM Zrt. ny. vezérigazgató-helyettese, kb. 2.3 Mrd US dollárra (a jelenlegi árfolyamon 426 Mrd Ft-ra) becsülte.
A szerződésszegésnek tulajdonítható teljes számszerűsíthető (!) kár tehát nagyságrendileg kereken 4. 000 milliárd Ft.
Budapest, 2011. máj. 8.
Szilvássy Zoltán
gyémántdiplomás mérnök
(Kiegészítés: A kárbecslés nem tartalmazza a hajózás veszteségeit (pl. a 2004-ben a jelenlegihez hasonlókat), a Paksi erőmű vízellátási nehézségeiből származókat, valamint – talán a legsúlyosabbakként – az államközi kapcsolatok megromlásából a szlovákiai magyar kisebbséget érő hátrányokat. 2011. dec. 14.)
© Reális Zöldek Klub . Minden jog fenntartva.
