Mészáros Milán: Tudnék szeretni
Azt hiszem, hogy Reményik Sándor -az egyik legnagyobb magyar költő, valamint nemzet-lélek- költészetét és verseit illetlenség lenne dicsérni, mivel arról, illetve azokról csak szuperlatívuszokban lehet szólni. (Honlapunkon már többször is azonosultunk egy-egy versével. Utoljára itt: http://realzoldek.hu/modules.php?name=Content&pa=showpage&pid=1340 ) Egy belső sodródást követve azonban mégis vettem a bátorságot, hogy egyik versét -kellő alázattal, maximális szöveg- és tartalom-hűségre törekedve, rengeteg munkával- átdolgozzam.
Reményik Sándor: Szeretnék szeretni
Szeretnék szeretni.
Mert nem szeretek mélyen, igazán,
halálos, nagy ragaszkodással
senkit talán.
Szomorú ez, mert annyian szeretnek
jobban, mint őket én,
s több könnyük volna engemet siratni,
mint nekem, ha őket elveszíteném.
Szétszóródtam, – ők nagyon sokan vannak,
én egyedül vagyok.
Ölelni őket száz kar kellene,
és én a semmiségbe karolok.
Hiányzik valami:
szívem központ-teremtő ereje.
Nekem nem középpontom senki se.
Vándorolok egy szívtől másikig,
s vissza megint,
s mondom magamban: szeretnék szeretni, -
de rév nem int.
Én azt hiszem, hogy volt egy örök Arc,
s az mint a köd elfoszlott százfele.
Én azt hiszem, hogy volt egy Szerelem,
elporlott, s tele lett a föld vele.
Én azt hiszem, hogy volt egy Meteor,
nekem hullt le, – de csillagtörmelék,
sok arcon meg-megcsillan egy jele,
de nem az egész, – s én megyek odébb.
Én azt hiszem, hogy volt valaki Egy,
s az Egyből itt a földön lett a sok, -
sok-sok szívből tevődik össze Egy,
szívtől szívig azért barangolok.
Fantasztikus ez a vers, de valahogy mindig bántott az egyoldalúan mély igazsága, így nem hagyott nyugodni. Sokáig azonban nem tudtam mit kezdeni azzal a kielégületlenséggel, ami vele kapcsolatban gyötört. Így csak akkor tudtam hitelesen átdolgozni, amikor egy jel hatására fel mertem vállalni sorsomat. Mindenkinek van egy küldetése, de azt senki sem választhatja meg önmaga, nem tervezheti meg, és nem viheti véghez tetszése szerint. Amíg egy küldetés a sorsunk, addig maradjunk hűek hozzá. Akkor talán majd a sorsunk is szeretni fog bennünket. Minden ember -megkülönböztetés nélkül mindegyik-, aki hatással volt az emberiség fejlődésére, csak azért tudott hatni, mert alávetette magát a sors akaratának.
Mészáros Milán: Tudnék szeretni
(Reményik Sándor: Szeretnék szeretni című versének átdolgozása)
Tudnék szeretni.
Mert szeretek mélyen, igazán,
halálos ragaszkodással telten
eresztve el a semmi ágát.
E szeretetből már másnak is jut,
mely áttöri a lélek fátyolos egét,
már tudnám szeretteimet siratni,
ha őket elveszíteném.
Szétzilálva sokan vannak,
de enyém a táj az arcodon.
Éjjel a Tejúton imádkozva
már nem a semmiségbe karolok.
Nem hiányzik semmi:
szívem központ-teremtő ereje
egy ritmusképző gyöngy, az ég jele.
Nem vándorlok már szívtől szívig,
majd onnan vissza megint,
mondom magamban: tudnék szeretni,-
s közben gongó réved hívva int.
Én azt hiszem, van az örök Arc,
s már világít belőlem százfele.
Én azt hiszem, van a Szerelem,
mely megtalált, s lelkem tele van vele.
Azt hiszem, volt egy fényes Meteor,
nekem hullt le, - nem csillagtörmelék,
arcodon fel-felvillan égi jele,
mely egész, s én nem megyek odébb.
Hiszem, hogy van az Egy,
s az Egyből e földön sem lehet sok, -
két Egyből állhat össze egy új Valami,
így csak szívemtől szívedig barangolok.
2013. november 13.
Mindig túlságosan szűkre szabjuk személyiségünk határait. Ugyanis, abba általában csak azt számítjuk bele, amit egyénnek (egónak) nevezünk, és ami megkülönböztet bennünket minden mástól. Pedig minden ember magában hordozza a világ egészét. Azt kellene látnunk és élnünk, ami bennünk van, mert külső és belső ugyanaz. A megkülönböztetés azonban megkettőzi a világot; önmagunkban hordozott valóságra, valamint külső valóságra osztva a létezést. Teljes életű és boldog az az ember, aki élete során mindkét verset megélte, illetve magába zárta, a fenti sorrendben.
2013. november 16.
© Reális Zöldek Klub . Minden jog fenntartva.