KIVONAT a
Vízügyi Közlemények, LXXI. évfolyam 1989. évi 3. füzetéből (401-410. oldal)
VAN KIÚT A NAGYMAROSI GÖDÖRBŐL !
KERÉNYI A. ÖDÖN
Miért kérek szót a nagymarosi vitában 70 évesen, öt éve nyugdíjállományban?
Kötelez a múltam: 1973-ban kapott Állami Díj, amit a villamosenergia-rendszer sikeres fejlesztéséért kaptam és 30 év, amit eltöltöttem a villamosenergia-iparág vezetésében.
A zavartalan villamosenergia-szolgáltatás ma sokaknak olyan természetes, mint a tiszta levegő, de ha romlani fog, élénk elégedetlenség támad és keresik a felelőst, mint a szmog ellen tüntetők.
Nem irigylem a kormányt, egyik oldalon a Parlament múlt év októberi nagy szótöbbségű döntése és a nemzetközi szerződések betartási-kötelezettsége, miszerint a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer beruházását folytatni kell: másik oldalon a parlamenti döntést 120 ezernél is több, népszavazássa1 megváltoztatni akaró aláró, akik a nagymarosi munkák leállítását követelik még a gödör betemetése árán is.
Meg vagyok győződve arról, hogy az aláírók zöme jó szándékú, tisztes magyar állampolgár, aki a Dunát maga és utódai számára kívánja megóvni a vélt félelmetes környezeti károktól, amit elsősorban a szakértők szerint a bősi 720 MW-os teljesítményre kiépített vízerőmű csúcsra járatása okozhat.
A bősi vízlépcső munkáinak leállítását ma már a legszélsőségesebb ellenfél sem tartja reális követelésnek, mivel az 90%-ban készen van, a szlovákok a gépi berendezések szerelését is megkezdték, hogy 1990-ben terv szerint megindulhasson az erőmű. Ezért sokakban a tehetetlendüh fordult most egészében a saját területünkön levő nagymarosi vízlépcső ellen még akkor is, ha ez már önpusztító jellegű, forradalmi fellángolás és a hangadó ellenzékiek a műszaki-gazdasági tényszámokat sem veszik tudomásul, és tovább reklámoznák a Bősre még részben igaz, de Nagymarosra már nem helytálló kifogásokat és környezetvédelmi félelmeket.
A félelmet számos tudós szerv, pl. a Magyar Tudományos Akadémia 1982-83-ban kifejtett, sok esetben jogos aggályai támasztották alá, amire ugyan a módosított beruházási program számos intézkedést tartalmazott és annak 1986. évi ÁTB jóváhagyásakor az MTA elnöke is elfogadott, de fennmaradt továbbra is a bősi vízerőmű szakaszos üzemviteli rendje. Ezért a parlamenti vitában is élénk tiltakozás volt a csúcsüzem ellen, mivel a Dunakiliti-i tározóban duzzasztott 200 millió m3, napi 16 órán keresztül visszafogott víztömegből szennyezett-iszap ülepedhet le. Igaz ugyan, hogy a villamosenergia-rendszer csúcsterhelési időszakában az erőmű turbináin keresztül, lezúdul ebből az alvízcsatornába a naponta gyűjtött 60 millió m3 vízmennyiség, az Öreg-Dunába pedig folyamatosan leengednek 50-200 m3 vizet másodpercenként, hogy ennek élővíz jellege megmaradjon, de kétségtelenül nagyobb a szennyezett iszap lerakódási veszélye, mint ha a víz folyamatosan úgy áramolna a turbinákon keresztül, ahogy a tározóba érkezik.
