- A KAPU és O Spengler védelmében
Dr. Nagy Bálint
A KAPU és O Spengler védelmében
A KAPU folyóirattal sajátos viszonyt ápolok. Nem csak azért, mert ez a folyóirat a rendszerváltás valódi média mementója. Nekem több annál. Számomra hosszú szakmai és közgazdasági út után, a politikai publicisztikai tevékenység szárnybontásának helye. Érzelmeim szerint szülőhelye. Olyan is hozzá a kapcsolatom. Néha, a téma szakiránya, vagy alapismeret igénye miatt, gyerek módjára „elkódorgok”, de gyorsan visszatérek, ha az utamba a nemzeti lét szempontjából nyugtalanító, vagy veszélyeztető történésekre kell reagálnom. Abban a biztos tudatban, hogy e döntően neoliberális úralmú médiavilággal ellentétben, nem elkaszálnak, kizárnak, elhallgattatnak, hanem megerősítenek vagy engednek - néha csak a nemzetoldali pártpolitikai függetlenség helyzetében megengedhető határozottsággal és félreérthetetlenséggel - elemezni, kritizálni, vagy javaslatot közölni. Közben, ijedt aggódással figyelve azt a néha reménytelennek látszó gigászi küzdelmet, amit Brády Zoltán, a globális hatalom érdekképviseletének pénzhálójába kavargó politikai elit bábeli mozgásához igazodva, hol „balra”, hol „jobbra” folytat. Ennek eredményeként előttünk a csoda: a független konzervatív nemzeti értelmiségnek e kicsinyke, önmagához és eleve kitűzött céljához hű média szigete, sok hozzá hasonló fórum kopjafája között, élő bokorként megmaradt. Folyamatos aggódásunk közepette. Annyi, nemzeti jelszó feledése, dualista deformálása, nemzeti plutokráciává zsugorodása és elvi árulás közepette, van mit féltenünk
A lapot, mint szellemi központot, a közelmúltban megrázó veszteség érte. Siposhegyi Péter hosszú szenvedés után bekövetkezett halálával, kiesett az ekipázs e feladatánál sokkal többre képes, zseniális kortörténelmi és ideológiai navigátora. A lap olyan kulturális mentora dőlt ki, aki művész érzékenységgel, történelmi léptékű nemzeti hűséggel és hagyomány ismerettel jelzett irányt, egy meghamisított fogalomrendszerrel operáló, tudományt is áruvá degradáló világban. Aki, egyes, elsősorban szülőföldi személyes viszonyból eredő szubjektív billenés ellenére, a lap vezérvonalát rezzenéstelenül tartotta, a független nemzeti konzervatív értelmiség szellemi és társadalmi mozgásának irányában, annak mindig ideológiai határain belül maradva. Annak a „megvilágosult” értelmiségi elitrétegnek az ideológiai nyomvonalán, akik szellemi mérlegükben eljutottak addig, hogy felismerjék: „a párt tisztán városi jelenség. A rendi politika a városnak a vidéktől való teljes eloldozódásával adja meg magát mindenütt a pártpolitikának, függetlenül attól, hogy tudnak e róla az emberek vagy sem”... „Amennyire egyértelmű hogy a nemesség, a rend és hogy a tiers soha nem jut el oda, hogy ilyen megformáltságu legyen, annyira biztos, hogy a nemesség soha nem érezheti magát pártnak, még ha akként szerveződik is meg. Persze azt sem teheti meg, hogy lemondjon róla. Minden modern alkotmány, tagadja a rendeket és helyükre a pártot állítja a politika magától értetődő alapformájaként”.”a tiersz a nemesség rendi mintája alapján szerveződött meg, most a liberális párt ellenképe alapján konzervatív párt ellenképződménye jön létre; e párt teljesen annak formái alá rendelődik, elpolgáriasul anélkül, hogy polgári volna, olyan taktikára kényszerül, amelynek eszközei és módszerei, egyedül a liberelizmusban képesek hatni. Csak egy lehetőségük van: hogy ezeket az eszközöket jobban alkalmazzák, mint az ellenfél – mindazonáltal mélyen a rend lényegében gyökerezik, hogy ezt a helyzetet nem fogják fel valójában, és nem az ellenséget, hanem a formát akarják legyőzni. (Spengler NY A II 550)
A független nemzeti konzervatív értelmiség feladata, hogy ezt tudatosítsa a pártja felé, hogy a nemzeti konzervatív értékrendek és nemzeti őstudás lerombolásának és megsemmisítésének következményeit feltárja és a párttá alakult rendet elméleti kontrol alapján támogassa. Siposhegyi Péter, mindezt a sejtjeiben hordozta, ezért a lap kollektívájában, életének szinte utolsó pillanatáig, maga volt az élő vezércikk. Ezért mellette a főszerkesztőnek, főleg a lapzárta időbeni dátumának tartása, nem az irány korrigálása volt a feladata. Előre tudtuk, hogy Péter betölthetetlen hiánya miatt -- a beérkezett anyagokból e követelményeknek megfelelő felelős válogatással -- a főszerkesztőnek, navigációt is a mindennapi feladatai közé kell emelnie. Tanúsíthatom, hogy ez, a lap 211 / 8 számáig, sikerrel járt. Bevallom, talán a Siposhegyivel való sajátos publicisztikai viszonyom miatt, távozása óta minden lapszámot külön érdeklődéssel nyitottam ki. Egyre zavarosodó nemzeti közéletünk bábeli zür-zavarában, mi a vezércikk témája?
Amikor ezt a számot megkaptam, Brády főszerkesztő úrral -- preambulum jegyzete szerint --azonos okból -- nyári rendes szabadságomat”, éppen Spengler nagy nehezen megszerzett „Nyugat alkonya” című, két kötetes könyvének „átrágásával” töltöttem. Amikor e figyelemgyötrő tevékenységből egy kis szellemi sétát remélve kinyitottam, örömmel konstatáltam, hogy lapunk idejében és irányultságához méltóan pontosan az őt megillető helyen, méltatni készül ez alapozó konzervatív irodalmi eseményt. Azonban már a címnél megakadtam: A nyugat alkonya. Csak így. Minden nemű idézőjel, vagy lábjegyzet illetve szerző megjelölés nélkül. A valódi művel a kezemben úgy tűnt nekem, mintha a cím már valaki által védett lenne. Hát... ez az illetlenség nem éppen egy konzervatív értelmiségi folyóirat etikájához illeszthető. Reméltem azonban. hogy az ismertetés és méltatás ezt a kis malőrt feledteti Sajnos nem feledtette, sőt, minél tovább olvastam, annál nagyobb indulatot ébresztett bennem. E vezércikk helyén díszelgő irománynak, olvasatom szerint annyi köze van Spengler két kötetes páratlan történelem-filozófiai és civilizáció-filogenetikai munkájához, hogy eléggé el nem ítélhetően jelzés nélkül használja -- ha úgy tetszik, irodalom etikailag kisajátítja -- a címet. Meg egyszer- kétszer, cérnavékony, és Spengler megállapításaival semmi kapcsolatba nem hozható „téziseinek” megerősítése érdekében, hivatkozik rá.
Gábris Imre úr a cikk szerzője, a „nyugat alkonyának” biztos jeleként az utóbbi idők terror cselekményeinek váratlanságát, vagyis a társadalom ezzel kapcsolatos felkészületlenségét jelöli meg. Mert ugyebár, a családnak, mint az emberi társadalom fundamentális alapegységének - a nagyvárosi létforma következményeként törvényszerűen növekvő válsága; az ebből eredő családon belüli és kívüli erőszak terjedése; a magtalanság ijesztően növekvő aránya; az öngyilkosságok kollektív megvalósításának dermesztő növekedése; naponta sok ezer ember, elsősorban gyermek éh halála; a közbiztonság feltarthatatlan romlása; és -- az ő példáját is említve -- évente több tízezer ember, nagyvárosi közlekedési morál válságából eredő halála, „benne vannak a pakliban.” Vagyis a dolgok természetéből erednek. (A következő állítása szerint tehát ezek nem megelőzhetőek) Szerinte azok a bűncselekmények az „alkony” igazi jelei, amelyek „túlmutatnak önmagukon, amelyeket meg lehetett volna „előzni” vagyis azok „amelyek eszkalálódással, lázadással, háborúval, vagy polgárháborúval fenyegetnek”.
Tipikusan ilyen volt a WTC tornyainak”egy feltörekvő társadalom általi megsemmisítése” (!?) De bezzeg a norvég tömeggyilkosság, (meg ezek szerint a nyugati civilizációban egyre sűrűsödő tömegmészárlások) nem. Aztán miután háromnegyed kolonnát a Breivik mint tömeggyilkos jelenségre pazarol, jönnek a következtetések:
„A nyugati civilizáció felszámolja önmagát. Hagyományos értékeit megtagadta, új értékeket viszont nem tudott felmutatni helyettük” Aztán, a nagyvárosi lét második, befejező fázisában leledző nyugati civilizációról - felfedezői heu-rékával, és újdonságérzettel állapítja meg: „a mai Nyugat-Európában, csak liberális és még liberálisabb politikai erők között lehet választani”. Mivel valószínűleg a politikai iránytűjét régen elvesztette, kiteríti a cikk tárgyalási részének végső nagy tételét:” miért van az, hogy a politikai irányú tömeggyilkosok, mindig radikális szélsőjobboldali nézeteket vallanak”. Aztán, ha már arra jár, a választ is kivágja: mert ott nem valódi jobboldali kormányok vannak hatalmon. Ebben az esetben mindjárt balról robbantanának! Micsoda voluntarizmus! E helyt megtagadom magamtól az esetleg cinikusnak tűnhető kérdést, nem e szíveskedne nekünk meghatározni, hogy a jelen regnáló hanyatló nagyvárosi, vagyis globális pénzpiac központú piacgazdaságban, mi a jobb és mi a bal. Meg, hogy kit képvisel a parlament, meg az alkotmány, de főleg mi és kié a párt. Mind, egytől-egyig. Ilyen messze ne menjünk. Maradjunk az ő vezér tézisénél: A nyugati kultúrkör vagy civilizáció fő baja az erkölcsválsága? Mit mond erről Spengler?
Spengler abból a biológiai rendszerek fejlődésének elemzése alapján kialakult tudományos hipotézisből indult ki, hogy azokhoz hasonlóan, az emberiség történelmi fejlődése is civilizációs rendszerek egymás utáni, néha egymás melletti keletkezésével, fejlődésével és önpusztulásával megy végbe. Azonos fejlődési törvényszerűségek hatálya alatt, azonos, vagy azt közelítő fejlődési fázisokat követve. Ezek a civilizációk egymásra épülnek, ezért egyedi fejlődésük (ontogenézisük) alapján, a biológiai egyedekkel vagy szervezetekkel analóg: végigjárják az ember kialakulása óta megtett fejlődés (filogenézis) fő fázisait. Ezt Spengler a fenti két kötetes munkájában, minden eddig ismert civilizáció sokoldalú, analitikus részletességig menő összehasonlító elemzése alapján be is bizonyítja. Mindebből a jelenben uralkodó un Nyugati Civilizáció aktuális helyzetére, és várható folyamataira vonatkozó következtetéseket von le. Ennek az óriási munkának az ismertetésére most gondolni sem lehet, ezért egyet tehetünk, bemutatjuk Spenglernek, néhány a Gábris írásában rá hivatkozva közzé tett megállapítással kapcsolatos álláspontját
Spengler szerint minden történelmi civilizáció a következő, fázisokon keresztül ér alkonyához és bukásához: család, nemzetség, rassz, rendek, állam – harmadik rend (tiersz) – köztársaság, pártok, demokrácia, nagyvárosi létforma, összeomlás (alkony). A szerző, évtized pontossággal mutatja be, hogy a különböző civilizációk azonos fejlődési fokozatához technikailag különböző szinntel, de közösségi lét (társadalmi értékformák, gazdasági, társadalmi, kulturális, építészeti, nyelvi, filozófiai, politikai, társadalmi, jogi) tekintetében azonos értékrendű és jellegű folyamatok és viszonyok jellemzőek. „Minden történelem úgy kezdődik, hogy kialakulnak az ősi rendek, a nemesség és papság, és a parasztság fölé emelkednek” A történelem összértelme, kizárólag ezeknek a rendeknek a tudatában képes kifejeződni. „A Paraszt történetietlen. A paraszt az örök ember, a közös alap, függetlenül mindenféle kultúrától, ami a városokban honos. Megelőzi és túl is éli azokat, érzéketlenül, nemzedékről nemzedékre tenyészve, földhöz kötődő foglalkozásokra és képességekre korlátozódva, misztikus lélek, nyers, a gyakorlathoz tapadó értelem; alapja és soha ki nem apadó forrása a vérnek, amely a városokban a világtörténelmet csinálja”.
„A város, a harmadik rend, a polgárság megjelenésével a történelem iránya, stílusa, átalakul. A polgárság a szellem rendje, amely megtöri a rendek és tradíciók uralmát a nép nevében, amely alatt azonban innentől kezdve, kizárólag a városi népet értik”. Jelszava a demokrácia. „Az a politikai forma, amelyben a parasztoktól megkövetelik, hogy a városi emberek világnézetét kövessék”. „A városi szellem megreformálja a koraidők nagy vallását, és az ősi vallás mellé, polgári vallást állít: a szabad tudományt. A város átveszi a gazdaságtörténelem vezetését azáltal, hogy a vidék ősi értékeinek helyébe – mivel azok a paraszti élettől, gondolkodástól nem választhatók el – a pénznek a javakról leválasztott fogalmát állítja” Ezzel a pénz fogalma is elérte teljes elvontságát. „Már nem a gazdasági forgalom megértését, az értéktörvény árucserében való érvényesítését szolgálja. Sőt, az értéktörvény szolgálata helyett - saját fejlődésének a maximális profit stratégiájának veti alá az áru fogalmát, és az árucserét. A dolgokat már nem egymásra, hanem önmagára vonatkoztatva értékeli. Annyira tökéletesen eltűnik a földhöz, és az azzal egybenőtt emberekhez való kapcsolata, hogy ez a vezető városok – a pénzpiacok – gazdasági gondolkodásában már szóba sem kerül. A pénz igazi hatalommá vált, mégpedig tisztán szellemi hatalommá. Amely a vele kapcsolatba kerülő embereket éppen úgy függővé teszi, mint korábban a föld a parasztot. A föld azonban valóságos és természetes kategória, a pénz viszont elvont és művi kategória. A kialakult nagyvárosi gazdaságban nincs többé akadálya annak, hogy a pénzt szaporítsuk. A pénz a tevékeny éberlét olyan formája, amelynek már semmi gyökere nincs a létezésben. Ezen alapul a pénz minden kultúrában más és más alakban megnyilvánuló, de feltétlen diktatúrája. De ezen alapul tartósságának hiánya is, aminek következtében végül is elveszti hatalmát és jelentését, és a kései civilizációk (pl. Dioklétianus kora) gondolkodásából már eltűnjék, és az ősi értékeknek adjon helyet megint.
„Végül kialakul a teljesen szabaddá vált szellem félelmetes szimbóluma és gyűjtőhelye: a világváros; a középpont, amelyben végül a világtörténelem folyamata teljes koncentrációjában jelenik meg; az érett civilizációk néhány óriásvárosa, amelyek kultúrájuk szülőföldjét a „provincia” fogalmával különítik el önmaguktól, és értéktelenítik el ezzel. Provincia lesz itt minden, az ország a kis és nagyváros, ennek a két vagy három pontnak a kivételével. Nincs többé nemes és polgár, nincs szabad és rabszolga, hellén és barbár, hívő és hitetlen – már csak világvárosi és vidéki létezik. Az összes többi ellentét elhalványul e mögött az egy mögött, amely minden eseményt, minden életszokást és világnézetet maga alá gyűjt. A parasztság egykor világra hozta a mezővárost, és táplálta nemes vérével. Az óriásváros ezzel szemben kiszipolyozza a vidéket, telhetetlenül, az emberek mindig nagyobb tömegeit követelve és felemésztve, egészen addig, amíg egy már alig lakható sivatag közepén végleg ki nem tikkad, és meg nem hal. Aki a történelem eme utolsó csodája bűnös szépségének egyszer áldozatául esik, az nem szabadul soha többé. Az ősi népek képesek voltak eloldódni a földtől és a távolba vándorolni. A szellemi nomád, már nem képes erre. A nagyváros utáni honvágy minden más honvágynál erősebb, Bár mely világváros hazájának számít, de a legközelebbi falu már idegen vidék. inkább fordul fel az utcakövön, mintsem visszatérjen vidékre”.
A taktus és a feszültség, a vér és a szellem úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a virágzó vidék a megkövült városhoz; mint a magáért való létezés egy olyan létezéshez, amely tőle függ Feszültség kozmikus taktus nélkül, amely lélekkel töltené el azt – a semmibe való átmenet. Ezért azonosítják a tudást a bizonyíthatósággal, ezért cserélik fel a vallási mítoszt a kauzalitás mítoszával: a tudományos elmélettel. Ezért nő az absztrakt pénz, (mint a gazdasági élet tiszta kauzalitása) a vidék használatiérték-fogalma fölé, amely még taktus volt, nem pedig a feszültségek egyfajta rendszere. Az intellektuális feszültség a pihenésnek már csak egyetlen világvárosi formáját ismeri: a feloldódást, a szórakozást”.
Mivel a létezés egyre gyökértelenebb és az éberlét egyre feszítettebb lesz, végül egy olyan jelenség fakad, amely csak arra várt, hogy a történelem előterébe lépjen és az egész színjátéknak véget vessen: a civilizált ember terméketlensége. E jelenség mögött minden kétséget kizáróan a metafizikai haláligenlés lényegi formája áll. A világvárosok utolsó lakói már nem akarnak élni – talán egyenként még igen - de típusként, tömegként már nem; ebben az összlényben kialudt a haláltól való félelem. Az, ami az igazi parasztot mély és megmagyarázhatatlan rettegésben tartja, annak a gondolata, hogy kihal a családja, a neve, itt teljesen értelmét vesztette”.
A paraszt ősök unokájaként, jövőbeni unokák ősapjaként ereszt gyökeret a földbe. Az ő háza az ő tulajdona; nem a testnek és a javaknak néhány évre szóló illékony együttléte ez, hanem az örök föld és örök vér, tartós és bensőséges egymáshoz kötöttsége: csak ez által, csak ennek a misztikus értelemben vett megtelepedettségnek az alapján alakulnak ki, a nemzés, születés, és halál körfolyamatának nagy korszakai, az a metafizikai varázslat, amely lecsapódását a kontinens minden népének erkölcsében és vallásában megtalálja. Az „utolsó ember” számára mindez már nem létezik. A nagy fordulat akkor következik be, amikor egy nagy műveltségű nép mindennapi gondolkodásában „indokokat” kezdenek keresni a gyermekek létezésére. Ahol valódi életet élnek, ott belső, organikus logika uralkodik: kozmikus személytelenség” ösztön. Az ősi népek bő gyermekáldása természeti jelenség, amelynek meglétén senki sem morfondírozik, még kevésbé hasznán vagy kárán. Ahol egyáltalán tudatosulnak a születési indokok, ott maga az élet vált kérdésesé. A paraszt és minden természeti ember anyát választ a gyermekeinek. Az „ősasszony” a parasztasszony anya; gyermekkorától vágyott minden női sajátossága, ebbe a fogalomban fut össze. Most azonban megjelenik az ibseni nő, a barátnő – az egész világvárosi irodalom legfőbb hősnője. Gyermekek helyett lelki konfliktusai vannak, a házasság csupán iparművészet feladat és abban merül ki minden, hogy „kölcsönösen megértsék egymást”. A gyermekszegény intelligencia minden civilizáció utolsó fázisának egységes jelensége”.
„Ezzel ér véget a városok történelme. Az ősi mezővárosból születik, majd nő kultúrvárossá és végül világvárossá; feláldozza létrehozásának és éltetőjének vérét és lelkét e nagyszerű fejlődés végső virágának, a civilizáció szellemének az oltárán, és ez által végül megsemmisíti önmagát is.”
„A gazdaság privát hatalmai szabad utat követelnek a nagy vagyonok megszerzéséhez. Semmilyen törvényhozás nem állhat az útjukban. Ők akarnak törvényeket hozni a maguk érdekeinek megfelelően és ehhez felhasználják a maguk teremtette eszközeiket, a demokráciát és a lefizetett pártokat. A jognak, hogy ezt a támadást kivédje, nemes tradícióra, erős nemzettségek becsvágyára van szüksége, mely nem a gazdagságok felhalmozásában, hanem minden anyagi előnyön túl, az igazi uralkodás feladataiban elégül ki. A pénzt csak a vér győzheti le, és semmisítheti meg. Az élet az első és az utolsó; a mikrokozmikus formában létező kozmikus tovaáramlás”.
Ha azonban Gábris úr „apoteózisai” eddig terjednek, nem rontok neki a klaviatúrának. Olyan területre kalandozott azonban, amely 1978 óta vélt értelmiségi földi feladatom szolgálati területe. A nyugati civilizáció megállíthatatlan alkonyát előrelátva, van e lehetőség, és mi a feladat a nemzet, a fajtám, két korszak közötti túlélési lehetőségének biztosításához. Ehhez a törekvésemhez kötődik a KAPUVAL és Brády Zoltánnal való kapcsolatom. 1996- ból, amikor az akkor éppen liberálissá „változott” politikai elit, és bűnbocsánatért hajlongó értelmiség, még nem is nagyon értették, és legalább annyira nem akarták illetve nem engedték megérteni a Nyugat alkonyának biztos jeleit, és mérlegelni a nemzeti túléléshez szükséges teendők alternatíváit. Tanult paraszti szellemű „a mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” publicisztika kötetem ezt mérlegeli. Hosszú házalás után Brády Zoltán volt, aki a lap akkor is szegénysége ellenére, a KAPU füzetek formájában kiadta. A Corten könyve előtt nem sokkal. Mert ő akkor már fölfogta miről van itt szó. Ezért nem értem, hogy kerülhetett vezércikk szövegbe most, Gábris úr Dugovics Titusz szellemű „nemzeti ars poeticája”. Imigyen: „Egy dologban azonban biztos vagyok. Abban, hogy Magyarország sorsa megegyezik a nyugatéval. Ha bukunk, együtt bukunk. Ha győzünk, együtt emelkedünk fel. nem szakadhatunk el, sem Európától sem a nyugati civilizációtól. Ahhoz már késő” Mert ha a tatárjárás, meg a mohácsi vész idején, amikor az ellennel szövetségre léphettünk volna, védő bástya maradtunk. (Hogy akkor, Spengler rendszerét alkalmazva, a bizánci-török kultúrkör volt az alkony fázisában a nyugaton, a mi törzsi rendszerünk alapján a rendi fázisba léptünk, Európa, a természetes társadalom rendi fázisának felívelő fázisában élt, Gábris úr felfogásában meg sem jelenik). Az óta azonban történt egy s más. A Nyugat a XVIII. század második felében, a városi lét, és vele a pártok a parlament, az alkotmányosság, vagyis a demokrácia uralmi rendszerébe, vagyis az őket létrehozó és fenntartó pénz uralom, a városi létforma fázisába léptek. ezt a magyar rendi vezetés korszerűtlen neveltetése és szelleme miatt a Habsburgok stratégiájának alárendelve egy évszázadot lekéstük, ezért a monarchián belül is, de főleg a polgári demokratikus Európában az elmaradt lenézet segéderőnek tekintett. A magyar elit és állam magatartására, az ebből fakadó kissebségi érzésből táplálkozó, vagy a hajbókoló hűséget bizonygató lakáj, vagy az állandó megfelelési törekvésből származó nyárspolgári rongyrázás, kétes értékű, lovagi tulajdonságokkal való önmutogatás, az önfeláldozási készség kétségtelenségét sugárzó magatartás vált állandó jellemzővé. Ezért lettünk a legjobb testőrök, és két világháborúban az EU központ német birodalmának utolsó, érte is meglakoló csatlósai. A velünk hasonló pozícióban háborúzó, előbb csehekkel, románokkal, sőt osztrákokkal, a másikban ugyanezek mellé került Olaszország, Bulgária, stb., de ezek mindegyike megbízhatatlan csatlósként viselkedve, a végén tőlünk rabolt, amit csak tudott.
Amint látjuk a magyar értelmiség semmit sem tanult, Európa se meg nem becsült, meg nem védett, sőt újra gyarmatosított bennünket és lihegő elitünk bűnbánattól táplált készségét kihasználva minden vagyonunkat elspekulálta. Miközben az adósságban fulladozunk. Minden értelmes ember tudja, hogy a nyugati civilizáció végső fázisában van. És a magyar értelmiség nagyvárosivá redukált része, társadalom-genetikai tulajdonságai következtében, ég a becsvágytól, hogy nemzeti büszkeségbe burkolt lovagi demonstrációval, ismét az utolsó hűséges alattvaló büszke tudatával vele omoljanak. Ajánlom nekik, ha látják, hogy dől, szaladjanak elé, nehogy nagyvárosi élveteg teste megsérüljön. A valódi nemzeti értelmiség és elit azonban, mindenekelőtt, fontolja meg Spengler idevonatkozó deklarációját
„A világtörténelem világtörvényszék: mindig az erősebb, a teljesebb, a magában biztosabb életnek biztosított jogot – jogot a létezésre, függetlenül attól, hogy az éberlét számára igaz volt e; és mindig feláldozta a jogot és az igazságot a hatalom és a rassz oltárán, és halálra ítélte azokat az embereket és népeket, akiknek az igazság fontosabb volt, mint a tett, és a jog lényegesebb, mint a hatalom”
Az ország vezetése a történelemben is páratlanul halmozott válság interferenciájában támolyog. Mély minden oldalú válságban az ország, az nyugati civilizáció utolsó, válság fázisába lépett, miközben az eszmei értékkel elragadt értékrendszer, a ráfordításinak két harmadát nem az emberi faj fenntartására, hanem pusztításának eszközeire és teljesen felesleges luxusra fordítja. Ezért relatíve annyira túlszaporodott, hogy radikális igény és életfeltétel változás nélkül belátható idő alatt felszámolja biológiai létének feltételeit, vagy önmagát. Az ezzel őszintén szembenézni merő értelmiségi világosan látja, hogy a rábízott közösség túlélését, a Bethlen Gábori idők „két pogánya helyett, most három között: a nemzet és gazdasága több irányú zavarai; egy letűnő és agónia tünetekkel vonagló civilizáció kiszámíthatatlan reakciói, és védekező csapkodásai, egy még ismeretlen feljövő civilizáció rendelésszerű terjeszkedésével szemben. És mindez, természeti környezet irtózatos, mindenirányú kockázatokat hordozó válsága közepette. Az átláthatatlanul bonyolult helyzet radikálisan megváltoztatja,a kormányzati cselekvés téridő követelmény arányait. Az idő dimenzió aránya ijesztően lerövidül. Az ennek következtében növekvő tömegpszihológiai feszültség váratlanváltozásokat indukál. Ezért az átláthatatlanul bonyolult helyzetben radikálisan más társadalom-gazdasági elveket kell érvényre juttatni. Már a következő év, rákényszerít bennünket, hogy az állandó növekedés helyett sokkal fontosabb a túlélés biztonsága, hogy a munkahelynél fontosabb a szubszidiáris alapú és biztonságú megélhetés, hogy a gazdasági stabilitás most nemzet megtartóbb, mint a hitelből erőszakolt, kockázatba fúló növekedés, csak további veszteségeket hozó meggondolatlan erőszakolása. (gondoljuk végig mi lesz a múlt évek ilyen erőlködéseiből, ha az ingatlan után, az autó és járműpiac dől össze. És miért ne dőlne? ) És illik végre kinyilvánítani, hogy e helyzetben egy ezotérikus pénz uralom önigazolásával ellentétben, nem a tőke és a gazdag tartja el és foglalkoztatja a népet, hanem a nép tartja el a gazdagot. Válsághelyzetben ugyanis nem materiális, mert nem megehető és értéket hordozó vagyona hiedelmen kívül, semmi materiálist nem hordoz. Ebben a helyzetben semmi sem veszélyesebb és válságnövelőbb, mint a plutokrata kormányzás.
Spengler elveit a haza történelmi példáira alkalmazva, az ország vezetésébe most Bethlen Gáborokra, Rákóczy Györgyökre és Apafi Zsuzsannákra van szükség. Ezek helyett sajnos sok Báthory István és Báthory Anna felfogású, ország „veszejtéssel” fenyegető kurafit látok.1959 hez hasonló arányú - akkor suszter, borbély, kispolgár, most gyorstalpaló jogász - gazdaságvezetésben és hivatalszervezésben, pancserként kódorgó pártkatonákat. Úrhatnám politikusokat, mindenek fölé kerekedő szenvedélyekkel és lobbykkal.
© Reális Zöldek Klub . Minden jog fenntartva.
