| Varga István a Jobbik gazd.politikai rendezvényén azzal a javaslattal állt elő |
|
  A Jobbik ne az Országgyűlés valamennyi pártja által elfogadott határozattal, hanem az Országgyűlés doyenjének a véleményével azonosuljon, javasolják a reális zöldek.
Varga István a Magyar Adófizetők Országos Szövetsége alelnöke a Jobbik gazdaságpolitikai rendezvényén azzal a javaslattal állt elő, hogy a Jobbik parlamenti pártként csatlakozzon az Országgyűlés által nagytöbbséggel (valamennyi parlamenti párt támogatásával) elfogadott Magyarország fenntarthatósági helyzetéről szóló országgyűlési határozathoz.
Annak illusztrálására, hogy a határozattal valamennyi parlamenti párt azonosul, emlékeztetjük az olvasót a határozatot önálló indítványként a következő képviselők nyújtották be az őszi ülésszak alatt:
Szili Katalin, MSZP; Ékes József, FIDESZ; Nagy Andor, KDNP; Velkey Gábor, SZDSZ; Tóbiás József, MSZP.
A reális zöldek állítják az igazság nem tömegkategória kérdése, hogy valamit sokan állítanak az még nem biztos, hogy igaz. A reális zöldek álláspontja szerint a határozat elfogadásával a Magyar Országgyűlés parlamenti pártjai rátettek az i betűre a pontot: az elmúlt húsz év alatt folytatott pótcselekvésükre.
Hasonlóan gondolhatja dr. Lenhardt Balázs a Jobbik Gazdasági Kabinet vezetője is.
A Jobbik gazdasági rendezvényén dr. Lenhardt Balázs nyomban reflektált Varga István javaslatára, miszerint nem osztja az adófizetők alelnökének a javaslatát.
A Magyar Országgyűlésben is volt egy képviselő, akinek a véleménye eltért a többségtől az összes parlamenti képviselő véleményétől.
Közzétesszük Dr. Horváth János a (FIDESZ) padsoraiban helyet foglaló az Magyar Országgyűlés doyenének a véleményét Magyarország fenntarthatóságáról szóló országgyűlési határozati javaslatról:
2009.11.30.
Naplórészlet
…DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az az érzésem, amikor olvasom az anyagot és hallom, amit hallok, hogy az alapismeret, ami prezentálódik nekünk, az körülbelül harminc évvel ezelőtti irodalomból származik. Harminc év óta azoknak, akik ezt szerkesztették, nem jutott idejük az irodalomból számon tartani, hogy mi a gondolkozás ebben a témában.
Az utolsó előtti oldalon nagyon egyetértek azzal, hogy: „Egyet kell értenünk abban, hogy változásra van szükség. Ma már nem elég javítgatni egy rosszul felállított társadalmi-gazdasági keretrendszert, hanem a fenntarthatóság elvei szerint újra kell alkotni. A legfontosabb változásnak - tessék idefigyelni - szemléletünkben és értékítéletünkben kell bekövetkeznie.” Most mondom ezt a mondatot folytatva, hogy a „fenntartható” szó helyett olyan szót keresnék, javasolnék, amely jobban kifejezi azt, amiről szó van. Például: korlátmentes fejlődés; fejlődés, aminek nincs korlátja. De ha jól értem a nyelvünket, az etimológiát, a „fenntartható” valamiféle színvonalat jelent. Pedig nem színvonalról van szó. A fejlődés lehetőségét nem zárom ki, nem is lehet, az emberiség fogja csinálni. Az persze nem fejlődés, amelyik rombol. Az nem fejlődés, hogy a jómódú amerikai családban most nem két vagy három autó van, hanem négy vagy öt s a többi; hanem az élet minőségének a javulása, az egészséges élet, a tartalmasabb s a többi. Szóval, a korlátlan fejlődés gondolatát szeretném idehozni és a továbbiakban egy elemként tartani.
Megvan az a kísértés, ha így folytatjuk, amit itt hallottam és amit elolvastam házi feladatként, hogy valamiféle mellékvágányra kerülünk. A mellékvágány kísértését látom. Hogyan? Tessenek csak visszagondolni néhány témával összefüggő történelmi témára! Thomas Malthus 1798-ban meghirdette azt a híres malthusi tételt, hogy az emberiség mindig nyomorúságban lesz, mert az emberiség létszáma jobban növekszik, mint az elérhető és megtermelhető élelmiszer. Százötven évig ez a tézis uralkodott. Csak a XX. század közepe felé jutott el a közgazdaság-tudomány oda, hogy bebizonyítsa: Malthusnak nincs igaza. Nőtt az emberiség létszáma, meghatszorozódott azóta, de a megtermelt élelmiszer mennyisége meg megtizenhatszorozódott, és további lehetőségek vannak e tekintetben. Az élelmezési és agrártudomány szerint - tessék engem kijavítani, besegíteni -, az én ismereteim szerint 20-30 milliárd embert is képes lenne eltartani a Föld. Nem ez a cél, de ennyi a kapacitás. Tehát nem szabad abba a kísértésbe esni, a mellékvágány kísértésébe, amibe Malthus.
Vagy ki emlékszik már a Római Klub XX. század közepi híres írásaira? A The Limits to Growth - a növekedés határai; azért fog csődbe menni az emberiség, megszűnni a Föld, mert túl sok lesz az ember, elfogy az élelmiszer. Ennek mindegyike elég arra, hogy felrobbanjon a Föld. De aztán még a továbbiak: kifogy az energia, aztán olyan sok szemét lesz, hogy nem tudunk vele mint csinálni, és a szemétbe fulladunk bele és így tovább. A híres Római Klub! Éppen Láng professzor volt az egyik prófétája ennek Magyarországon. Most dicsérjük, hogy milyen nagyszerű, de akkor ezt az elavult tételt hirdette Bognár József professzorral együtt. Ki emlékszik ma ezekre a nevekre? Aztán tovább: Meadows, de nem is mondom azokat a neveket, akik akkor ezeket a tévtanokat népszerűsítették, és ez volt a divat, ez volt a tudomány állása, és ezt követte a politika. Aztán kiderült a közgazdaság-tudomány meg más tudományok jóvoltából, hogy mennyire téves ez. Az árrendszer maga: annak az árát megemeli, amiből kevés van. Vörösréz helyett alumíniumot használunk, vagy új fémet használunk és így tovább.
A piaci versenygazdaságnak megvan az a képessége, hogy újraallokálja, átrendezze a termelőeszközöket és a termelés metódusait. Hogy néhány nevet említsek: Kenneth E. Boulding, Barbara Ward: Spaceship Earth - az űrhajó glóbusz, úgy tekinteni a Földet, mint egy űrhajót, ahol annyi anyag van, amennyi van. Sose lesz több, de sose lesz kevesebb se. Nem lehet elfogyasztani; a fogyasztás során átalakul. Amikor megesszük a búzát, abból valami lesz, de azt újra lehet hasznosítani, ha megvan a tudás és a módszer hozzá - és az megvan. Mik a limitációk? Nem az anyag; nem az, hogy nincs elég a Földön, mert majd kimerül. Az intézményrendszerrel van gond, és az intézményrendszernek - ez a piac, meg a kormányzás, meg a micsoda - a lehetőségei. Hol vannak a korlátok, ahol előre lehet lépni? Két limitáció van valójában, de mind a kettőt tudjuk kezelni.
(Az egyik a tudás. Ha több a tudás...)
cai/Világosi/Podolák (Horváth János)/pa
(21.30)
Az egyik a tudás, ha több a tudás. És van még egyvalami, amit be lehet hozni ebbe az űrhajórendszerbe, a Földbe, az energiát, ami a Napból jön. A tudósok majd mondják nekünk, én úgy tudtam meg, hogy a Napból jövő energiának 2 százalékát használja fel a Föld fotoszintézis és mi minden formában, tehát úgy lesz búza, fa meg mi minden. De az energia 98 százaléka, ami idejön, visszasugárzik vagy visszamegy a világűrbe. Hát mi lesz, ha 2 százalék helyett 3 százalékot használunk fel? Olyan tudományos fejlődés, hát akkor már 50 százalékkal megemelkedett az energiamennyiség, 2 százalékról 3 százalékra! Tehát a végső limitáció a tudás. Annak pedig nincs limitációja, mert itt nincs - hogy mondjuk - a csökkenő hozadék törvénye, egyetlenegy dologra nem áll, a tudásra, mert ott növekvő hozadék törvénye van. Minél többet tud, annál többet képes tanulni - energia- és más technológiai dolgok megoldása.
Tehát az a kísértés, hogy valamiféle limitált világ és annak az átkait soroljuk és abba bezárjuk magunkat, ez egy nagy tévedés. Költséges, az emberiség szenved, amely eltart generációkig vagy meddig, ezer évig, hogy rájön majd arra, hogy van megoldás. Hát, ez a teremtés. Ez az, amit a Teremtő belénk ültetett, és eltartott az emberiség történelmében ezer évig, hogy nem volt előrehaladás. A római-görög civilizációtól körülbelül ezer évig semmi lényeges nem történt. Aztán megugrott kétszáz évvel ezelőtt. Szóval, a szemléletet, azt idéztem az elején, nagyon jól idézi ez a tanulmány.
Szili Katalin képviselőtársunknak ezért jár vállveregetés, bocsánat a hétköznapi kifejezésért, de úgy, hogy úgy veregetjük a magunk vállát, hogy dicsérgetjük és elpanaszoljuk a nyilvánvaló tévedéseket, tisztelt képviselőtársaink, ez nem méltó hozzánk. Tudjuk mi ennél jobban is csinálni. Ha még házi feladatot kell csinálni, hát keressük meg azokat, akik szaktudósai ezeknek a témáknak, és amiket most itt elmondtam dadogva a sietés lázában, hát mintegy hipotéziseket adjuk feladatnak, hogy valóban az-e az energiahelyzet, ahogy mondom. Akkor ki a csuda fog majd bajlódni ötven év múlva, ha már a napenergiából olcsón, micsoda módszerrel lesz energiánk? Ki fog bajlódni azzal, hogy ásson mélyen a földbe, és kiássa azokat a sáros, piszkos micsodákat, ami most az energia forrása? Sokkal olcsóbban, elegánsabban, tisztábban, bővebben.
Na, a tudás - és persze ehhez kell a jóakarat. Tehát olyan társadalom, amelyik mindezt tudja, és jót akar a másik embernek. Az az intézményrendszer, ahol az inspiráció és az elosztás megosztódik, tehát mindenki részt vesz, a piac és a demokratikus intézményrendszer, ez magában hordozza a jóakaratot a másik iránt, a társadalom iránt való törődést. És akkor az újraelosztás módja meglesz, akkor nem azok lesznek a nagyon gazdagok, akik éppen feltalálták az energiának ilyen olcsón való bőséges megszerzését, hanem ami a világban ma már egy komoly közgazdaság-tudományi, társadalomtudományi valami, a conflict resolution és az újraelosztás dolga. Ha a politika, mi eljutunk oda, hogy képesek vagyunk ezeket a kérdéseket feltenni, és ezekre inspirálni azokat, akik válaszokat tudnak adni nekünk, akkor nem vesztegetjük az időt, akkor megússzuk vagy elkerüljük azt a kockázatot, amit ilyen merészen és talán illetlenül úgy neveztem, hogy a mellékvágány kísértése - akkor nem lesz mellékvágányra futás kísértése.
Köszönöm a meghallgatást. (Taps.)…
|
|
Dátum: 2010. January 11. Monday, 12:06 Szerző: realzoldek |
|
|
|
|
| |
|
Átlagolt érték: 0
Szavazat: 0
|
|
| |
|
|
|
|
