| A feltétlen erkölcsi parancs megsértésének törvénye |
|
 AZ ERKÖLCSI PARANCS MEGSÉRTÉSE
Mészáros Milán
Az erkölcsi parancs megsértésének bűne a mai korszak egyik fő “rendező elve”. De mi is az az erkölcsi parancs? Kant kategórikus imperatívusza [1], feltétlen erkölcsi parancsa szerint ”Cselekedj ama maxima szerint, melyet követve egyúttal azt is akarhatod, hogy maximád általános törvény legyen”. Ez a parancs –amelyet Kant mércének, iránytűnek, belső próbakőnek vagy törvényhozásnak is nevez– azt a célt szolgálja, hogy valaki megítélhesse bármely cselekedetének helyességét egyetlen elv alapján. ...
Más szavakkal, ”Cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki más személyében mindig célnak is, sohasem pusztán eszköznek tekintsd.” Ezt az elvet az emberi személy tisztelete elvének is szokás nevezni. Az elv kifejezi, hogy amilyen mértékben célja a viselkedésemnek a másik ember érdeke, amilyen mértékben figyelembe veszem érdekeit és szempontjait, amilyen mértékben nem csak eszközként használom őt a mások vagy a magam céljainak az elérése érdekében, olyan mértékben vagyok vele szemben erkölcsös. Például ha egy sebész kizárólag betege érdekében operál, akkor a beteg haszna az orvos egyetlen motivációja.
Ekkor ”tiszta célként” bánik vele, s így tette erkölcsös. Ha viszont elsősorban azért operál a sebész, hogy mondjuk nagyobb rutinra tegyen szert, akkor az nem az adott beteg érdekében történik. Így ebből a szempontból cselekedete erkölcstelen. Viszont ezzel a motivációval jövőbeli betegei érdekében cselekszik, s így tette e tekintetben erkölcsös. Vagyis, sohasem a műtét az erkölcstelen, hanem csak a műtétet végző orvos motivációja lehet az. (A több pénzt mint motivációt már nem is említve.) Másik példa a halálbüntetés. Egy ilyen ítélet nem a halálraítélt érdekében történik, hanem a társadalom biztonsága érdekében, mivel a halálraítélttel eszközként bánnak. A kanti kategorikus imperatívusz alapján sohasem lehet valakivel puszta eszközként bánni más –esetleg erkölcsileg nemes– célok elérése érdekében.
Az etika (erkölcs- vagy morálfilozófia) –a kanti rendszerben– a gyakorlati filozófia ága, amely az erkölcsi parancsok érvényességének filozófiai megalapozásával foglalkozik. Az etika kifejezés a görög éthosz szóból származik, amelynek jelentése: ”érzület”, ”jellem”. Az akaratot valamire késztető elv neve parancs. A parancs formája pedig az imperatívusz. Az erkölcsiség imperatívusza pedig a kategorikus imperatívusz, amely a gyakorlati ész (az erkölcsiség) feltétlen, normája. Kant tagadta, hogy az emberi cselekedet erkölcsi értéke a “végső céllal” való kapcsolatától függ, sőt egyenesen erkölcstelennek tartotta az ilyen célú cselekvést. Szerinte erkölcsösen csak tiszta kötelességtudatból lehet cselekedni, aminek normája a priori adva van a gyakorlati ész szavában. A gyakorlati ész a cselekvő, akaratot irányító és a cselekedetek erkölcsiségét meghatározó ész. A gyakorlati ész nem más, mint a tiszta ész, amennyiben az akarati meghatározás elégséges okát tartalmazza.
Kant kategorikus imperatívusza ma is a legfőbb morális törvény. A kategorikus imperatívusz –ez az orientatív maxima– az erkölcs számára olyan abszolút mérce, amely által bármely cselekvés vagy kötelesség könnyen ellenőrizhető, illetve megítélhető. Kant eme princípiuma kulcsfontosságú, mert az erkölcsileg helyes cselekedet lényegét fogalmazza meg. Az erkölcsileg jó cselekedet olyan cselekedet, amellyel nem támasztunk igényt előjogokra, fölmentésre a közönséges erkölcsi szabályok alól. A törvény megfogalmazása alapján olyan elvek figyelembe vételével kell cselekedni, amelyeket szeretnénk egyetemesen elfogadtatni, illetve amelyeknek a természet egyetemes törvényévé kellene válniuk. A kategorikus imperatívusz olyan morális törvény, amely kettős értelemben is törvény. Egyrészt kötelező és feltétlenül parancsoló a jogi törvényekhez hasonlóan, másrészt belsőleg determinál bennünket, hasonlóan a természeti törvényekhez. Azonban, a “feltétlen” azt is jelenti, hogy például kortól, társadalomtól, osztályoktól és jogi törvényektől stb. független, mert ez az idő és törvény előtti –vagy ezek fölötti– orientatív maxima mindig jelen volt, van és lesz az emberi természetben.
Fenti rövid filozófiatörténeti bevezető után –de még mindig bevezetésként–, a “kategórikus imperatívusz” egyénre szabott konkrét problémáira tekintettel, szeretnék egy egyszerű, elvi, érthető és ugyanakkor használható megfogalmazással előállni. Látni fogjuk, hogy ez a megfogalmazás nem egy orientatív maxima, hanem inkább egy univerzális önkorlátozó elv.
Olyan, amely döntéseink számára nem parancsoló irányultságot, hanem általános, a cselekvő egyén számára rugalmas, ugyanakkor nagyobb mozgásteret adó leszűkítést, illetve önkorlátozást fog eredményezni. Az “új kategórikus imperatívusz”, vagyis az elv így hangzik. Felelősen nem tehetem meg azon lépések összességét, amelyeket szabad akaratom, külső lehetőségeim vagy a jogszabályok szerint megtehetnék. Más szavakkal; Nem cselekedhetek pusztán szabad akaratom, külső lehetőségeim, vagy csak a jogi törvények stb. szerint. Ez az ember természetfeletti énjében gyökerező egyik legfontosabb feltétel nélküli parancs. Vagyis, felelős cselekedeteim mindig részét kell, hogy képezzék a szabad akarat szerinti, a lehetséges, valamint törvények adta (keret-) cselekedeteimnek. Ebben a rendszerben a két halmaz kölcsönviszonyát erkölcsnek, –tudatos cselekvés esetén pedig– konkrét arányaikat az erkölcs (erkölcsösség) mértékének nevezem.
1.Kép
Világformálás az ember keze nyomán: Iránytű vagy önkorlátozás
Látható, hogy a kanti rendszert vagy az általam adottat alapul véve, az emberiség az erkölcs szempontjából a (“sötét”) középkor óta nem sokat változott. A különbség csupán annyi, hogy ma már kifinomultabb és raffináltabb bűnöket követ el az emberiség. Ezek jelentős részét ráadásul az “egyetemes emberi értékek”-re hivatkozva követi el, például ENSZ BT határozatok, NATO vagy EU döntések, “terrorista fenyegetések”-re adott válaszok stb. által. De ugyanilyen erkölcstelen például a klíma-kapitalizmus dekarbonizációra kivatkozó, valójában pedig a globális technológiai-váltást kikényszeríteni próbáló világméretű hazugsága. (Amivel a kévésbé fejlett, de ugyanakkor nagyon dinamikusan fejlődő országokat –India, Kína és Oroszország– próbálják meg technológiai értelemben “lefejezni”, így tartva fenn azok lemaradottságát és függőségét, s az új –természetesen általuk kifejlesztett és nyújtott– technológiával szerezve újabb és újabb piacokat.) A példákat azonban vég nélkül sorolhatnánk. Ma már például nincsenek boszorkány égetések, de az imperialista célok elérése érdekében ma is vannak keresztes háborúk, csak azokat más célokért indítják és “korszerűbb fegyverek”-kel vívják. Globálisan mindez tehát a kapitalizmus képmutató és a pénz hatalmára épülő veszedelmes erkölcsét tükrözi. (Ennek kimondásával persze nagyon szemérmesen bánik a világ, miközben a szocializmust nyíltan szidalmazza.) Ez a baja a világnak, ezért gyorsultak fel veszedelmesen az események, ezért van a sok forrongás és az intolerancia stb. Vagyis, ezért veszítik el az emberek a bizalmukat a hatalomban.
De nem csak globális szinten siralmas a helyzet. Ugyanez igaz például Magyarország legújabb kori történelmére is. Sőt, Magyarországon az erkölcs állapota napjainkban is lesújtó. Például, a Gyurcsány-kormánynak az egész országot megerőszakoló “reform-terápiája” –mindkét fenti értelemben– erkölcstelen volt. Mivel, amit a reform érdekében a jogi keretek között megtehettek, azt meg is tették, megsértve ezzel a feltétel nélküli erkölcsi parancs törvényét.
Bűnhődnek érte ők is, de ami nagyobb baj, sajnos az egész ország is. Magyarország jövőjét illetően azonban még nagyobb a baj. Ugyanis, a 2010-ben megalakult második Orbán-kormány már a megalakulásakor is bűnben fogant a 2/3-ra hivatkozó Nemzeti Együttműködés deklarálásával, majd a közhivatalokban történő kötelező kifüggesztésével. Azóta pedig –az állandó 2/3-ra történő hivatkozással, valamint az erre épülő jogi lehetőségek maximális kihasználásával– egész eddigi kormányzásukra a feltétel nélküli erkölcsi parancs permanens megsértésének bűne a jellemző. Tehát, jogszerű (legitim) ugyan a kormányzásuk, de mindenképpen erkölcstelen, mivel kizárólag a szabad akaratuk, a törvények adta lehetőségek, valamint más külső lehetőségeik alapján cselekednek. (A magyarországi helyzet azért is nagyon lehangoló, mert nagyon valószínű, hogy 2/3-os többsége birtokában bármely jelenlegi parlamenti párt is hasonlóan kormányozna.) Mint minden törvénysértésnek, így a Gyurcsány-, valamint a második Orbán-kormány feltétlen erkölcsi parancsot sértő bűn-sorozatának is meg lesznek a maga következményei. Így a 21. század első felének Magyarországa a vezeklés és a bűnhődés emberöltője lesz, mivel az emberek természetfeletti énjéből felszakad majd –népítélet formájában– a lelkiismeret. A feltétlen erkölcsi parancs törvényének megsértése mindig következményekkel jár, ezért a mi sorsunk-jussunk a bűnhődés-vezeklés lesz, s ez a nagyjából 2050-ig tartó tisztulási folyamat képezi majd alapját a magyar megújulásnak és feltámadásnak. (Ha ez a bűntudat addigra nem emészti fel a nemzetet.)
Végül, –kihirdetése napján– néhány szó a 2011-ben elfogadott új alkotmányról és annak alkotmányozási folyamatáról. Fentiek alapján könnyen belátható, hogy mindkettőt a feltétlen erkölcsi parancs megsértésének bűne jellemzi, mivel jogszerűen, de pusztán a kétharmados többségük maximális kihasználásával alkotmányoztak és fogadták el azt. Ez szellemi-lelki törvénysértés, mivel az erkölcsi parancs az lett volna, ha a parlamentbeli szavazáskor a tartózkodások és hiányzások száma együttesen kevesebb, mint 5%, e szinte teljes részvétel esetén pedig nem lenne ellenszavazat, továbbá az alkotmány ügydöntő népszavazáson kerülne megerősítésre. Ilyen messze van tehát ez az alkotmány a kategórikus imperatívusztól, illetve a feltétlen erkölcsi parancs maximájának törvényétől. Vagyis ez az alkotmány –amellett, hogy végsőkig megosztotta az országot vagy a társadalmat– a bűnhődést és vezeklést belekódolta Magyarország jövőjébe. A mindennapi józan ész számára szinte érthetetlen, felfoghatatlan és elfogadhatatlan, hogy az út ezen az alagúton át vezet, de a filozófia törvényeinek gyakorlati alkalmazása mégis azt mutatja, hogy a napfényes felszínen Magyarország még sokáig képtelen lesz haladni.
2011. április 25.
Irodalom:
[1]: Immanuel Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése, A gyakorlati ész kritikája, Az erkölcsök metafizikája; Gondolat, Budapest, 1991. 105-295.
------------------------------------------------------
Mészáros Milán - Az erkölcsi parancs megsértése
|
|
Dátum: 2011. April 26. Tuesday, 19:04 Szerző: realzoldek |
|
|
|
|
| |
|
Átlagolt érték: 1
Szavazat: 1
|
|
| |
|
|
|
|
