| Moldova György: 'Ég a Duna! Riport a bős–nagymarosi vízlépcsőről' |
|
 Moldova György: „Ég a Duna! Riport a bős–nagymarosi vízlépcsőről” - Digitális Irodalmi Akadémia
Petőfi Irodalmi Múzeum Budapest 2011
kivonat:
„…A Vízlépcső elleni harc árnyékában egyértelmű és alig leplezett politikai célok lapultak meg. Ezt a kettősséget több képben is megfogalmazták. Sokan azt a szimbólumot kedvelték, hogy a Bős-Nagymarosi Vízlépcső volt a rés a szocialistának nevezett rendszer falában, ahová az ellenzék beilleszthette a maga régen készenlétben tartogatott feszítővasát. Mások úgy vélik, hogy a Vízlépcső volt az önmagát túlélt „ancien régime” Bastille-a. Feltűnt az a nézet is, hogy az egész akciót a magyar ellenzék „trójai falovának” tekinthetjük. Az adott időszakban a többpártrendszert vagy a szovjet csapatok távozását követelni lényegesen több kockázattal járt volna, mint környezetvédelmi célkitűzésekkel előállni.
A hatalomváltás után az ügy drámai súllyal és gyorsasággal bontakozott ki. Az Antall-kormány egyoldalúan felmondta a Vízlépcső szerződést, innen már rövid és egyenes út vezetett az 1992. október 25-i határnapig, mikor is a Dunacsúnynál bedobált betonkockák a szlovák oldalra terelték a folyó vizét. Azt hiszem, ezzel az utolsó botránnyal fáradt ki a magyar közvélemény érdeklődése az ügy iránt. Az emberek érthetően nagyobb figyelmet fordítottak a maguk zuhanó életszínvonalára és a gombamód szaporodó korrupciós botrányokra.
A magyar népnek az üggyel kapcsolatos ismeretei megragadtak az akkori idők szintjén és csak a hágai perben hozott döntés után érződött újra némi igény a tájékozódásra – sokáig hiába. Egyetlen hatalmi csoportosulás vagy politikai párt sem foglalta programjába, hogy tisztázza a vízlépcsővel kapcsolatos ellentmondásokat, csak az 1998-as országgyűlési választások előcsatározásai támasztottak ilyen szándékot. Maradt a „tört vér fekete folt”, a hatalmas nemzeti kár: a feleslegessé vált óriási beruházások, az elveszett vízienergia ára, a helyreállítás költségei és így tovább. Ennek nagyságát egyesek 200, mások 500 milliárdra becsülik, megint mások szerint a szlovákok kártérítési igényét is beleszámítva 1,2 billióra, 1200 milliárd forintra rúg.
A helyzet teljes és elfogulatlan feltárást igényel.
Így kezdtem el a munkát még 1997 júliusában. Nem tápláltam olyan reményeket, hogy bármiben is befolyásolhatom a dolgok történelmi menetét. Az sem volt remélhető, hogy eljutok ahhoz a bizonyos „abszolút” igazsághoz, de amire képes voltam, azt megtettem. Nem mértem a megtett utat, a beszélgetések és az elolvasott oldalak számát, az íróasztalomnál a töprengéssel és megfogalmazással eltöltött időt.
Attól tartok, hogy ezzel a könyvvel nem könnyű olvasmányt nyújtok át. A látványos ítélkezéseknél és vádaskodásoknál többre becsültem a szürke számokat és a szerény, de biztos összefüggéseket. Ha szükségesnek bizonyult, történelmi, szeizmológiai, energetikai és más tudományok határait átlépő fejtegetésekbe bocsátkoztam, mentségemre szolgáljon, hogy sohasem helyezkedtem a szakértő szerepébe. Arra kell kérnem az olvasót, hogy szenteljen soraimra a hasonló esetekben szokásosnál több időt, és ha nem ismeri ki magát a helyszínek között, nézze meg a három mellékelt térképet. Nem szabad elfelejteni, hogy a századnak nemcsak az egyik legnagyobb, de okvetlenül a legbonyolultabb magyar botrányáról van szó.
…Március 8-án az Országgyűlés úgy dönt, hogy helyt ad a kérésnek és májusban újra megvitatja Bős-Nagymaros sorsát. Németh Miklós megnyugtatja a kedélyeket, addig semmilyen visszafordíthatatlan lépésre nem kerül sor a nagymarosi építkezésen.
Mintha csak ki akarná mélyíteni a taktikai sikert, még ugyanazon a napon egy másik, ezúttal tizenkét képviselőből álló csoport újabb beadványt terjeszt be már egyenesen „Németh Miklós miniszterelnök elvtárs”-nak címezve. (Az „elvtárs” szót nyilván tévedésből használták, hiszen Németh Miklós sohasem volt kommunista. Ezt a leghitelesebb forrásból, saját kijelentéseiből tudhatjuk.)
„Az építkezéssel szembeni ellenérzések, fenntartások nem csökkentek – szól a beadvány –, a társadalmi megosztottságból fakadó feszültségek oldása, egy elfogadható társadalmi közmegegyezés kialakítása a kormány közös érdeke és felelőssége. A fentiek alapján javasoljuk, hogy a kormány vizsgálja meg egy esetleges népszavazás feltételeit, következményeit, valamint az eredeti építési koncepciónak a szándékolt ütemtől való részben eltérő megvalósítását is… A vizsgálat lezárásáig a nagymarosi térségben olyan munkák elvégzéséhez járuljon hozzá a kormány, melyek nem okoznak visszafordíthatatlan változást, ne kezdje el az erőmű alapozását…”
A kezembe került másolat első oldalán olvasható Németh Miklós kézírásos üzenete „Maróthy et”-hoz: „Kérlek készíts egy javaslatot, miképpen készüljön fel a korm. (feltehetőleg a kormány rövidítése – M. Gy.) a májusi ülésszakra, beleértve a képviselők által felvetett javaslatokra való válaszunkat, i. a reagálás módját is.
Elvtársi üdvözlettel
Németh Miklós
1989 III. 9.”
Az események menete drámaian felgyorsul. Még ugyanaznap este a Rádió 18.30-kor kezdődő „Esti Magazin”-jában felolvasnak egy frissen érkezett hírt, miszerint a Reuter ügynökség bejelentette, hogy a magyar miniszterelnök le kívánja állítani a nagymarosi vízlépcső építkezéseit. A rádiós műsorvezető felhívta a beruházást irányító OVIBER vállalat vezérigazgatóját és azonnali kommentárra kérte fel. A megszólított elképzelhetetlennek talált egy ilyen döntést, mivel egy egész sor nemzetközi szerződés felrúgását jelentette volna. Arra az esetre, ha a bejelentés mégis valósnak bizonyulna, a vezérigazgató a lemondását helyezte kilátásba.
– Állandó lelki nyomás nehezedett ránk – emlékszik vissza majd egy évtizedes távlatból –, levelekben, névtelen telefonokban fenyegettek minket. Az tartott talpon, hogy egy törvényerejű rendelet által előírt, az akkori magyar valóságban példa nélküli módon szervezett, előrehaladott állapotú munkát végzünk és senki sem kényszeríthet minket arra, hogy abbahagyjuk. Ezt a beruházást nem mi találtuk ki, mi azt hajtottuk végre, amire megbízást kaptunk. 1977-ben, még az államközi szerződés megkötése előtt, Fehér Lajos megkérdezett minket, hogy milyen nagy munkára vállalkoznánk a legszívesebben. A szakma nem Bős-Nagymarost, hanem a kiskunsági öntözőrendszer felépítését választotta volna. Nem rajtunk múlt, hogy végül is így alakultak a dolgok.
– Bős-Nagymaros nélkül is fenn tudták volna tartani magukat?
– Az OVIBER ezer más feladatot talált volna magának. A szellemi bázist jelentő Vízgazdálkodási Tudományos Kutató pedig alig három-négy százalékát szerezte a vízlépcsővel kapcsolatos közreműködésből. Ami pedig a személyeket illeti, az „érdemi játékosok”, az igazi szakemberek nem kerültek volna az utcára, meg tudták volna keresni a kenyerüket. Akinek maradt kedve és ereje dolgozni, az most is vezető pozíciót tölt be különböző magáncégeknél, vagy saját vállalattal rendelkezik. Ebből az ügyből csak a zöldek teremtettek maguknak egzisztenciát.
Németh Miklós névre szóló nyilvános üzenetben nyugtatta meg az OVIBER vezetőjét, megismételte, hogy csak a visszafordíthatatlan intézkedésektől kíván tartózkodni, egyébként kitart az eredeti irányvonal mellett. A kormány csak annyit tesz, hogy folyamatosan ellenőrzi a beruházás költségvetését és kész megvizsgálni a népszavazás lehetőségét.
El kell ismernünk, hogy a miniszterelnök nem volt könnyű helyzetben. Szerette volna tiszteletben tartani a nemzetközi szerződés kereteit, ugyanakkor kabinetjével együtt reménykedett benne, hogy át tudják menteni személyüket és pártjukat a küszöbön álló változások zátonyain. Már alig egy év maradt hátra a sorsdöntő 1990-es választásokig, Németh Miklós el akarta érni, hogy a jelenlegi kormányzó MSZMP számottevő tényezőként kerüljön be az új hatalmi gépezetbe is, de tárgyalópartnere, a Duna Kör által is támogatott Ellenzéki Kerekasztal megegyezési szándékát attól tette függővé, hogy a hatalom hajlandó-e leállítani a nagymarosi építkezést, „mivel a létesítményre az eddigi tudományos vizsgálatok megállapítása szerint semmiféle ökológiai garanciarendszer alkalmazása nem lehetséges.”
A kormány egyelőre nem felelt a követelésre és ez a hallgatás felért egy válasszal. A vízügyi szakembereket tömörítő Vásárhelyi Pál Társaság Szűrös Mátyáshoz, az Országgyűlés új elnökéhez intézett levelében így értékeli a helyzetet:
„A kormány határozatlansága arra látszik utalni, hogy legitimációja megerősítésére ellenzékének nem feltétlenül a politikailag legerősebb, de mindenképpen a leghangosabb csoportjának a megnyerésére törekszik. Egy vélt társadalmi konszenzus érdekében a nagymarosi munkák leállításának áldozatától sem riad vissza…”
Folyamatosan erősödött az alulról jövő nyomás is. Március 6-án a környezetvédő mozgalmak két-háromszáz fő részvételével tüntetést tartottak a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium előtt, vidékről is különféle demonstrációkat jeleztek. A hangnem példátlan módon eldurvult.
Április 3-án a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság környezetvédelmi csoportja tiltakozó kirándulást szervezett Nagymarosra. Négyezer tüntető érkezett Budapestről különvonatokon – menetükhöz csak kevés helybéli lakos csatlakozott –, magasba emelt transzparenseiken az „MSZMP csalásainak leleplezésére” szólítottak fel. A „Vesszen a Párt!” – jelszót skandálták, kétforintos levelezőlapokat árusítottak, melyek képes fele a vízlépcsőépítés két nagy alakjának, Sztálinnak és Maróthy Lászlónak egymás mellé montírozott arcmását ábrázolta.
Az ellenállás mind szélesebb körökre terjedt ki. Az Apáczai Csere János Gimnázium IV. d osztálya egy bejelentést tett közzé az újságokban: amennyiben leállítják a nagymarosi vízlépcső építkezését, ők hajlandók egyheti ingyenes munkával hozzájárulni az eredeti tájkép helyreállításához. Kezdeményezésükhöz csatlakoztak a békásmegyeri Veres Péter Gimnázium, az esztergomi Egészségügyi Szakközép- és Szakiskola tanulói és dolgozói, valamint más oktatási intézmények is.
1989 áprilisában a politikai kulisszák mögött elkezdődött a titkos készülődés a bős-nagymarosi államközi szerződés módosítására. A nemzetközi közjogi kérdéseknek az ügybe bevont szakértője szerint (!) tárgyalásokat kellene kezdeményezni a csehszlovák féllel, ezek során javasolhatjuk a nagymarosi vízlépcső megépítésének elhagyását azzal, hogy készek vagyunk kártalanítani a partnerünket. „A prágai kormánynak nem lenne más választása, mint elfogadni a mi tárgyalási javaslatunkat:”
A szakértő leírja a kártérítés általa feltételezett menetét is: „a károk nagyságát a csehszlovák félnek kellene bizonyítani. Nekünk arról kellene nyilatkoznunk, hogy azokból mennyit ismerünk el. Nem volna szabad előre nyilvánosságra hozni olyan hivatalos adatokat, amelyeket a tárgyalások során az ellenérdekű partner velünk szemben bizonyítékként felhasználhat (különösen nem olyanokat, melyek a „legrosszabb esetre” vonatkoznak). A két ország közötti kereskedelemben nincs érvényes fizetőeszköz, következésképpen a kártalanítás nem egy meghatározott pénzösszeg azonnali átutalásában, hanem áruszállításban öltene testet. Az áruszállítások üteme attól függne, hogy évente milyen többletszállításokat igényelne tőlünk a csehszlovák fél és hogy azokat mi mennyiben lennénk képesek teljesíteni. A kártalanítás így meglehetősen elhúzódna. A KGST gyakorlatában egyébként rendszeresen előfordul, hogy valamelyik fél nem teljesíti államközi szerződésekből folyó kötelezettségeit és még csak kártérítést sem fizet…” – ennyire nekünk is futná – gondolhatta magában a makulátlan erkölcsű jogász.
De bárhogy is alakuljon a helyzet, a szakértő kijelenti: „a jelenlegi szituációban a kormány szempontjából a belpolitikai megfontolások előnyben részesítését javaslom a külpolitikaival szemben. A kormány döntéshozatali képességét és politikai legitimitását ma elsősorban a Magyarországon végbemenő folyamatok határozzák meg és nem a nemzetköziek.”
De mit szól majd a világ közvéleménye ehhez a nyilvánvaló szerződésszegési szándékhoz?
„Megítélésem szerint a nagymarosi vízlépcső elhagyására vonatkozó döntés nem kérdőjelezné meg a magyar kormány szavahihetőségét a világ szemében. Az adott kérdésben nem érdekelt államok a kormányzat magatartását annak általános külpolitikai gyakorlata alapján ítélik meg” – zárja fejtegetéseit a nemzetközi jogász, akinek láthatólag nincs túl jó véleménye a világ erkölcseiről.
Az előkészítésben ugyancsak közreműködő MKKE közgazdász munkacsoport kétségbe vonja az eredeti beruházási program korrektségét, felemlegeti az ivóvizeket fenyegető veszélyt a „kis valószínűségű, de valós szeizmológiai kockázatokat”, kételkedik a beruházás időbeni megtérülésében. Végkövetkeztetésében megállapítja, hogy nem bizonyított a nagymarosi építkezés folytatásának gazdasági indokoltsága.
Egy harmadik szakértő azt a lakonikus tanulságot vonja le, hogy jó döntés ma már nem hozható. A legkevésbé rossz megoldást kell megtalálni, egyúttal számolva a jövőbeni határozatok szükségességével és felelősségével. Egy ilyen konklúzió annyi kockázatot rejt magában, mint a közismert „vezess baleset nélkül!” tanács, de ugyanannyi gyakorlati útmutatást is ad.
A barikád túloldalán a vízlépcső építői még mindig reménykedtek ügyük védhetőségében. Egy javaslatot fogalmaztak meg, melyet a Minisztertanács elnökéhez intéztek, a maguk részéről ezzel kívánták felkészíteni a kormányt az Országgyűlés május–júniusi ülésszakára. Még egyszer sorra veszik a kialakult helyzet összetevőit, elemzésükben megállapítják, hogy egy több mint tíz éve szerződésben elhatározott, esztendők óta épülő létesítmény, melybe már tízmilliárdot fektettek be, nem lehet viták tárgya. Az építők azt javasolták a kormánynak: ajánlja fel kompromisszumként az ellenzéknek, hogy közösen vizsgálják meg, „milyen költségekkel jár ennek a helyzetnek a civilizált országok között szokásos rendezése, ezen belül a nagymarosi erőmű építésének elhagyása.”
Fejtegetéseik végén megvonják a lehetséges anyagi mérleget: évente hat-hétmilliárd forint kellene a munkák előnyös befejezéséhez, mely rögtön nem tűnik soknak, ha számításba vesszük, hogy a költségvetés például 180-200 milliárdot juttat a veszteséges üzemek támogatására. „Végeredményben tehát a leállítás esetén összesen 97,5 milliárd forintot kell igénybe venni, míg a megvalósítás esetén a beruházási költség összesen 47,9 milliárd forint”, majd az elemzők hozzáteszik: „ez a különbség a szerződésszegő pozíciójából nehezen lenne mérsékelhető.”
– Hogy fogadták ezt a javaslatukat? – kérdezem az OVIBER egykori vezérigazgatóját.
– Ma is azt hiszem, hogy senki sem olvasta el a mi anyagunkat, a szakmai kérdésekben sem kérték ki a véleményünket. Eleve vesztes pozícióba kerültünk, mert a közvéleményt ellenünk hangolták.
– Miért nem próbálták igazolni vagy legalább megvédeni magukat?
– Mi nem készültünk fel ilyen helyzetre, mert fel sem tételeztük, hogy a mi munkánkat bárki valaha is kétségbe vonhatja, nem találtuk fontosnak megtanulni a „public relation” szabályait. Én az állam pénzéből minden fillérre vigyáztam, ha külföldi kiküldetésben járva reggelit is kaptam a szállodában, visszaadtam a napidíjam tíz százalékát, nem számítottam rá, hogy valaha is haszonleséssel vádolhatnak. Maguk minden évben nyereséget értek el! – mondták, dehát az Isten szerelmére: azért állítottak minket egy vállalat élére, hogy veszteséget termeljünk?!
A hetvenedik évéhez közeledő mérnök még mindig indulatba jön az emlékek felidézésétől:
– Bejön hozzám az irodába, egy nyomorult kacskakezű filmes, nem akartam interjút adni neki, erre elsírja magát, hogy három gyereket kell eltartania, az ő kedvükért tegyem meg, hogy nyilatkozom. Jobb meggyőződésem ellenére belementem, erre ő a kész interjúban szétvagdalta és ellenem fordította a saját szavaimat.
Szakmai méltóságomon aluli vitákba kényszerítettek bele. Ne vegye dicsekvésnek, de értem már el olyan „apróbb” sikereket, mint hogy megnyertem a Niger folyó szabályozásának nemzetközi tenderét és erre jön egy basedowos, gülüszemű nő és elkezd kioktatni a folyamszabályozás alapfogalmaira. Már megbocsásson a világ!
– Mikor érezte meg, hogy a vízlépcső felépítésének ügye végképp megbukott?
– Április végén a magyar partner egy szerződést dolgozott ki Csehszlovákiával, melynek értelmében a felek majd kölcsönösen ellenőrizhették volna a túloldali mellékfolyók vizének minőségét – ez a lehetőség a mi számunkra lett volna igazán előnyös. Én is bekerültem abba a bizottságba, melynek előzetesen ki kellett volna utaznia, hogy előkészítse a szerződés aláírását. A megadott napon délelőtt tíz órakor indultam volna Pozsonyba, mert úgy terveztem, hogy a tárgyalások előtt megállok még Vámosszabadiban és ott megebédelek a vállalatunk üzemi étkezőjében. Az előző este felhívott Varga Miklós államtitkár, megállapodtunk, hogy csatlakozik hozzám. Reggel már akartam volna beszállni a kocsiba, mikor Varga újra jelentkezett és közölte velem, hogy mégse kerül sor az aláírásra, mert a miniszterelnök leállította a szerződés ügyét. Akkor megértettem, hogy elment a hajó. Ha mi nem élünk azzal a lehetőséggel, hogy beleszólhatunk a szlovák oldali vizek minőségébe, az nem jelenthet mást, mint hogy vissza akarunk lépni az egésztől – fejezte be az egykori vezérigazgató.
A mind nyíltabban kibontakozó magyar szándékot természetesen a szerződéses partner is észrevette. A Csehszlovák Kommunista Párt központi lapja, a Rude Právo vezércikkben fejtette ki a hivatalos álláspontot:
„Magyarországon a tájékozatlanság hihetetlenül kiterjedt heves vitákhoz vezetett, végül pedig kormányellenes akciókba torkollott. Ha valaki ma azt állítja, hogy a vízlépcső jó dolog, az óhatatlanul a múlt hibái védelmezőjének szerepébe kerül. Sokan már azt követelik, hogy mondják fel a vízlépcsőről kötött államközi megállapodást. Le kell szögeznünk: ha elmaradna a nagymarosi gát felépítése, Csehszlovákia jelentős mennyiségű energiától esne el. Nemcsak a magyar partner megbízható hírneve inogna meg, de a kárpótlás igénye sem volna figyelmen kívül hagyható…”
Az ügy mindinkább egy olyan különös ingaórához hasonlított, melynek sétálója nem áll le az idő múlásával, hanem egyre szélesebb ívben lendül ki, míg végül áttöri magának az óraszekrénynek az oldalát is.
Mintegy előrevetítve a szándékolt megoldást, május 10-én Németh Miklós miniszterelnök – úgy is, mint a legfelsőbb párttestület, a Politikai Bizottság tagja – beszédet mondott a Parlamentben, melyben a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszert egy meghaladásra ítélt társadalmi modell jelképének minősítette: „Az 1970-es évek közepétől a politikai vezetés megismételte az 50-es évek gazdaságpolitikai hibáit. Sok állami nagyberuházás – melyet a szűk pártvezetés határozott el, illetve szentesített – csődöt mondott. A bős-nagymarosi vízerőmű feletti döntés is ebbe a sorba illeszkedik bele, ezt is antidemokratikus módon hozták. Mindenkinek igaza van, aki ezt kifogásolja, és velük együtt mondom azt, hogy végérvényesen szakítani kell ezzel a rossz döntési mechanizmussal…”
Május 13-án összeült a Minisztertanács Tanácsadó Testülete és a nagymarosi beruházás ideiglenes, két hónapra szóló leállítását javasolta, a végleges döntést későbbre halasztotta. Az indoklásban folytatódott az időben visszafelé való köpködés: „Ezzel a leállítással a kormány deklarálja a korábbi időszak környezeti következményeire alig figyelő politikájának elvetését, kifejezésre juttatja, hogy meghallgatja és megfogadja a lakosság igényeit…”
Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes még azon a május 13-i napon bejelentette, hogy azonnali hatállyal felfüggesztik az építkezést, „ettől a naptól kezdve semmiféle munkát nem végezhetnek Nagymaroson.”
Május 16-án a parlament előtt tízezres örömtüntetést rendeztek, ezen az ellenzéki csoportok mellett megjelentek az MSZMP Reformköreinek tagjai is. Ez utóbbiak is joggal ünnepelhettek, ma már tudjuk, hogy döntő szerepet játszottak az események alakulásában, az illetékesek éppen az ő javaslatukra határozták el véglegesen a felfüggesztést. A kívülálló nehezen tudja felfogni, miképp harcolhatott egy hatalomban levő párt egyik szárnya saját kormányának további döntései ellen, megkockáztatva annak bukását.
Magatartásuk hasonlatos volt ahhoz a „Hinaus mit uns!” „Ki velünk!” – alapálláshoz, mellyel annak idején a mazochista német zsidóságot gúnyolták. (Később, mikor e Reformkörökből kialakult az MSZP, folytatódott ez az ellentmondásos attitűd. Egy vízlépcsőellenes állásfoglalást tettek közzé olyan nyilvánvalóan jobboldali szervezetekhez csatlakozva, mint a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság, a Kisgazdapárt vagy a Kereszténydemokrata Néppárt. Feltehetőleg semmilyen árat nem sokalltak azért, hogy a hatalom sáncain belül maradhassanak.
És az MSZP taktikai lépéseinek sorában ez még korántsem volt az utolsó. Még a sokat megélt politikai megfigyelőket is sikerült elképesztenie azzal a gesztusával, hogy a Köztársaság téri székházának földszintjén egy komplettül berendezett, telefonos irodát bocsátott a Voks Humana mozgalom Bioszféra Pártjának rendelkezésére. Sebeők János elnök kitűzte a pártház oldalára az ökológia pünkösdi vándorgalambos zászlaját és kifejtette a programját: „A totálisan elnyomott társadalom éppen úgy képtelen felszabadulni a dikta111túra alól, miként a totálisan elnyomott élővilág sem képes felszabadulni mindaddig, amíg az emberhatalom illegitim monokultúrája fel nem borul.”
Sebeők a Bioszféra Párt nevében egyúttal feljelentette az 1977-es államközi szerződés aláíróit, elfogadóit, az azóta elvégzett munkák kezdeményezőit, kivitelezőit, mert veszélyeztették a Magyar Köztársaság területi épségét, gazdasági és egyéb érdekeit, valamint a bioszférát. Szavait egy üzenettel zárta, melyet Václav Hável csehszlovák elnökhöz intézett: „A Szörny még él, számítunk Önre! Találkozunk Kilitinél!”)
Bár az ellenzék kijelentette, hogy „a nagymarosi vízerőmű-építés haladéktalan felfüggesztéséről szóló kormányhatározat fordulópont, jelentős lépés a nemzeti megbékélés felé”, nem lazított, sőt, még szorosabbra fűzte a sisakszíjat. Maga Bubla Gyula is úgy vélte, hogy „korai lenne pezsgőt bontani, a Minisztertanácsban még ülnek olyanok, akik szívügyüknek tekintik a munkálatok befejezését”.
Ebben a fenyegető légkörben az ipari és a közlekedési tárca vezetői hamarosan megváltoztatták korábbi véleményüket és elálltak a nagymarosi vízlépcső felépítésének támogatásától, csak a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium gondolta továbbra is úgy, hogy az addig pozitív értékelései továbbra is helytállóak maradtak.
(Az 1989-es év vége felé, mikor a nagymarosi beruházás sorsa már végképp eldőlt, Maróthy László önként távozott a posztjáról. Lemondását általános megdöbbenésre az országgyűlési képviselőknek csak a kisebbsége fogadta el. Akkora zavar tört ki a Parlamentben, hogy a munka közben sohasem dohányzó Németh Miklós is rágyújtott. Végül maga Maróthy oldotta meg a dilemmát, megismételve az elhatározását. Utána Varga Miklós államtitkár és Zsuffa Ervin miniszterhelyettes lépett elő a támadások célpontjává, mivel mindketten nyíltan bírálták az építkezés felfüggesztéséről hozott döntést. Az ellenzék álláspontja szerint ilyen embereknek nem lehet szerepük a kormány majdani végleges döntésének kialakításában.)
Minden jel arra vallott, hogy az „ideiglenes” jelző valójában a végleges szándékot takarja. A kormány a leállítást megindokoló vizsgálatokat csak a leállítás megtörténte után kezdte megszervezni és a legtöbb általa létrehozott szakértői bizottságban nyíltan deklarálta: a kutatások célja nem lehet más, mint a leállítás megindokolása.
„A vezetés felfogása szerint minden, a vízlépcsővel kapcsolatos tervezés és kísérlet csak a megdőlésre ítélt pártállam éppen soron-lévő hibás döntésének alátámasztására szolgál – éppúgy, mint a korábbi pártszempontok alapján orientált társadalomtudományi, közgazdasági vagy történelmi kutatások. Feltételezése szerint ennek a célnak az érdekében a vízügyes tervezők és építők mellőzték az elvileg alapvetően szükséges vizsgálatokat is, vagy ha elvégezték, meghamisították a kapott eredményeket. Ennek alapján csak az úgynevezett »független«, a vízlépcsőt gátlástalanul támadó szakértők véleményét fogadták el hitelesnek” – írja Mikolics Sándor, a nagymarosi vízlépcső már említett főtervezője.
Az építők azonban úgy érezték, hogy ez a magasabb kormányzati szándék sem mentheti fel őket feladataik folyamatos elvégzése alól. Gondjaikat súlyosbította, hogy magát a felfüggesztés tényét sem tudták pontosan értelmezni: vajon csak a közvetlen nagymarosi térségre vonatkozik-e, vagy abba kell hagyniuk a kapcsolódó létesítményeken, gátakon folyó munkálatokat is, a Dunának nem kevesebb, mint százhúsz kilométeres szakaszán történtek járulékos beruházások. Az esetleg elrendelendő „eredeti állapotot” miképp tudják úgy visszaállítani, hogy közben fenntarthassák majd a nemzetközi hajózási utat? Ehhez és más hasonló teendők megalapozásához talán több tudományos vizsgálatra lett volna szükség, mint amennyi magát az építkezést megelőzte.
Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy nem lehet komolyan venni a felfüggesztés két hónapban meghatározott időtartamát sem. Az illetékeseknek július 31-ig kellett összeállítaniuk a felülvizsgálati jelentést, ezt a Parlament leghamarabb augusztus végén, a nyári szünet után tárgyalhatta meg és hozhatott róla döntést. Csak egy szám látszott biztosnak: a leállított építkezésen az állagmegóvási, őrzési és egyéb kiadások a jelzett idő alatt 300-500 millió forintot emésztenek majd fel.
Ami az OVIBER már többször idézett vezérigazgatóját illeti, ő már rég túlesett a lelki megpróbáltatásokon, a határozat nem zökkentette ki a nyugalmából. Egy újságíró megkérdezte tőle:
– Nem gondolja, hogy a kormány döntése az Önök számára felér egy vereséggel?
A vezető higgadtan válaszolt:
– Nézze, mi már régóta tudjuk és hangoztatjuk, hogy a létesítmény körül nem szakmai, hanem politikai vita dúl. Mi nem vagyunk politikusok, tehát most sincs okunk vesztesnek érezni magunkat.
….
Ha valamiféle végső tapasztalatot kívánnánk levonni a történtekből, újra csak azt kellene megállapítanunk, hogy a Dunában már rég nem víz folyik, hanem politika, piszkos politika. A leglátványosabb gesztusokat sem szabad komolyan venni, bárkitől is származzanak. Hiába történtek többszöri kormányzati szerepcserék, a Hatalom és az Ellenzék soha nem tudott erkölcsileg a másik fölé emelkedni. Hasonlatosak voltak azokhoz, akik hamis pénzért vak lovat vásárolnak.
Rossz belegondolni abba, hogy a Vízlépcső ügyét nem tekinthetjük egyedi esetnek, minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy Magyarországon minden más ügy is hasonló módon intéződik.
Míg ezeket a sorokat írom, a rádióban összesített adatokat sorolnak fel: a Vízlépcső 1989-ig 200 milliárd forintba került, onnantól napjainkig további 163 milliárdba, ha az inflációt beszámítjuk, a felépítése lényegesen kevesebből kijött volna.
A részletezés során megemlítik, hogy a tárgyalásokkal kapcsolatos költségek és a hatásvizsgálatok 326 milliót emésztettek fel – ennek egynegyed része utazásokra, ebédekre és más hasonlókra ment el.
1998. március 26-án egy nappal a hágai döntésben megszabott féléves határidő letelte után – mint már mondottuk – a Horn kormány úgy döntött, hogy a meghirdetett hatásvizsgálatok nem terjednek ki Nagymaros térségére – ezzel végképp elvetették annak lehetőségét, hogy itt épüljön fel a Vízlépcső.
De ez a taktikai lépés már nem menthette meg a szocialista vezetést, csak annyit eredményezett, hogy nem állva, hanem térdre ereszkedve fogadta a választási vereségét.
A Hatalom új birtokosai indulásuknál megismételték a már bevált Vízlépcső-ellenes kijelentéseiket, de kétségtelen, hogy az alapvető gondokat: a Kiliti gát sorsát, a szigetközi vízpótlás problémáját, a hajózás nehézségeit egyszer valamilyen formában nekik is le kell nyelniük. Minél később teszik ezt, annál keserűbb lesz a falat. Az idő változatlanul a birtokon belül lévő szlovákoknak dolgozik.
És ennyi az egész: „elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott.”
VÉGE (?)
1997. július – 1998. augusztus”
|
|
Dátum: 2014. November 14. Friday, 21:13 Szerző: realzoldek |
|
|
|
|
| |
|
Átlagolt érték: 0
Szavazat: 0
|
|
| |
|
|
|
|
