| Lóránt Károly: A klímaegyezmény fonákja |
|
 Az egyezmény inkább tekinthető egy politikai mozgalom győzelmének, mint tudományosan bizonyított tények eredményének...
Lóránt Károly – 2016.04.27. 04:02
Százhetvenegy ország írta alá a Párizsban tavaly megkötött klímaegyezményt, amely szerint az aláírók elkötelezték magukat, hogy a globális felmelegedést két Celsius-fokon tartják az iparosodás előtti szinthez képest. Csak tisztelni lehet ezt az elhatározottságot, tekintve, hogy a klímaváltozás szabályozásában az embernek vajmi kevés eszköz áll rendelkezésére, azt sokkal inkább olyan természeti folyamatok (például a Föld forgástengelyének változása) okozzák, amelyeket jelenlegi eszközeinkkel igen kevéssé vagyunk képesek befolyásolni. Ami a szén-dioxid-kibocsátás és a felmelegedés közötti oksági összefüggést illeti, az igen kevéssé bizonyítható, hiszen a Föld történetében előfordult már, hogy a levegő szén-dioxid-tartalma a jelenleginek a sokszorosa volt, míg a hőmérséklet nagyjából megfelelt a jelenleginek.
Kétségtelen, hogy a Föld az utolsó jégkorszak óta egy felmelegedési periódusban van, bár a középkorban volt egy lehűlési szakasz is, és nem is olyan rég (a hetvenes években) még a Föld lehűlésétől féltünk, olyannyira, hogy Hollywoodban készült is egy film, amely New Yorkot a felhőkarcolók feléig jégbe fagyva ábrázolta. A különböző geológiai korokban – anélkül, hogy az ember egyáltalán jelen lett volna – a Föld hőmérséklete tizenkét és huszonnégy Celsius-fok között változott. A jelenlegi tizennégy fok mellett épp kifelé tartunk egy jégkorszakból. A földtörténeti adatokat tekintve tehát a mostani egyezmény sokkal inkább tekinthető egy politikai mozgalom győzelmének, mintsem tudományosan bizonyított tények eredményének.
De fogadjuk el a nemes célt, hogy korlátozzuk az emberi tevékenység szén-dioxid-kibocsátását, annál is inkább, mert megdöbbentő az a pazarlás, ahogy a természeti erőforrásainkkal bánunk. Hiszen természeti környezetünk emberi tevékenység miatti pusztulása, az emberen kívüli élőlények életterének csökkenése kétségbevonhatatlan tény. Ekkor az a kérdés merül fel, hogy a szén-dioxid-kibocsátást hogyan lehet korlátozni akkor, amikor az elég egyértelműen az életmóddal van kapcsolatban. Észak-Amerikában például az egy főre jutó éves kibocsátás tizenhét tonna, az Európai Unióban hét, a Szahara alatti Afrikában pedig az egy tonnát sem éri el. A jelzett adatok természetesen az egy főre jutó energiafelhasználást tükrözik, ami a fejlődő országok felzárkózásával növekszik.
Kína például a hetvenes években mindössze fél tonna olajegyenértéknyi energiát fogyasztott fejenként, ami mára már 2,2 tonnára növekedett, de még így is elmarad az európai 3,1 tonnától, nem beszélve az észak-amerikai héttonnás fogyasztásról. A világ energiafelhasználása csaknem kilencven százalékban szén és a szénhidrogének elégetéséből származik, amelyek természetszerűleg szén-dioxid-kibocsátók, a környezetkímélő megújuló energiaforrások aránya nem éri el a két százalékot, a vízenergia hat-, az atomenergia ötszázaléknyi részesedéssel szerepel. Néhány országban a természeti adottságok miatt magas lehet a megújulók aránya (Dániában például húsz százalék), vagy a vízenergiáé (Svédországban harminc százalék). A kivételes adottságokra azonban nem lehet az országok összességének energiaellátását építeni, arról nem is beszélve, hogy a leginkább propagált megújuló energiaforrások költsége a hagyományos tüzelőanyagokénak a többszöröse lehet, és ahhoz még járulhat a villamos energia nagy tömegű tárolásának meg nem oldott problémája.
Ma a szén-dioxid-emisszió csökkentésének az egyetlen, széles körben alkalmazható és gazdaságos módja az atomenergia alkalmazása, amit viszont pont azok utasítanak el, akik leginkább nyomják a vészcsengőt a klímaváltozás miatt. Hogy ez mennyire politikai ügy, azt mutatja, hogy a francia energiafelhasználásban az atomenergia negyvenszázalékos arányban szerepel, és senki sem perlekedik miatta, míg a szomszédos Németországban a zöldek atomerőmű-ellenessége miatt épp nemrég döntöttek az ilyen létesítmények felszámolásáról. Ami biztos, az az, hogy a klíma – a klímaegyezmény betartásától függetlenül – változni fog, mint ahogy eddig is változott, és lehet, hogy például Európában szárazabb éghajlattal kell a jövőben számolnunk. A racionális lépés nem a szén-dioxid-kibocsátás extraköltségek árán való csökkentése, hanem a szárazabb időszakokra való felkészülés többek között – például hazánk esetében – az árvizek vízfeleslegének tárolásával, illetve a szárazságot jobban tűrő növények kinemesítésével.
A szén-dioxid-kibocsátás mérséklését – hogy a nemzetközi kívánalmaknak is eleget tegyünk – a racionális energiatakarékosság mellett például épp az atomerőművek kapacitásbővítésével lehet gazdaságosan elérni.
Az 1959-ben üzembe helyezett Tiszalöki Vízerőmű miatt keletkezett Tisza-tó ma természetvédelmi terület. Ha ezt a nyolcvanas évek végén akarták volna megépíteni, gigantomániás sztálinista alkotás lett volna, amit félig elkészülten le kellett volna bontani. Mint ahogy ez történt a bős-nagymarosi vízerőművel is, amely nemcsak szén-dioxid-kibocsátás nélküli energiát adott volna az országnak, de lehetővé tette volna nagy mennyiségű víz tárolását, az árvizek veszélyének mérséklését, sőt a tervezett prédikálószéki vízmedencével a villamos energia tárolását is, és nem utolsósorban olyan üdülőhely lehetett volna, mint ma a Tisza-tó.
Az irracionalitás, a rövid távú politikai érdekek mindenek fölé és főleg a józan ész fölé helyezése mérhetetlen károkat okozhat országosan és világviszonylatban is, ezért az ország vagy akár az emberiség jövőjét meghatározó döntéseket az éppen divatos eszmeáramlatok helyett célszerű inkább bizonyított tényekre építeni.
- See more at: http://magyarhirlap.hu/cikk/53705/A_klimaegyezmeny_fonakja#sthash.frC2Kdfk.dpuf
|
|
Dátum: 2016. April 27. Wednesday, 15:14 Szerző: realzoldek |
|
|
|
|
| |
|
Átlagolt érték: 0
Szavazat: 0
|
|
| |
|
|
|
|
