Reális Zöldek Klub - Mandur László beszéde (Magyar Műszaki Értelmiség Napja)

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr!
Tisztelt Elnöke a Magyar Tudományos Akadémiának!
Igen tisztelt Miniszter Urak, Rektor Urak, Elnök Urak, Vezérigazgató és Igazgató Urak!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Saját eredeti szakmámból tudom, hogy a mérnökemberekkel sok baj van, bizonyos helyzetekben és bizonyos időszakokban szinte kiállhatatlanok tudnak lenni! Aprólékosságuk, precizitásuk, de legfőképpen kérdéseik a végső elkeseredésbe tudják kergetni a filoszokat éppúgy, mint a humaniórák bármely más képviselőjét, beleértve másik önmagamat, vagyis a politikusokat is.
A mérnökember ugyanis makacsul kérdez, olyan érthetetlen és bonyolult kérdéseket tesz fel például hogy: Miért? Mennyi? Mikorra? Meddig? Milyen teljesítménnyel? Mi az eredmény? Mi a haszon? Sőt: Mi az értelme? Hogyan lehet valamit megoldani jobban, gyorsabban, pontosabban, tökéletesebben? Miért lenne lehetetlen? Miért lenne megoldhatatlan?
Ráadásul ezek a kiállhatatlan, magukat mérnöknek, műszaki értelmiséginek nevező élőlények olyan ikonokat imádnak, mint a mérhetőség, a kiszámíthatóság, a tudományos megalapozottság. Ha nem lennék magam is mérnökember, én is beleborzadnék: valahogy itt maradtak, sőt szaporodnak – a földi lényekhez kísértetiesen hasonló módon - ezek a fura marslakók, akik egy lassan minden szegmensében irracionálissá váló világban egyre bonyolultabb összefüggéseket igyekeznek összeilleszteni, és makacsul a rációt akarják reflektorfénybe állítani.
A kor embere természetesnek veszi, hogy a mobiltelefon egy ausztráliai nagynénivel kapcsol össze, hogy Charles Simonyival Bácsalmásról is lehet „űrbeszélgetni”, hogy közel 5 milliárd karóra működik, járnak a gyorsvasutak, és sok száz ember a levegőbe emelkedik, hogy néhány óra elteltével a világ másik pontján üljön az Internet elé. A hálón aztán, ha beírjuk egy számunkra kedves keresőprogramba azt a kifejezést, hogy a Magyar Műszaki Értelmiség Napja, akkor háromtized másodperc alatt húszezer ötszáz találatot, cikket, tanulmányt, rendezvényprogramot ad ki a rendszer. Mindezt, mondom, a kor embere természetesnek veszi és persze azon celebek előtt borul le áhítattal, akik éppen a már említett marslakók jóvoltából jutnak el az otthonainkba. Erre a gondolkodási, vagy attitűdbeli asszimetriára Benkó Sándor barátom, ennek a jeles napnak az ötletgazdája is felhívta a figyelmet a minap, sok egyéb okos gondolat mellett. Nekem pedig az jutott eszembe, hogy Benkó Sándor, aki eredetileg villamosmérnök, (pontosítok: Benkó Sándor villamosmérnök) nem csak fantasztikus dallamokat csal ki klarinétjából, hanem például tisztában van a hangok rezgésszámával, hullámhosszával is. Ezt pedig azért említem hangsúlyozottabban, mert legalább egy napig a magyar társadalom, na jó, nem az egész, de egy fontos töredéke közös hullámhosszra, azonos rezgésszámra kerülhet azokkal a törekvésekkel, szükségletekkel és megállapításokkal, amelyek közvetlenül érintik a magyar műszaki értelmiség lehetőségeit, munkafeltételeit, társadalmi presztízsét, anyagi érvényesülését és sok egyéb fontos dolgot.
Megkockáztatom, talán ez hiányzik leginkább ma a magyar társadalomból: a közös hullámhossz, vagy ha valaki nem akar közösködni, annak azt mondanám, hogy a harmónia!

Az idei Magyar Műszaki Értelmiségiek Napja két irányba fókuszál: vigyáz a múlt örökségére, és köszönti a 150 éve született Bánki Donátot, másrész reflektorfénybe állítja a jövőt: az energia és energetika égető, és globálisan és lokálisan egyaránt fontos kérdésköreit helyezi a műszaki szakma dobogójára.
Bánki Donát természetesen az érték és a példa. Munkássága, találmányai iránt csak csodálattal adózhatunk: a gázmotorok, a belső égésű motorok, a Bánki-Csonka féle karburátor, a Vaskapu vízierőműve, a Bánki turbinák éppúgy az életmű részei, mint az elsőkerék hajtású autó, a repülőgépek gépi kormányzása, vagy az a több mint 130 hazai és külföldi publikáció, példás oktatói tevékenység, amellyel beírta magát a világ műszaki értelmiségeinek Nagykönyvébe. Ahol szerencsére nincs egyedül magyarként, hiszen Bay Zoltántól, Eötvös Lórándon, Ganz Ábrahámon át vezet a sor elsorolhatatlanul: Irinyi, Jedlik, Puskás Tivadar, Szent Györgyi, Szilárd Leó, Neumann, Zipernowsky, Gábor Dénes és persze végtelenül gazdag névsor, egészen az itt ülőkig és az itt nem ülőkig. E könyvbe lapozhatjuk fel majd reményeim szerint nem is olyan sokára Rátai Dánielről és Leonardo nevű háromdimenziós számítástechnikai eszközéről és az üvegbeton magyar feltalálójáról, Losonczi Áronról szóló részeket.

Említettem, hogy az idei Műszaki Értelmiségi napok másik fókusza az energia és energetika szerteágazó, de kínosan és halaszthatatlanul aktuális problémaköre. Magyarország energiaellátásának általános helyzetéttől a megújuló energiaforrások hasznosításáig valóban gazdag szakmai ívet terveztek a konferencia szervezői, akik egy globális válság közepette aligha találhattak volna szakmai kihívásként és megoldandó feladatként is ennél hasznosabb, fontosabb és sürgetőbb tématerületet.
Bevallom, engem elsősorban a fenti aktualitásokon kívül az ragadott meg, hogy csupa olyan előadáscím szerepel a programban, amely arra utal, hogy a magyar műszaki értelmiség együttműködésre ítéltetett. Országon belül és országon kívül egyaránt. Talán a szakmai, pénzügyi, hatékonysági erővonalak az utóbbit könnyebbé teszik, de számos jó példája van az itthoni tudások, lehetőségek szinergikus egyesítésének is. Önök nálam pontosabban tudják, hogy a válság nem gyengíti, hanem felerősíti a versenyt a tudástermékek piacán is! Magyarország, ha kimarad ebből a versenyből, lemarad. Sokan mondják erre azt, hogy igen ám, de a versenyben maradáshoz is ugyanaz a három dolog kell, mint a háborúhoz. Van ebben igazság, de talán abban is, hogy ennek a három dolognak a megszerzése ma már éppúgy egy átfogó műszaki értelmiségi gondolkodásmód része kell, hogy legyen, mint az oktatás, a kutatás fejlesztése, az elvárható innováció, vagy a műszaki teljesítmények erkölcsi és anyagi megbecsülése.

Azt tapasztalom – sokat beszélgetek mérnök barátaimmal – hogy a globális és hazai válságjelenségek elsőként a műszaki értelmiséget rázták fel, elsősorban ebben a szakmacsoportban született meg a felismerés, hogy a válság depresszióval nem kezelhető. Igen, a bevezetőben említett köztünk élő marslakók döbbentek rá leghamarabb, hogy a válság lehetőség a megújulásra, az újrakezdésre, új paradigmák, új megközelítések megfogalmazására, az alkotás szabadságának újrafogalmazására.
Önök, akik a mérhetőség és az innováció elkötelezettjei, ma különösen sokat segíthetnek a magyar társadalomnak mentális és teljesítményt elváró mintaadással. A válságban, ha tetszik a bajban a blabla semmit sem ér, gyorsabban szemétre kerül a talmi, a vacak, a használhatatlan. Kérdezzenek csak meg bárkit, hogy a válságból kihúzó repülőgépet celebek vagy mérnökök tervezzék-e meg?
A válasz az Önök elismerésének első lépcsője. A második lépcsőt, a magyar országgyűlés kissé lelkifurdalásos elismerését most én teszem meg, amikor tiszta szívből megköszönöm munkájukat, áldozatvállalásukat. Tudom azt is, ha az Önök munkájának feltételrendszere olyan, hogy nem tesszük járhatóvá a harmadik, negyedik, sokadik lépcsőt, az elvárható közéleti, szakmai és anyagi elismerést, a valódi teljesítmény valódi elismerését, akkor Önök a lépcsőn nem felfelé, hanem lefelé indulnak el, vagy éppen másik lépcsőt választanak. Ugyanazzal a tudással, de másik szívvel.
Ez pedig nem az Önök, nem a magyar műszaki értelmiség kudarca lenne!
Ne csak reméljük, hanem tegyünk is érte, hogy ne így legyen!