Reális Zöldek Klub - EOCÉN PROGRAM

"A Bükki Energetikai Kombinát helyett a Bicskei szénerőmű építése, majd leállítása, valamint a Tatabányához tartozó Nagyegyháza és Mány fiaskója akkora kárt okozott, mint a rendszerváltáskori államadósság 20-25%-a":

Az eocénprogramról őszintén szólva.

1957 fordulatot hozott a szénbányászat életében, bányanyitásra, fejlesztésre, hűségjutalomra volt pénz és ezzel éltek a trösztök élére kinevezett vezetők, akikben a párt 100 %-osan megbízott. A szénbányászatban a csúcs 1965-ben volt 31,5 millió tonnás termeléssel, ebből külfejtéssel Ecséden mindössze egy millió tonnát termeltünk. De már épült a Visontai Thorez külfejtés, és a Gagarin Hőerőmű. Ekkor már komoly reményekkel javában folyt a lignitkutatás Bükkábrányban. 1967-ben a Nehézipari Minisztérium a széntermelő kapacitásokat optimalizálta és elvben csak a gazdaságos bányák termelésének fejlesztését támogatta. A kimerülő bányákat kezdték bezárni, és Nógrádban, Borsodban erre a sorsra jutott néhány kisebb új bánya is mivel nagyon gazdaságtalanok voltak. Az energiahordozókon belül a szén, a Nehézipari Minisztérium vezetésén belül a bányászok szerepe csökkent, előtérbe került a szénhidrogén és a vegyipar fejlesztése. 1964-ben belépett a Barátság I. kőolajvezeték, 1968-ban a Testvériség földgáz-vezeték, és 1972-ben a Barátság II. kőolajvezeték. 1973-ban a Szovjetunió és az USA felülvizsgálta a Start II. szerződést és ezek után nem nőtt, hanem évi 7 millió tonnás szinten állandósult a Szovjetunióból szállított kőolaj mennyisége. Szekér Gyula, az akkori nehézipari miniszter a vegyipar megkezdett fejlesztéseit nem szerette volna leállítani, ezért a növekvő energiaigényeket ismét szénből, de nem a szénbányászat „szétszórt”, termelésarányos és költséges fejlesztésével, hanem egy 1200 MW-os Bükkábrányi külfejtés és erőmű létesítésével terveztette meg, a beruházási programot a korszerű NDK gépek gyártóival le is egyeztették.
1974 a fordulat éve. Tatabánya kezdeményezésére a Komárom-megyei pártbizottság akció-egységbe kovácsolta az eocén korú széntelepeket művelő három megyei bányavállalatot (Tatabánya, Dorog, Oroszlány) és kidolgozták a Bicskei erőmű (2000 MW), valamint az ezt szénnel ellátó bányák építési, termelési terveit, az u.n. Eocénprogramot.
Oroszlány területén a Márkushegyi bánya szénvagyona meg volt kutatva, tervezése előrehaladott fázisban volt. Eredetileg ők a helyi szénerőmű hosszabbtávú ellátására szánták ezt a szénvagyont.
Dorogon a Lencsehegy kutatásának befejezését, a bánya telepítését a felszínen akkor még működő szovjet katonai tábor hátráltatta, megnehezítette. A dorogi bányászok nem örültek annak, hogy e bánya szenét „gyorsan”, erőltetett ütemben kell majd kitermelni és Dorog helyett Bicskére szállítani. A szovjet katonai tábor vezetői érdemben nem is tárgyaltak a bánya tervezőivel a légakna optimális helyéről, emiatt 1000 m-rel több meddővágatot kellett kihajtani, ez a termelésbelépést is majd egy évvel késleltette.
Tatabánya szénvagyona az akkor épülő Csordakúttal együtt szerény volt, az évi 3 millió tonnás termelést hosszabb távon csak új bányák nyitásával látták biztosíthatónak. Síkvölgyről a vízveszély miatt lemondtak. Nagyegyházán a szénkutatás folyamatban volt és széntelep alatt a bauxitkutatók műrevaló ércet találtak, ezért komplex kutatást végeztek, a telepekről, a fedű és fekü kőzetekről is újabb ismereteket szereztek. Az Aluterv 1972-ben el is készítette azt a beruházási javaslatot, ami aktív vízszintsüllyesztést és 10 millió tonna kitűnő minőségű bauxit kitermelését is előirányozta.
Az eocénprogramot, hogy túlszárnyalja a Bükki Energetikai Kombinát eredetileg 1200 MW-os teljesítményét, Tatabányán és a Komárom-megyei Pártbizottságon 2000 MW-osra tervezték, ugyanakkor az erőmű termeléséhez szükséges szénmennyiség 1/3-át, évente 4 millió tonnát Mányról kellett volna kitermelni. Mányon 1973-ig mindössze 98 kutatófurás mélyült, és 277 db fúrást csak az eocén program melletti „megalapozatlan” döntés után, 1974-1987 között.
Időközben Szekér Gyula miniszter javaslatára Halász Tibor teamje átdolgozta a Bükki Energetikai Kombinát beruházási javaslatát 2000 MW teljesítményűre és eredményes tárgyalásokat folytattak a német gépszállítások növeléséről.

Tatabánya 1975-ben válaszút előtt állt:

1.)Befejezik a Csordakúti bánya építését és a 80-as évek közepéig fokozatosan visszafejlesztik a széntermelést.

2.) Megállapodnak a bauxitbányászokkal és „közösen”, aktív vízszintsüllyesztéssel megnyitják a Nagyegyházi szén- és bauxitbányát. Ezzel meg lehetett volna oldani a bányászok foglalkoztatási gondjait és a vállalat tovább élhetett volna, de az irányítás fokozatosan a bauxitosok kezébe került volna át.

Ők a harmadik utat választották. Bevállalták a lehetetlent, az évi 4 millió tonna termelést biztosító Mányi bánya nyitását, amiből egy rövid élettartamú 900 kt/év kapacitású jelentéktalan „kis” bánya lett

Tatabányán a víz szerepét helytelenül értékelték, és ragaszkodtak a passzív vízvédelmi módszerek alkalmazásához. Nem ismerték fel a vízzel való gazdálkodás lehetőségét és túlzottan bíztak a védőrétegek biztonságában. A bauxitosok ekkor már bizonyítottak. A Rákhegy II. vízakna és a nyirádi fúrt aknák szivattyúi nemcsak a vízszintet csökkentették a művelési szint alá, hanem azóta is kitűnő ivóvizet szolgáltatnak Székesfehérvár és környéke, Ajka, Pápa, Kaposvár, valamint a 200 km hosszú Balatonpart felén, számtalan település számára. 1972-ben az Aluterv és az Országos Vízügyi Főfelügyelőség szakembereivel vizsgáltuk a Nagyegyháza - Mány – Budaörs nyomvonalon Budapestre szállított ivóvíz hasznosításának lehetőségét. Több variáns közül egy optimális: Vízemelés 220 m3/perc, azaz 116 millió m3/év. Budapest fogyasztása akkor napi 500.000 m3 volt, nyári csúcsban egy millió m3. A vezetéképítés tervezett költsége 600, a vízkáré 260 millió Ft volt. A kalkulált önköltség vízemeléssel együtt 2,21 Ft/m3. (Ma a vízdíj ennek százszorosa). A vitatott konkurencia a Dél Csepeli partiszűrésü vízkivételi mű volt, ahol az önköltséget 1,47 Ft/m3-ben feltételezték. A két víz minőségét összehasonlítottuk (a karsztvíz torony magasan jobb volt), de az értékkülönbséget a Fővárosi Vízművek vezetői végül is figyelmen kívül hagyták.

A két program (Eocén és BEK) gazdasági összehasonlítását a Bányászati Tervező Intézet végezte. A gépszállítási szerződésekkel megalapozott bükkábrányi programot indokolatlanúl kb. 10 %-kal felbruttósították, az eocénprogram költségeit ugyanilyen mértékben csökkentették. Még így is kb. 3 %-kal jobbnak ígérkezett a Bükkábrány, de ez már „hibahatáron belül” volt, mondották Tatabányán. Ilyen előzmények után terjesztette be a NIM azt az előterjesztést, amelynek kapcsán az Állami Tervbizottság a Bükkábrány helyett az eocénprogram megkezdése mellett döntött, tekintettel arra, hogy ellenkező esetben a Komárom-megyei Pártbizottság szerint Tatabányán a leépítés a bányászok lázadását váltotta volna ki. Ezt cáfolja az a tény, hogy pl. Márkushegyen 1982-től a földalatti létszám csak lengyel bányászok foglakoztatásával volt megoldható, 1992-től pedig erdélyi bányászok felvételére is sor került. Végülis Dorog és Oroszlány (valamint a Veszprémi Szénbányák, akik Balinka, Dudar élettartam növeléshez kapott, szerény fejlesztési alap miatt csatlakozott az eocénprogramhoz) teljesítette az eocénprogramban rajuk rótt kötelezettségeiket, csak Tatabánya nem. A Nagyegyházi Bányaüzemet 1989. év végén bezárták és a kutatások befejezése után lemondtak a nagy Mány megépítéséről is. A Bicskei Erőmű építésénél, ahol először a Bicskei MSZMP Bizottság székházát építették meg 2 Mrd Ft-ért, 4 milliárd Ft ment veszendőbe. Tatabányát pedig a rendszerváltás után senki nem számoltatta el.
Ma már nem mindenki tudja, hogy a szocialista tervgazdálkodás időszakában a bányákat állami nagyberuházásként létesítették. A fejlesztés forrása állami támogatás és államkölcsön volt, ez utóbbit vissza kellett fizetni kamatokkal együtt. Az eocénprogram finanszírozásánál is ezeket az elveket alkalmazták. Az ügy pikantériája, hogy Márkushegy és Lencsehegy esetében az eredetileg engedélyezett állami támogatást utólag (a többletköltségeket legalizáló módosítás során) visszavonták és a finanszírozás kizárólag állami kölcsönből történt. Tatabányán ilyen módosítás nem történt, a veszteséget állami támogatásként írták le, ugyanakkor Dorog és Oroszlány a szigorítással nehéz helyzetbe került, így az eocénprogram számukra előnyt nem jelentett.
Az eocénprogram fiaskója már a 80-as évek elején hiányként jeletkezett az ország energiamérlegében. Pártunk és kormányunk vezetése hű maradt önmagához, sohasem rehabilitálta az eredeti Bübbábrányi programot, inkább a Paksi Atomerőművet építették meg szovjet együttműködéssel, ez azóta még több szál köti össze az orosz és magyar energiapolitikát. A késöbb mégis megnyitott Bükkábrány bebizonyította, hogy még akkor is gazdaságos, ha évi 20 millió helyett csak 3-4 millió tonnát termelhet és azt még 40 km-re szállítani is kell vasúton.

És mi történt Nagyegyházán. Lemélyült az Aluterv által tervezett vízakna és megkezdődött a vízemelés. Elkezdett süllyedni a vízszint és a környéken jelentkeztek a vízkárok. Mivel nem volt az ivóvíz-tisztaságú „bányavíz” hasznosítva elkezdődtek a tiltakozások a bányászat okozta károk miatt. A tatabányaiak mérsékelték a vízemelést, a feltárást nem az eredetileg tervezett édesvízi mészkőben hajtották ki, hanem szénben és márgában. A sűrű és drága acélbiztosítás mellett a vágatok hónapokon belül tönkrementek e miatt kellet végül a széntermelést már 1989-ben befejezni. Bent maradt a teljes bauxitvagyon és a szénvagyon nagyobbik fele. Eső után köpönyeg. Dr. Kapolyi László és Alföldi László szerkesztésében 2007-ben megjelent a Bányászati karsztvíz- szintsüllyesztés a Dunántúli-középhegységben címmel „Rekviem a Dunántúli-középhegység karsztvízszint alatti bányászkodásért”. Ebből a tudományos műből kiderül, hogy nem érte kár a karsztvízkészleteket, mert a bányaművelés befejeztével pl. Nyirádon az eredeti vízszint gyorsabban visszatöltődött, mint a süllyesztés időszaka volt. A hasznosított karsztvíz pedig több térségben biztosítja a jó minőségű ivóvizet, amely a fogyasztás változásaival és a bővítési igényekkel is összhangba hozható. Ebből az a tanulság, hogy Nagyegyházán egy fillért sem lett volna szabad bányaberuházásra költeni, amig a vízértékesítésre nincs. A rendszerváltáskor az államadósság 20-25 %-át az eocénprogram csődje okozta. Nem csoda, ha a társadalom nem lelkesedik a szénhasznosításra épülő energetikai tervekért, ha komoly bányász szakemberek ekkora kárt tudtak okozni és erre mind a mai napig nem derült fény

A mellékelt táblázat az ÁTB 5071/1976 XII.31-i, illetve az ezt módosító 1981 évi határozatának adatait tartalmazzák. Vissza nem térítendő állami támogatásból épült a MÁNY, a NAGYEGYHÁZA, és a Balinka. Dudar 50%-os állami támogatást kapott. MÁRKUSHEGY és LENCSEHEGY állami támogatását 1981-ben törölték, ezek állami kölcsönből létesültek.

Beke Imre