Oroszország sebezhetősége az EU-USA szankciókkal és katonai beavatkozásokkal
Dátum: 2014. December 08. Monday, 12:09
Rovat: Szociális piacgazdaság


http://www.voltairenet.org/article185870.html
Petras, James: Oroszország sebezhetősége az EU-USA szankciókkal és katonai beavatkozásokkal
James Petras: Russia’s Vulnerability to EU – US Sanctions and Military Encroachments

Az orosz hatalom Vlagyimir Putyin által végzett helyreállítását veszélyezteti az USA és az EU által ellene folytatott gazdasági háború. A nyugati agresszió, állapítja meg James Petras professzor, arra kényszeríti Oroszországot, hogy kiküszöbölje az oligarchákat, akikre eddig támaszkodott vagy meghaljon.

VOLTAIRE NETWORK | NEW YORK (USA) | 10 NOVEMBER 2014

Az USA és az EU által szponzorált puccs Ukrajnában és annak átalakítása stabil orosz kereskedelmi partnerből lepusztított EU gazdasági klienssé és NATO indítóállássá, valamint az Oroszország elleni gazdasági szankciók az orosz etnikai többség támogatása miatt a Donbasz régióban és a Krímben, illusztrálják az orosz gazdaság és állam veszélyes sebezhetőségét. A jelenlegi erőfeszítés Oroszország nemzetbiztonságának és gazdasági életképességének növelésére e kihívásokkal szemben megköveteli a poszt-szovjet korszakban megjelent politikák és struktúrák kritikai elemzését.


Rablás mint privatizáció

Az elmúlt negyed évszázad alatt az orosz gazdaság minden szektorában több billió USD értékű köztulajdont vettek el törvénytelenül vagy ragadtak el erőszakkal, fegyveres bandákkal gengszter-oligarchák, különösen a „kapitalizmusba való átmenet” során.

1990 és 1999 között több mint hatmillió orosz polgár halt meg idő előtt a gazdaság katasztrofális összeomlása következtében; a férfiak várható élettartama a szovjet éra alatti 67 évről a Jelcin-időszakban 55 évre csökkent. Oroszország bruttó nemzeti terméke (GNP) hatvan százalékkal csökkent, ami az első eset a történelemben egy háborúban nem álló országban. Miután Jelcin erőszakkal megragadta a hatalmat és lövette az orosz parlamentet, a rezsim prioritást adott a gazdaság privatizálásának, kiárusította az energiát, a természeti erőforrásokat, a bankokat, a közlekedési és kommunikációs szektorokat a reálértékük egy tizedéért vagy kevesebbért jó kapcsolatokkal rendelkező cimboráknak és külföldi entitásoknak. A privatizációs programot a megjelenő oligarchák által szervezett fegyveres bűnözők tették teljessé támadásokkal, gyilkolással és a riválisok fenyegetésével. Idős nyugdíjasok százezreit hajították ki a házaikból és a lakásaikból erőszakos ingatlanspekulánsok elvetemült földrablása révén. Amerikai és európai egyetemi pénzügyi konzultánsok „adtak tanácsokat” a versenyző oligarcháknak és kormányminisztereknek a „leghatékonyabb” piaci módszerekre a gazdaság kifosztásához, lefölözve a lukratív díjakat és bizományosi részesedéseket, a jó kapcsolatúak vagyonokat szereztek. Ennek során az életszínvonal lezuhant, az orosz háztartások kétharmada nyomorba sodródott, az öngyilkosságok száma a négyszeresére nőtt, az alkoholizmus, a kábítószerezés, a HIV és a nemi betegségek okozta elhalálozás óriásira nőtt. A szifilisz és a tuberkulózis járványos arányokat ért el; a szovjet érában teljesen kontrollált betegségek a klinikák és a kórházak bezárásával újra megjelentek.

Természetesen, a tekintélyes nyugati média Oroszország kifosztását a „szabad választásokra és a szabad piacra” való átmenetként ünnepelte. Lángoló cikkeket írtak, a gengszter oligarchák politikai hatalmát és uralmát a felemelkedő „liberális demokrácia” tükröződéseként mutatva. Az orosz államot így globális szuperhatalomból nyomorúságos kliens rezsimmé tették, amelyet átitatnak a nyugati titkosszolgálatok, képtelen kormányozni és végrehajtatni a nyugati hatalmakkal kötött szerződéseit és megállapodásait. Az Egyesült Államok és az Európai Unió gyorsan kiszorították az orosz befolyást Kelet-Európából, megkaparintották a korábban állami tulajdonú iparágakat, a tömegtájékoztatást és a pénzügyi intézményeket. A kommunista és a baloldali, sőt a nacionalista tisztviselőket is eltávolították és alkalmazkodó, engedelmes, „szabadpiaci”, NATO-barát politikusokkal váltották fel. Az USA és az EU minden egyes megállapodást megsértett, amelyet Gorbacsov és a Nyugat írt alá: keleteurópai rezsimek NATO-tagok lettek; Nyugat-Németország annektálta a Keletet és katonai bázisokat terjesztettek egészen Oroszország határaiig. Pro-NATO „agytrösztöket” létesítettek, felderítést és oroszellenes propagandát folytattak. Oroszországban az USA által finanszírozott nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) százai működtek mint az „engedelmes” neoliberális politikusok propaganda- és szervezési eszközei. A korábbi szovjet Kaukázusban és a Távol-Keleten a Nyugat szeparatista szektariánus mozgalmakat és fegyveres felkeléseket szított, különösen Csecsnyában; az USA diktátorokat szponzorált a Kaukázusban és korrupt neoliberális bábokat Grúziában. Az orosz államot gyarmatosították és a törvényesnek beállított vezetőjét, Borisz Jelcint, aki gyakran részeg bódulatban volt, támogatták és manipulálták rendeletek kiadására, tovább bomlasztva az államot és a társadalmat.

A jelcini évtizedet az orosz nép szerencsétlenségként figyelte és arra így emlékezik, az USA, az EU, az orosz oligarchák és követőik pedig a fosztogatás aranykoraként. Az oroszok nagy többsége számára ez a sötét középkor volt, amikor az orosz tudományt és kultúrát pusztították; a világszínvonalú tudósokat, művészeket és mérnököket megfosztották a jövedelmüktől és kétségbeesésbe, menekülésbe és nyomorba hajszolták. Az USA, az EU és az oligarchák számára ez a könnyű szerzés kora volt: gazdasági, kulturális és intellektuális fosztogatás, milliárddolláros vagyonok, politikai büntetlenség, féktelen bűnözés és a nyugati diktátumok engedelmes végrehajtása. Az orosz állammal kötött szerződéseket felrúgták még mielőtt megszáradt volna rajtuk a tinta. Ez az egypólusú, USA központú világ kora volt, az „új világrend”, amelyben Washington büntetlenül befolyásolhatta és uralhatta a nacionalista ellenfeleit és orosz szövetségeseit.

A vitathatatlan világuralom aranykora vált nyugati szabvánnyá Oroszország Jelcin utáni megítélésében. A 2000 és 2014 közötti putyini években alkalmazott bel- és külpolitikát Washington annak megfelelően ítélte meg, mennyire felelt meg a nem vitatott rablás és manipuláció jelcini évtizedének vagy tért el attól.


A Putyin-kor: Az állam és a gazdaság rekonstrukciója és az EU-USA háborúskodás

Putyin elnök első és legfontosabb feladata az volt, hogy véget vessen Oroszország semmibe roskadásának. Az állam és a gazdaság idővel a rendre és a törvényességre kezdett némileg hasonlítani. A gazdaság kezdett helyreállni és növekedni; javult a foglalkoztatottság, a bérek és az életszínvonal, a halálozási arány.

Normalizálták a kereskedelmet, a befektetéseket és a pénzügyi tranzakciókat a Nyugattal – a hamisítatlan rablást üldözték. Oroszország helyreállását a Nyugat vegyes érzelmekkel fogadta: a törvénytisztelő üzletemberek és a multinacionális cégek (MNC) üdvözölték a törvény és a rend helyreállítását és a gengszterizmus végét; ezzel ellentétben a politikai döntéshozók Washingtonban és Brüsszelben, valamint a Wall Street és a londoni City kapitalista keselyűi gyorsan elítélték azt, amit ők Putyin „növekvő autoritáriánizmusának” és „etatizmusának” neveztek, amint az orosz hatóságok kezdtek eljárni az oligarchák ellen az adóelkerülés, nagymérvű pénzmosás, a közhivatalnokok korrumpálása, sőt, gyilkosságok miatt.
Putyin hatalomra kerülése egybeesett a nyersanyagigények világméretű fellendülésével. Az orosz olaj, gáz és fémek árainak látványos növekedése (2003-2013) lehetővé tette az orosz gazdaság gyors növekedését, miközben az orosz állam fokozta a gazdaság szabályozását és kezdte helyreállítani a hadseregét. Putyin sikere az orosz gazdaság kirablása legkiáltóbb formáinak a megszűntetésében és az orosz szuverenitás helyreállításában népszerűvé tette őt a választók körében: ismételten nagy többséggel választották újra. Amint Oroszország elzárkózott a Jelcin-évek félgyarmati politikájától, személyeitől és gyakorlatától, az USA és az EU összetett, ellenséges politikai stratégiába kezdett, amelyet arra terveztek, hogy aláássák Putyin elnököt és visszaállítsák az engedelmes, Jelcin-szerű neoliberális klónok hatalmát. Az USA alapítványai által finanszírozott és a CIA fedőszerveiként működő orosz NGO-k tömeges tiltakozásokat szerveztek a választott vezetők ellen. A Nyugat által támogatott ultraliberális politikai pártok sikertelenül küzdöttek az országos és a helyi pozíciókért. Az USA-finanszírozású Carnegie Center, egy hírhedt propagandamalom, [1] mérgező röpiratokat hozott forgalomba, hogy leírja Putyin démoni „tekintélyuralmi” politikáját, a disszidens oligarchák „üldözését” és a „visszatérését” a „szovjet stílusú parancsgazdasághoz”.
Míg a Nyugat a „rablás aranykorának” a visszaállítására törekedett belső politikai pótlékok alkalmazása révén, agresszív külpolitikát folytatott, amelyet különösen a Közel-Keleten az orosz szövetségesek és kereskedelmi partnerek kiküszöbölésére terveztek. Az USA megtámadta Irakot, megölte Szaddam Husszeint és a Baath Párt vezetőit, szektás bábrezsimet létesített, felszámolva Moszkva döntő világi-nacionalista szövetségesét a régióban. Az USA szankciókat rendelt el Irán, Oroszország nagy, lukratív kereskedelmi partnere ellen. Az USA és az EU nagyméretű fegyveres felkelést támogatott Szíriában, hogy megdöntse Basar Asszad elnököt, egy másik orosz szövetségest és megfossza az orosz flottát egy baráti kikötőtől a Földközi Tengeren. Az USA és az EU bombázta Líbiát, Oroszország (és Kína) nagy olaj- és kereskedelmi partnerét, Nyugat-barát kliens rezsim létesítését remélve.

Oroszországot nyugtalanítva a Kaukázusban és a Fekete Tengeren, az USA- támogatta grúz rezsim 2008-ban megtámadta Dél-Oszétia orosz protektorátust, megölve orosz békefenntartók tucatjait és civilek százait, de a heves orosz ellentámadás visszaverte őket.
2014-ben a független orosz állam elszigetelésére, bekerítésére és végeredményben bármely lehetőségének aláásására irányuló nyugati offenzíva magasabb sebességre kapcsolt. Az USA finanszírozott egy polgári-katonai puccsot az EU-annektálást és a NATO-csatlakozást ellenző Viktor Janukovics elnök választott rezsimjének a megbuktatására. Washington Oroszországgal és a délkeleti és krími etnikai orosz-ukrán polgárokkal szemben mélyen ellenséges bábrezsimet hozott létre. Az orosz ellenállás a puccsal szemben és a demokrácia-párti föderalisták támogatása délkeleten és a Krímben nyugati szankciók ürügyéül szolgált az erőfeszítéshez aláásni Oroszország olaj-, bank- és gyártó szektorait és elnyomorítani a gazdaságát.

A washingtoni és brüsszeli imperialista stratégák a Putyin-kormányzattal kötött összes korábbi megállapodást felrúgták és megpróbálták Putyin oligarcha szövetségeseit szembefordítani az orosz elnökkel, a nyugati vagyonaikat (különösen a mosott bankszámláikat és ingatlanaikat) fenyegetve. Az orosz állami olajtársaságokat, amelyeknek közös vállalkozásaik voltak a Chevronnal, az Exxonnal és a Totallal, hirtelen elvágták a nyugati tőkepiacoktól.

A súlyos szankciók jelenlegi hullámában kicsúcsosodó évtizedes nyugati offenzíva felhalmozott hatásának visszaesést kellett provokálnia Oroszországban, aláásni a valutát (a rubel 2014-ben 23%-kal értéktelenedett), felhajtani az importárakat és sérteni a helyi fogyasztókat. A külföldi berendezésektől és alkatrészektől függő orosz iparágakkal, valamint az Arktika készleteinek kihasználásához szükséges importált technológiától függő olajtársaságokkal éreztették a „Putyin hajthatatlansága” okozta fájdalmat.
Az orosz gazdaság elleni USA-EU háború rövidtávú sikerei ellenére, a Putyin-kormány rendkívül népszerű maradt az orosz választók körében, a kedvező vélemény aránya meghaladta a 80 százalékot. Ez Putyin nyugatbarát ellenzékét a történelem szemétdombjára juttatta. A nyugati szankciós politika és Oroszország agresszív politikai és katonai NATO bekerítése mégis kimutatta Moszkva sebezhetőségét.


Az orosz sebezhetőség: Az orosz szuverenitás putyini helyreállításának korlátai

Az orosz gazdaság nyugati és orosz oligarchák általi kirablása és az orosz társadalom vad degradálása utáni időszakban Putyin elnök komplex stratégiát követett.
Először, differenciálni igyekezett a „politikai” és a „gazdasági” oligarchák között: az utóbbiak az olyan oligarchák voltak, akik készek voltak együttműködni a kormánnyal a gazdaság újjáépítésében és a tevékenységüket a Putyin elnök által lefektetett általános irányelvek szerint korlátozni. Ezek hatalmas gazdasági hatalmat és profitot tartottak meg, de politikai hatalmat nem. Cserébe Putyin megengedte a „gazdasági” oligarcháknak a kétséges módon szerzett üzleti birodalmaik fenntartását. Ezzel szemben a politikai hatalomra törekvő és a Jelcin-éra politikusait finanszírozó oligarchákat célba vették: egyeseket megfosztottak a vagyonuktól, mások ellen bűncselekmények miatt jártak el, amelyek pénzmosástól, adóelkerüléstől, trükköktől, eszközök tengeren túlra való jogtalan átvitelétől a riválisaik meggyilkoltatásának a finanszírozásáig terjedtek.
Putyin elnök korai politikai stratégiájának a második gyújtópontja a nyugati államokkal és gazdaságokkal való orosz együttműködés mélyítése volt, de inkább kölcsönös piaci csere alapján, mintsem az orosz erőforrások egyoldalú nyugati kisajátítása révén, ami Jelcin alatt uralkodó volt. Putyin az USA-val és az EU-val való nagyobb politikai-katonai integrációra törekedett, hogy biztosítsa az orosz határokat és befolyási övezeteket. E célból Putyin elnök orosz katonai bázisokat és ellátási utakat nyitott meg az Afganisztánt támadó és megszálló USA-EU katonai erők számára és nem lépett fel az Irán elleni EU-USA szankciókkal szemben. Oroszországnak Bagdaddal régóta fennállt gazdasági kapcsolatai ellenére belenyugodott Irak amerikai megtámadásába és megszállásába. Csatlakozott a palesztin-izraeli „béketárgyalásokat felügyelő” öt hatalomhoz és nem lépett fel Washington Izraelnek nyújtott egyoldalú támogatása ellen. Még Líbia NATO-bombázásának is „zöld fényt” adott, naivan feltételezve, hogy az korlátozott ügy, „humanitárius” beavatkozás lesz.

Putyinnak a Washington-NATO katonai expanzióval való politikai és diplomáciai összejátszása eredményeként a Nyugattal folytatott orosz kereskedelem, befektetés és pénzügy prosperált. Az orosz cégek kölcsönöket vettek fel nyugati tőkepiacokon, külföldi befektetők özönlöttek az orosz tőzsdére és a multik közös vállalkozásokat alakítottak. Virágzottak a nagy olaj- és gázvállalkozások. Az orosz gazdaság visszaállította a szovjet korszak életszínvonalát; a fogyasztói vásárlások fellendültek; a munkanélküliség kétszámjegyűről egyszámjegyűre esett; a fizetéseket és a túlórákat kifizették; a kutató központok, az egyetemek, az iskolák és a kulturális intézmények kezdtek helyreállni.

Putyin stratégiájának a harmadik összetevője a stratégiai olaj- és gázszektor újraállamosítása (nacionalizálása) volt. Az olaj és a gáz orosz állami átvétele közvetlen vételekkel, kivásárlásokkal, pénzügyi auditálásokkal és a gengszter-oligarchák vagyonainak elkobzásával sikeres volt. Ezek az újra államosított szektorok közös vállalkozásokba kezdtek nyugati olajóriásokkal és az energia csúcsigények időszakában vezették az orosz exportot. A putyini évtizedben, az olajárak növekedésével Oroszországban a fogyasztás által hajtott importfellendülés volt a mezőgazdasági termékektől a luxusékszerekig és a gépkocsikig. Putyin megszilárdította a választói támogatottságát és elmélyítette Oroszország „integrációját” a nyugati piacokba.

Putyin expanziós és növekedési stratégiája kizárólag nyugati irányúnak látszott, az EU és az USA felé, nem keletinek, Ázsia/Kína vagy délinek, Latin Amerika felé.
Ezzel a nyugati összpontosulással, Putyin kezdeti taktikai sikere kezdte feltárni Oroszország sebezhető stratégiai pontjait. Az első jelek nyilvánvalók voltak a korrupt oligarchák Putyin-ellenes kampányának nyugati támogatásában és az olyan gengszter-oligarchákat, mint Mihail Khodorkovsky, beperlő és elítélő orosz igazságügyi rendszer média-démonizálásában. A második jel a Nyugat pénzügyi és politikai támogatása volt, amelyet a Putyin Egyesült Oroszország pártja és jelöltjei ellen versenybe lépő Jelcin-éra-beli neoliberálisoknak nyújtottak. Világossá vált, hogy Putyin erőfeszítése az orosz szuverenitás helyreállítására összeütközésbe került a Nyugat terveivel Oroszországnak vazallus államként tartására. A Nyugat a Jelcin-korszak-beli korlátlan rablás és uralom arany éveit kedvező színben tűntette fel a független és dinamikus Oroszország putyini érájával szemben – az orosz elnököt állandóan a néhai Szovjetunióhoz és a KGB-hez kapcsolva.

2008-ban az USA felbátorította a kliensét, Szakasvili grúz elnököt arra, hogy megtámadja Oroszország déloszétiai protektorátusát. Ez volt az első nagy jele annak, hogy Putyin alkalmazkodása a Nyugathoz nem volt hasznos. Az orosz területi határok, a szövetségesek és a befolyási övezetek a Nyugat célpontjaivá váltak. Az USA és az EU elítélte Oroszország védekező reakcióját, bár Moszkva kivonta a csapatait Grúziából, miután alapos vereséget mért rá.

Grúzia militarista jelmezes próba volt; egyike a nyugati tervezésű és finanszírozású puccsoknak, amelyek részben „színes forradalmak” voltak, részben a NATO „humanitárius beavatkozásai”. A Balkánon, Jugoszláviát NATO-bombázással darabolták fel és Ukrajnában néhány „színes” felkelés volt a jelenlegi véres „polgárháború” előtt. Washington és Brüsszel Putyin békítő intézkedéseinek sorozatát gyengeségként értelmezte és így szabadnak érezte magát, hogy tovább terjeszkedjen Oroszország határainál és kiüsse az Oroszországgal baráti rezsimeket.

Az új évszázad második évtizedének a közepére az USA és az EU stratégiai döntést hozott Oroszország biztonságának és gazdasági szuverenitásának a meggyengítéséről: megragadni az ellenőrzést Ukrajna felett, kiűzni Oroszországot a feketetengeri katonai bázisáról a Krímben, előretolt NATO előőrssé tenni Ukrajnát és megszakítani Kelet-Ukrajna gazdasági kapcsolatait Oroszországgal, különösen az ukrán stratégiai hadiipar orosz piacával. A puccsot a Nyugat pénzelte, a rohamcsapatokat a szélső jobboldali és neonáci ukrán bandák szolgáltatták. A kijevi junta hódító háborút szervezett a puccsellenes, demokratikus erők kitisztítására a délkeleti Donbas régióból, ahol orosz etnikai többség van és erős ipari kapcsolatok Oroszországgal.

Amikor Putyin végül felismerte a világos veszélyt Oroszország nemzetbiztonságára, a kormánya népszavazás után a Krím annektálásával válaszolt és menedéket és utánpótlást kezdett nyújtani a Kijev-ellenes föderalistáknak Kelet-Ukrajnában. A Nyugat kihasználta az orosz gazdaság sebezhetőségét, amely Putyin fejlesztési modelljének a következménye és Oroszország gazdaságának az elnyomorítására tervezett széleskörű gazdasági szankciókat vezetett be.


Nyugati szankciók, orosz gyengeség: Putyin stratégiai megközelítésének átgondolása

A nyugati agresszív militarizmus és az Oroszország elleni szankciók Putyin gazdasági és politikai stratégiájának több kritikus sebezhető pontját hozták a felszínre. Ezek között vannak: (1) függése a nyugati orientációjú „gazdasági oligarcháktól” az orosz gazdasági növekedésre irányuló stratégiájának előmozdításához; (2) a Jelcin-éra legtöbb privatizációjának az elfogadása; (3) a döntése összpontosítani a nyugati kereskedelemre, elhanyagolva a kínai piacot; (4) gáz- és olajexportra irányuló stratégiája diverzifikált gazdaság fejlesztése helyett; (5) függése a rabló-báró oligarcha szövetségeseitől, akiknek nincs igazi iparfejlesztési tapasztalata, valódi pénzügyi felkészültsége, csekély a technológiai szakértelme és nincs marketing koncepciója a csúcsponti gyártó szektor helyreállításához és működtetéséhez. A kínaiakkal ellentétben, az orosz oligarchák teljesen a nyugati piacoktól, pénzügytől és technológiától függenek és keveset tettek, hogy fejlesszék a hazai piacokat, önfinanszírozást valósítsanak meg a profitjaik befektetése révén vagy orosz technológiával és kutatással korszerűsítsék a termelékenységet.

Putyin vezető oligarcha szövetségesei képezik az ő leggyengébb láncszemét hatékony válasz kialakításában a nyugati szankciókra. Nyomást gyakorolnak Putyinra, hogy engedjen Washingtonnak, míg ők a nyugati bankokat igyekeznek rábírni a tulajdonaik és számláik mentesítésére a szankcióktól. Kétségbeesetten védelmezik a vagyonaikat Londonban és New Yorkban. Egy szóval, elkeseredetten késztetik Putyin elnököt arra, hogy adja fel a szabadságharcosokat Délkelet-Ukrajnában és kössön alkut a kijevi juntával.

Ez megvilágítja az ellentmondást Putyin stratégiáján belül, a „gazdasági” oligarchákkal dolgozni, akik hajlandók voltak nem lépni fel Putyin ellen Oroszországon belül, miközben masszív vagyonaikat nyugati bankokba vitték, luxusingatlanokba fektettek be Londonban, Párisban és Manhattanben és kapcsolatokat építettek Oroszországon kívül. Ténylegesen szoros kapcsolatok fűzik őket Oroszország jelenlegi politikai ellenségeihez. Putyin taktikai sikere az oligarchák befogásában a növekedési projektjébe stabilitás révén, stratégiai gyengeséggé vált az ország védelmében az elnyomorító gazdasági szankcióktól.

A Jelcin-éra privatizációinak a putyini elfogadása adott bizonyos stabilitást rövidtávon, de inkább a magántőke masszív tengeren túlra meneküléséhez vezetett mintsem a maradásához, hogy projektekbe fektessék a nagyobb önállóság biztosításához. Ma az orosz kormány képessége mozgósítani és növekedési motorrá tenni a gazdaságát és ellenállni a birodalmi nyomásnak sokkal gyengébb, mint lenne nagyobb állami irányítás esetén. Putyinnak nehéz dolga lesz rávenni a nagy orosz iparok tulajdonosait arra, hogy hozzanak áldozatokat – túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy kedvezményeket, támogatást és kormányzati megrendeléseket kapnak. Ezen felül, amint a pénzügyi partnereik nyugaton nyomást gyakorolnak rájuk az adósságaik fizetésére és megtagadják az új hiteleket, a magán elitek csőd bejelentésével vagy a termelés csökkentésével és a munkások elbocsájtásával fenyegetőznek.

A fokozódó nyugati katonai nyomulásnak Oroszország határaira, a Kelet-Európa NATO-tagságára vonatkozó, be nem tartott ígéretek láncolatának és Jugoszlávia bombázásának és pusztításának az 1990-es években meg kellett volna mutatnia Putyinnak, hogy valószínűleg semmilyen egyoldalú engedményekkel sem lehet elérni a bona fide (jóhiszemű) „partnerként” való nyugati elfogadást. Washington és Brüsszel rendíthetetlen volt az Oroszország mint kliens bekerítésére és így tartására irányuló stratégiájában.

Oroszország sokkal jobb helyzetben lett volna, hogy ellenálljon a szankcióknak és a jelenlegi katonai fenyegetéseknek, ha a nyugatra fordulás és az USA-NATO háborúk támogatása helyett a gazdaságát és a piacait diverzifikálja és Ázsia, különösen Kína felé orientálja, annak dinamikus gazdasági növekedésével és bővülő belső piacával, befektetési kapacitásával és növekvő műszaki színvonalával. Világos, hogy Kína külpolitikáját nem kísérték háborúk, az orosz szövetségesek megtámadása és az előnyomulás Oroszország határaira. Oroszország most az ázsiai gazdasági kapcsolatainak a növelése felé fordult a fokozódó NATO fenyegetéssel szemben, de az elmúlt 15 év alatt sok időt és teret veszített. Még egy évtized kell az orosz gazdaság átorientálásához, amelynek nagy ágazatait még középszerű oligarchák és kleptokraták, a Jelcin-időszak maradványai ellenőrzik.

A nyugati piacok bezárulásával Putyinnak Kínára, más ázsiai országokra és Latin Amerikára kell támaszkodnia, hogy új piacokat és gazdasági partnereket találjon. De a növekedési stratégiája még az olaj- és a gázexporttól függ és Oroszország legtöbb magán „üzleti vezetője” nem igazi vállalkozó, aki képes új, versenyképes termékeket, helyettesítő orosz technológiát és inputot fejleszteni és nyereséges piacokat találni. Az orosz „üzleti vezetőknek” ez a nemzedéke nem „alulról indulva” építette a gazdasági birodalmát vagy konglomerátumát – ők a vagyonukat a közösségi szektortól ragadták/rabolták el és állami szerződések és védelem révén növelték. Moszkva most azt kéri tőlük, hogy találjanak alternatív, tengeren túli piacokat, újítsanak, versenyezzenek és szüntessék meg a függésüket a német technikától.

Annak a zöme, amit orosz ipari tőkésosztálynak tekintenek, nem vállalkozókból áll, ők inkább a Nyugatra orientált nyereséggyűjtők és cimborák. Ők gyakrabban mint banditák és hadurak kezdték, akik erővel, fegyverrel szorították ki a riválisaikat az 1990-es évek osztogatásaiból. Ezek az oligarchák a gazdasági birodalmaik konszolidálása után a tisztelet kivívására törekedtek, PR-ügynökségeket béreltek fel az imázsuk polírozására és gazdasági konzultánsoktól kértek befektetési tanácsokat, de sosem mutattak képességet arra, hogy a cégeiket versenyképes vállalkozásokká fejlesszék. Ehelyett teljesen függőek maradtak a nyugati tőkétől, technológiától és közbenső importtól, valamint a Putyin-kormány támogatásától.

Az úgy nevezett orosz „tőkés” járadékélvezők élesen különböznek a dinamikus kínai köz- és magánvállalkozóktól, akik tengeren túli technológiát kölcsönöztek az USA-ból, Japánból, Taiwanról és Németországból, alkalmazták és tökéletesítették azt és fejlett, nagyon versenyképes termékeket gyártanak. Amikor az USA-EU szankciók érvénybe léptek, az orosz ipar felkészületlennek bizonyult a helyettesítésre helyi termeléssel és Putyin elnöknek kellett kereskedelmi és import egyezményeket kötnie Kínával és más forrásokkal a beszerzésekhez.

Putyin gazdasági stratégiájának a legnagyobb hiányossága a döntése volt „növekedési motorként” a nyugatra irányuló gáz- és olajexportra összpontosítani. Ez Oroszország függését eredményezte a magas nyersanyagexport-áraktól és a nyugati piacoktól. Ezt tudva, az USA és az EU kihasználta Oroszország sebezhetőségét a világ energiaárainak bármely esésével és a függését a nyugati olajkitermelő technológiától, berendezésektől és közös vállalkozásoktól.
Putyin politikája támaszkodott a Nyugattal való gazdasági integráció víziójára, valamint a nagyobb együttműködésre és politikai kapcsolatokra a NATO-hatalmakkal. Ezek a feltételezések az események menetében hibásnak bizonyultak: az USA és az EU együttműködés taktikai volt és aszimmetrikus, valójában egyoldalú orosz engedményeket feltételezett – különösen folyamatos készségét hagyományos szövetségeseinek feláldozására a Balkánon, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és különösen a Kaukázusban. Amikor Oroszország érvényesíteni kezdte a saját érdekeit, a Nyugat azonnal ellenségessé vált és konfrontálódott. Amióta Oroszország szemben áll a puccsista rezsimmel Kijevben, a Nyugat célja megdönteni Putyin Oroszországát. A végbemenő nyugati offenzíva Oroszország ellen nem múló szakasz, hanem tartós, intenzív gazdasági és politikai konfrontáció kezdete.

Bár Oroszország sebezhető, vannak erőforrásai, képes ellenállni, védelmezni a nemzetbiztonságát és fejleszteni a gazdaságát.

Mi a teendő?

Az első és legfontosabb, hogy Oroszországnak diverzifikálnia kell a gazdaságát; iparosítania a nyersanyagait és nagy befektetéseket eszközölnie a nyugati importot kiváltó helyi termelésbe. A kereskedelmének az elmozdítása Kína felé pozitív lépés, de nem másolhatja a múlt nyersanyag (olaj és gáz) gyártott termékekért kereskedelmének a mintáját.
Másodszor, Oroszországnak újra nacionalizálnia kell a bankjait, a külkereskedelmét és a stratégiai iparágait, véget vetve a jelenlegi működésképtelen magán „kapitalista” osztály kétes politikai és gazdasági elkötelezettségeinek és járadékgyűjtő viselkedésének. A Putyin-kormánynak az oligarcháktól a technokraták felé kell fordulnia, a járadékgyűjtőktől a vállalkozók felé, az Oroszországban kereső és nyugaton befektető spekulánsoktól a dolgozók részvétele felé – egy szóval el kell mélyítenie a gazdaságának nemzeti, állami és termelő jellegét. Nem elég kijelenteni, hogy az oligarchák, akik Oroszországban maradnak és hűségnyilatkozatot tesznek a Putyin-kormányzatnak, törvényes gazdasági ágensek. Ők általában kivonták a befektetéseiket Oroszországból, külföldre vitték a vagyonukat és a nyugati szankciók nyomása alatt kétségbe vonták az államhatalom törvényességét.
Oroszországnak új gazdasági és politikai forradalomra van szüksége, amelyben a kormány imperialista fenyegetésként ismeri fel a Nyugatot és, amelyben nem a kétes oligarchákra számít, hanem a szervezett orosz munkásosztályra. A Putyin-kormányzat kirántotta Oroszországot a szakadékból, méltóságot és önbecsülést ültetett az oroszokba otthon és külföldön, ellenállva az ukrajnai nyugati agressziónak. Innen kezdve, Putyin elnöknek előre kell haladnia, felgöngyölíteni az egész jelcini kleptoállamot és gazdaságot, újra iparosítani, diverzifikálni és saját csúcstechnológiát fejleszteni a diverzifikált gazdaság számára. És mindenek felett, Oroszországnak a demokrácia új népi formáinak a megteremtésére van szüksége, hogy fenntartsa az átmenetet egy biztonságos, anti-imperialista és szuverén államhoz. Putyin elnököt támogatja az orosz nép hatalmas többsége, rendelkezik tudományos és szakmai káderállománnyal, szövetségesei vannak Kínában és a BRICS országokban és megvan az akarata és a hatalma, hogy „helyesen cselekedjen”. Nyitva marad a kérdés, hogy Putyinnak sikerül-e teljesítenie ezt a történelmi küldetését vagy félelem és határozatlanság miatt kapitulálni fog a veszélyes és korhadó Nyugat fenyegetései előtt.
James Petras

[1] “The Carnegie Endowment for International Peace”, Voltaire Network, 25 August 2004.
James Petras
a szociológia Bartle (emeritus) professzora a New York-i Binghamton University-n.
Voltaire Network
Voltaire, nemzetközi kiadás






A cikk tulajdonosa: Reális Zöldek Klub
http://realzoldek.hu

A cikk webcíme:
http://realzoldek.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=3861