Reális Zöldek Klub - Lóránt Károly

Facebook hozzászólások:
https://www.facebook.com/1750946435/posts/10208794788824314/?sfnsn=mo

Ha Németország hatalmas ráfordításokkal sem tudja elérni a kitűzött célokat, mi lesz azokkal az országokkal, amelyeknek nincs annyi pénzük irracionális kísérletekre, mint a németeknek

Forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20210407-szemben-a-szellel?fbclid=IwAR2LBfhHX_uTb0Kl3jDQAEzEFmWOBnOWJAMn0i7iWLTtDqYYMv0diskSARs

Életemben valahogy úgy alakult, hogy szinte mindig szembementem az uralkodó felfogással, lett légyen az a boldog jövő, amibe Rákosi pajtásnak kellett volna vezetnie bennünket, vagy valamilyen szakmai ügy, amikor még fejlesztőmérnökként dolgoztam, vagy éppen valamilyen közgazdasági vita. Ez nyilván egyéni habitusomból következett, szerettem a kihívásokat, meg talán sok esetben előbbre is láttam, mint a többiek. Bár az ilyen magatartás nem nagyon segíti a karrierépítést, azt azonban némi megelégedettséggel könyvelhettem el, hogy általában igazam volt, sőt egy alkalommal még egy üveg konyakot is nyertem egy nagynevű kolléganőmtől, azon a fogadáson, hogy az 1975–80-ra vonatkozó V. ötéves terv teljesíthetetlen, mert a politikai vezetők óhaját és nem a gazdasági realitásokat tartalmazza.

Okkal kezdem ezt az írást személyes visszaemlékezéssel, mert egy bizonyos területen a jelenlegi helyzet is nagyon hasonlít egy régi körülményhez, és szeretném az analógiát bemutatni, felhívva a figyelmet arra, hogy a ma általánosan vallott elvek és politika (a majd bemutatásra kerülő területen) zsákutcába fog vezetni. Tehát kezdjük a régi történettel. Történt, hogy 1973-ban kitört az arab–izraeli háború, a Nyugat Izraelt támogatta, az arabok olajembargót hirdettek, az olaj ára az egekbe szökött, és vele együtt egy sereg terméknek az ára is.

Az olajárrobbanás keltette árhullámban Magyarország húszszázalékos cserearány-veszteséget szenvedett el (ennyivel növekedtek jobban az importárak, mint az exportárak) és a külső egyensúlyban, a fizetési mérlegben hatszázmillió dolláros hiány keletkezett, elkezdődött a vita, mi a teendő. Én abban az időben hosszú távú tervező voltam, és bár nem lett volna dolgom, végigszámoltam, hogy mit eredményezhet a hitelfelvétel. Háromnapi számolás után (akkor még nem voltak számítógépek, csak a négy alapműveletet tudó Hunor 86-os) az jött ki, hogy bármilyen variáció (kamat, türelmi idő, futamidő) esetén nettó forrásbevonás csak az első három-négy évben lehetséges, utána a kamat és a törlesztés „megeszi” a lehetséges hitelfelvételt, és az ország eladósodik.

A javaslatom az volt, hogy azonnal vissza kell fogni a gazdasági növekedést úgy, hogy az export fedezni tudja az importot, ez azt jelentette volna – az én számításaim szerint –, hogy a tervezett 5-5,5 százalékos gazdasági növekedést négy százalékra kell visszafogni. Ezt minden lehetséges fórumon elmondtam, minden lehetséges alkalommal, a válasz a teljes érdektelenség volt. Egy alkalommal egy alapszervi taggyűlésen ott voltak a tervhivatal vezetői is, akkor is elmondtam (persze nagy drukkal, hiszen talán én voltam a legfiatalabb és a legalacsonyabb beosztású közöttük), a válasz hosszú csend.

Senki sem mondta, hogy igazam van, senki, hogy nincs, aki jó sokára szót kért, az egész másról beszélt. Négy év múlva az ország a fizetésképesség határára került, és kénytelenek voltak sokkal súlyosabb lépéseket tenni, mint amiket én korábban javasoltam, ennek ellenére az eladósodást már nem lehetett megállítani. Sokan az eladósodást – tévesen – Fekete János nyakába varrják, pedig az igazság az, hogy az akkor már jelentős befolyással bíró liberális közgazdászaink egyengették szakmai oldalról a hitelfelvételt (most mindenki hiteleket vesz fel, inflációs időben jó eladósodni – hangoztatták), a politika meg nem merte a húsz éve tartó folyamatos életszínvonal-növekedést megtörni.

Itt meg kell emlékeznem arról, hogy László Andor, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, határozottan a hitelfelvétel ellen foglalt állást, és e tekintetben összetűzésbe is került Németh Károllyal, az MSZMP KB gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozó titkárával, aki rövid úton nyugdíjazta.

Ennyit a múltról, és most nézzünk a jövőbe. Magyarország, teljesítve a kirótt leckét, mint ahogy mindenki más, beadta a Nemzeti Energia- és Klímatervét Brüsszelnek. Ebben a tervben az szerepel, hogy 2030-ra naperőművek elérik 6500 MW-os névleges kapacitást, ami lényegében azonos az ország fogyasztási igényeivel. Ez annyit jelent, hogy a nyári hónapokban, a déli órákban, ha süt a Nap, akkor le kell kapcsolni az országos hálózatról még az atomerőművet is, majd rövidesen visszakapcsolni.

Ez műszakilag megoldhatatlan feladat. Európai szinten az ingadozás kiegyenlítése már ma is úgy történik, hogy az atomerőműveit felszámoló Németország megújulókból származó többletét alacsony, sőt negatív árakon adja el a franciáknak, majd miután lemegy a nap, vagy eláll a szél, lényegesen drágábban vásárolja vissza a francia atomerőművektől.

Saját számításaim szerint az elsősorban a német Zöldek által erőltetett klímatervek megvalósulása esetén, vagyis, ha az Európai Unió valóban szél- és napenergiával akarja megoldani energiaellátását, akkor 51 ezer négyzetkilométer területet (ez meghaladja Dánia területét) kell lefedni napelemekkel, és 258 ezer négyzetkilométeren kellene szélerőműveket telepíteni, ami megfelel az Egyesült Királyság területének.

Érdekes módon a zöldmozgalmak nem tiltakoznak ekkora terület beborítása ellen, fel sem merül, hogy mi lesz a földi kutyákkal, vagy a mezei nyulakkal. De ez még semmi, az energiatermelésnek meg kell egyeznie a fogyasztással minden pillanatban. Ehhez olyan gigantikus villamosenergia-tárolókat kellene építeni, amik építési költsége – Elon Musk legkorszerűbb akkumulátorainak kapacitásaival és áraival számolva – az Európai Unió negyvenévnyi GDP-jének felelne meg (részletes számítások megtalálhatók a honlapomon: Makrotrend 2000, az Európai Unió kategóriánál). Nyilvánvaló, hogy az ilyen terv megvalósíthatatlan, és arányosan kisebb léptékben ugyanez vonatkozik a magyarországi elképzelésekre is.

Most Frans Timmermans, a klímaterv felelőse egyrészt azt mondja, hogy a szélerőműveket az Európa körüli tengerekre kell telepíteni, másrészt, hogy át kell térni a hidrogéngazdaságra, ami azt jelenti, hogy a szél- és napenergiával vizet bontanak, majd az így keletkező hidrogént használják fel energiaforrásként. Ez esetben a tárolók valóban megtakaríthatók, az átalakítás hatásfoka azonban átlagosan 30-40 százalék, ami azt jelenti, hogy az előbbihez képest kétszer-háromszor akkora területet kellene nap- és szélerőművekkel beborítani.

Ezen túlmenően a hidrogén meglehetősen robbanékony – gondoljunk a Hindenburg léghajó sorsára – és biztonságos kezelése különleges és drága infrastruktúrát igényel. Summa summarum, megújuló energiaforrásokkal a klímasemlegesség (vagyis a szén-dioxid-kibocsátás nullára csökkentése) nem oldható meg, az egyetlen reális megoldás – már ha a klímasemlegességre egyáltalán szükség van – az atomerőmű, az atomenergiát viszont az Európai Bizottság – a német Zöldek nyomására – nem sorolja a környezetvédelmi szempontból fenntartható technológiák közé.

Hogy mi következik abból, ha a megújulók egy bizonyos szintet (nagyjából az energiaellátás húsz százalékát) meghaladják, azt nemrég láthattuk Texas állam, korábban pedig Kalifornia esetében. Még az erre sok száz milliárd eurót fordító németek sem tudták elérni céljaikat – és ez a német számvevőszék megállapítása.

Nem érték el a szén-dioxid-csökkentési célt, és a villamosenergia-termelés hullámzását is csak a környező országok – egyre nehezebben teljesíthető – segítségével tudják kiegyenlíteni. Ha Németország hatalmas ráfordításokkal sem tudja elérni a kitűzött célokat, mi lesz azokkal az országokkal, amelyeknek nincs annyi pénzük irracionális kísérletekre, mint a németeknek.

A magyar anyag jelzi a problémákat, egyrészt utal arra, hogy klímasemlegességet csak atomerőművekkel lehet elérni, másrészt azt is leírja, hogy ha Magyarországon a napelemes kapacitások elérik a 2000 MW-ot, akkor meg kell vizsgálni, hogy a további növekedés pénzügyi és infrastrukturális feltételei milyen forrásból és mikorra biztosíthatók reálisan. Nos, a 2000 MW kapacitást már elértük, ugyanakkor gőzerővel folyik az újabb és újabb kapacitások kiépítése, a lakosság győzködése a napelemek használatára.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ennek a vége egy hatalmas kudarc lesz. Lehet, hogy most az unió pénzt ad a napelemes kapacitások kiépítésére, de nem fog pénzt adni a hullámzó termelésnek a napelemek telepítésénél sokkal drágább kiegyenlítésére, és nem fog pénzt adni a száznál is több négyzetkilométernyi veszélyes hulladék felszámolására, ami tizenöt év múlva a napelemekből lesz.

Én megértem, ha a kormány nem akar egy újabb területen ujjat húzni Brüsszellel, de lehet, hogy ennek ára később nagyobb lesz, mintha most a sarkára állna, és például konkrét számításokkal bizonyítaná azt a tényt, hogy amit Brüsszel akar, az megvalósíthatatlan.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)