| Beküldő: | realzoldek | | Szerző: | Ismeretlen | | E-Mail: | E-Mail a szerzőnek | | Beküldve: | szeptember 14, 2009 | | Módosítás: | október 23, 2009 | | Olvasás: | 2471 | | Szavazat: | 0 | | Osztályzat: | 0 | | | | | | | |
| | | Cikk/Anyag leírása - Ezer szó a bányászatról az 59. bányásznap alkalmából:
Ezer szó a bányászatról az 59. bányásznap alkalmából
|
| Ezer szó a bányászatról az 59. bányásznap alkalmából
Dr. Vojuczki Péter, okleveles bányamérnök
Energetikai vitákban egy mérnök hozzászóló megkérdezte, hogy miért akarnak a bányászok mindenáron dolgozni? Egy ismert szociológus őszintén a távolba tűnő fehér vitorlához hasonlította bányászatunkat. Meghökkentő látószögek, mert az életmódot és az önfenntartásra törekvést kérdőjelezik meg.
Azt válaszoltam, hogy a bányászok életmódjának igazi értelme a védekezés a bizonytalanság ellen. Az építés-, az anyagi termelési folyamatok-, a fűtés-, a villamosenergia-, a hajtóanyagok nyersanyagai alapvető emberi értékek és ezek kiszámítható rendelkezésre állása nélkülözhetetlen.
Noha nem vitatták e megállapítást, eltűnődtem azon, hogy a világtendenciák ellenére mennyire általános szemlélet nálunk, hogy a természeti adottságainak kiaknázása nélkül jobban lehet boldogulni. A világ bányászati termelése ugyanis növekedést mutat, mégis civilizációs probléma, hogy lehetséges-e a növekvő igények tartós kielégítése.
A világban tudják – nálunk immár 40 éve tagadják – a bányászat és a műszaki fejlődés, valamint a bányajáradék és a kincstárak szoros kapcsolatát is. Pedig gazdaságtörténetünknek lényeges eleme e kötelék leírása. A jelenlegi válságból kiutat keresőknek nem ártana áttekinteni, hogy mennyire kötődnek eddigi eredményeink bányászatunkhoz, természeti erőforrásainkhoz.
Látniuk kellene, hogy
• a 12-ik és 18-ik század között a lakosság 1-2%-kának foglalkoztatásával az érc- és a sóbányászat adta több, mint 90%-át a kincstár bevételeinek
• a 19. században a szén- és a vasérctermeléssel vált lehetővé az ipar és a vasút fejlesztése,
• a 20. század kezdetén ezek nélkül aligha épül fel Budapest
• a második világháború után az újjáépítés nyersanyag felhasználásának kétharmadát fedezte a hazai bányászat,
• a szénbányászat a szociális terhek viselése és a nemzetközi piaci árak felét sem elérő belföldi szénárak ellenére nyereséges volt
• a szénhidrogén bányászat kiemelkedően járult hozzá a költségvetéshez
• az uránbányászat nem volt veszteséges, termelése meghaladta a Paksi atomerőmű uránszükségletét, az előkészítés technológiája eljutott a kalcium – diuranát, a sárgapor gyártásig
• az ásvány-, kő-, kavics- és homokbányászatunk mindig nyereséges volt.
A szemléleti változás a hazai bányászat megítélésében az 1970-es években történt. Azóta gondolják, hogy a nyersanyagok importja hatékonyabb gazdaság létrejöttét segíti, mint a saját bányászatunk. A társadalom azóta tapasztalja, hogy milyen súlyos következményei vannak a gazdaság alapkérdését hordozó termelés/import arány eltorzulásának. A behozatal növelésével romlik a versenyképesség, növekszik az eladósodás. Illúzió, hogy mások a bányászainknál olcsóbban akarnak nekünk nyersanyagokat szállítani!
A nyersanyagimport drágulásának gazdasági következményei végzetesek. Az energetikában, például, a hazai szén helyett import tüzelőanyagra épült erőműveket nem lehet a terveknek megfelelően kihasználni. Jellemzően, a 860 MW teljesítőképességű Tiszai Erőmű csupán kétszer annyi villamos energiát termelt, mint a négyed akkora Oroszlányi Erőmű. Országosan a rossz kapacitáskihasználás következtében közel 3000 MW beruházása feleslegesnek mondható. Ez több a Paksi és a Tiszai erőmű összesített teljesítőképességénél.
A villamos energiatermelésre 1965 – 2006 között felhasznált mintegy 45 millió tonna kőolaj-, 90 milliárd m3 földgáz-, hőegyenértékben ugyanennyi földgáznak megfelelő nukleáris tüzelőanyag importköltsége devizában – a behozatalukhoz megvalósított beruházások terhei nélkül is – meghaladja a teljes államadósságunkat. A hazai szén ára a hitelcsapdába kerülés nélkül a behozatal felébe sem került volna!
Politikusok, közgazdák hada állítja, hogy államadósságunk okai a gazdaság nyitottsága-, a romló cserearányok- és a túlzott fogyasztás. Azt viszont nem mondják el, hogy a nyitottság oka a természeti adottságoktól való elszakadás, a cserearányok romlása következmény, és nem a fogyasztásunk mennyisége sok, hanem a dráguló import miatt az ára magas!
Mindez elkerülhető volt és lehet. 40 év folyamán a villamos energiatermelés éves hőigénye nem haladta meg a szénbányászat 1965. évi hőtermelését, ezzel számolva a szénvagyonunk évszázadokra elegendő. Vulgáris megállapítások, hogy „nincs ásványvagyonunk” és az import általában gazdaságosabb! A szén mellett kihasználatlan a rézérc-, bauxit-, mangán-, uránérc vagyonunk, a termelés jövedelmezőségét pedig igazolja a bányászat által tavaly a szokásos adókon felül befizetett 100 milliárd Forintnyi bányajáradék.
A múltba visszatekintés nem felesleges, másként nem tárható fel a gazdaság jövőjét változatlanul import nyersanyagokra tervezők szemléleti hibája. Látnia kell minden szavazó polgárnak, hogy az import túllépi lehetőségeinket, zsebünket terheli, munkalehetőségeket szüntet meg, és tőkét von ki az országból. Komolyan kell venni a tényt, hogy belátható időszakra kevés reményünk van alternatív forrásokra, az atomerőmű- és földgázvezeték építés tovább növeli a kiszolgáltatottságot, a legolcsóbban a villamos energiát a hazai szénből tudjuk termelni.
A létéért küzdelemhez a bányászatunk érdekképviseleti eszközei elégtelenek. Széleskörű tudományos és értelmiségi szerepvállalás szükséges ahhoz, hogy a vélt globális környezeti problémákat piaci érdekeik védelmére kihasználók bányászatellenes nyomását ellensúlyozni lehessen, és ne alkalmazzanak nálunk szigorúbb környezet- és klímavédő intézkedéseket, mint a vezető világhatalmak gazdaságaiban.
Kiegyensúlyozott szakmai párbeszédben sok megválaszolatlan kérdésre születhet felelet. Az elhallgatások, a víziókkal- és apokaliptikus jövőképekkel riogatás helyett meglátszanának a válságból kilépés valós lehetőségei. Kiderülhetne, hogy a természeti erőforrásaink ésszerű hasznosításával kiléphetünk az uralkodó fiskális örvényből, és kevésbé maradna tanácstalan a társadalom a teendőit illetően. Ezért az ország létérdeke a bányászati teljesítményünk és tudásalapunk óvása és fejlesztése.
Téves úton járunk, mert nem azt cselekedjük, amit kellene. Nem fenntartható életmód, hogy a bányászatunk jövőjébe befektetés helyett másoktól várjuk nyersanyagigényeink kielégítését, és nem nyújtjuk ki kezeinket azután, amit önállóan megszerezhetünk, kényelemből feladjuk erőforrásainkat és gyengülünk.
Támogatásra várunk, mintha nem tudnánk, hogy soha senki sem segít. Ez a természetes, felesleges ezen sopánkodni. A tétlenül maradó képességeinket viszont később csak nagy áldozatokkal tudjuk újra megszerezni. Ez a kényelem veszedelmes, a lustaságon múlik a másoktól lemaradás, az élet. Ebből a zsákutcából jelent helyes kiutat a hazai nyersanyagok kitermelésével járó előnyök érvényesítése. Kár eltékozolni bányászati lehetőségeinket, érdekünk a nyersanyag- és energiamérleg kiegyensúlyozása.
Ma a bányászokat ünnepeljük, akik büszkék lehetnek önmagukra, ország építő munkájukra, amelyben az értelmen felül benne van az ösztön, a megérzés, a forgandó szerencse. És benne van a tisztelendő meggyőződés, hogy addig élhető az országunk, amíg művelésével elő tudjuk teremteni az építőanyagokat, az energiahordozókat, a nyersanyagokat és hisszük, hogy szellemi és anyagi erőforrásaink az önállósághoz, az önfenntartáshoz, a jövő építéséhez megfelelőek, művelésük tudománya és eszközei fejleszthetők.
Rendjén való, hogy díszegyenruhát öltünk, köszöntők hangzanak el, van tánc, ital, vidámság, és van ebben az ünneplésben is különbözés és régi varázslat, mint a nehéz, verejtékes, de nélkülözhetetlen munkában, az egyetlenben, ami a bányásztól el nem vehető.
Az ünnep igazán akkor szép, ha hosszú időre előre látszik a folytatása. Az Európai Unió legújabb nyersanyag politikai kezdeményezései arra utalnak, hogy elkerülhetetlen térségünkben is az ásványvagyon és a bányászat újraértékelése.
Bízom abban, hogy nálunk sem reménytelen a megújhodás és bányászaink tisztességes boldogulásához jogos reménnyel kívánok
Jó szerencsét!
Elhangzott Tatabányán, 2009. szeptember 5-én
a „Tilos az A” lap bányásznapi táblaavató ünnepségén
|
| |
