Dr. Vojuczki Péter, rovatszerkesztő

Jószerencsét!

Ebben a számban új rovat indul, amelyben a természeti erőforrásokból alapértékeket előállító bányászattal foglalkozó, azt támadó vagy védő írásokat szeretnénk közreadni. Célunk feltárni, esetenként bemutatni, hogy mennyire alkalmasak a természeti adottságaink versenyképes, a kincstárat gazdagító művelésre, bányászatunk pedig a nyersanyag- és energiaellátásunk biztonságának, a gazdaságunk civilizált mederben való fejlődésének és az ország fizetőképessége fenntartásának elősegítésére. Az új geopolitikai feltételek az ásványi nyersanyagokkal való gazdálkodás objektív újraértékelését sürgetik. Aligha elvárható ugyanis másoktól, hogy az általunk felhasznált nyersanyagokat és energiahordozókat számunkra kedvező áron, hosszú távon, a saját környezetüket miattunk fokozottan igénybe véve, helyettünk kitermeljék és ideszállítsák.

A bányászat mindenütt a környezet terhelésével jár, amely legkíméletesebb módjának keresése és alkalmazása elsőrendű szakmai feladat. Ebben a tekintetben minden előrevivő kritika hasznos, fejlesztésre ösztönző, de sértő, hogyha nem kiforrott elméleti feltételezések alapján a műszaki fejlesztés helyett a hazai gazdaságos és környezetkímélő bányászat, és a termékeit felhasználó ipar felszámolása és az import részesül előnyben. Napjainkban a bányászatunk mintegy 24 ezer fővel közel évi 140 millió tonna nyersanyagot termel. Ki tudja pontosan megmondani, hogy ez a termelés milyen értéket képvisel, hogyan részesedik a bruttó hazai termékből? Szeretnénk, hogy a közvélemény többet tudjon, hitelesebben értesüljön a kitermelő ágazataink valódi jelentőségéről és a környezetre kifejtett hatásáról, mert a megélhetésünk, többek között az, hogy mennyiért fogunk lakni, melegedni, világítani és közlekedni, mindnyájunk állásfoglalásától függ. Kérem tisztelt olvasóinkat, hogy írásaikkal, hozzászólásaikkal segítsék e közérdek legjobb kifejezését.

Dr. Simon Kálmán és Dr Horn János kollégáknak köszönöm, hogy tanácsaikkal és írásaikkal segítik a rovat indulását. (Dr. Vojuczki Péter, rovatszerkesztő).

Dr. Simon Kálmán, okleveles bányamérnök, a műszaki tudományok doktora 1942-ben Sopronban szerzett bányamérnöki diplomát. Az üzemi gyakorlatait Borsodban, Tatabányán, Oroszlányban folytatta. Oroszlányból 1951-ben a Bánya- és Energiaügyi Minisztériumba a Szénbányászati Főosztály műszaki vezetőjévé nevezték ki.

A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen külker közgazdaság diplomát szerzett. A KGST országok bányászatán kívül az angol, a francia, német bányászattal tartott kapcsolatot. Az OMFB-ben 11 évig főosztályvezető.

1977-ben lett a műszaki tudományok doktora, a MTA köztestületének tagja.

A bányagazdasági kérdésekben a matematikai-statisztikai módszerek bevezetését kezdeményezte. A bányabiztosítási szerkezetek korszerűsítését a bányászatban hasznosította. Nyelvtudása francia, német. 1964-ben nyugdíjba vonulásakor a Központi Bányászati Fejlesztési Intézet vezérigazgatója.

Tisztelt Olvasótársaink!

A „Reális Zöld valóság” című folyóirat lehetővé tette, hogy a lapban a magyar természeti erőforrások közül a médiákban mostohán kezelt ásványi nyersanyagforrásokat érintő kérdésekben kifejthessük véleményünket. Források alatt mi az ásványi nyersanyagok széles skáláját értjük: a szenet (a lignitet, a barna- és a feketeszenet), az érceket (a réz – cink – ólom komplex ércünket, az uránércet, a bauxitot), a nemfémes ásványi nyersanyagokat (köveket, homokot, kavicsot, bentonitot, perlitet, stb.), továbbá a szénhidrogéneket, a vizet (rétegvizeket, melegvizeket, karsztvizeket), és a folyóinkban rejlő energiát.

Röviden utalok arra, hogy közgazdászaink indították útra a szlogent: Magyarország ásványi kincsekben szegény ország, és amiből van az minőségileg rossz, és kitermelése drága. Hirtelen feleslegessé váltak a hazai szénforrások, amelyek a hatvanas évek közepéig biztosították az erőművek hőellátását, és a háztartások fűtését. Megjelent a kétségtelenül kulturáltabb ellátást biztosító olaj- és földgáz, amely térnyerése során azonban sem a szén igénybevételének lépcsőzetes csökkentésére, sem a szelekcióra nem gondoltak. Hazai földgáz készleteinket jelentős és, azóta is növekvő importtal kell kiegészíteni. Európában a leginkább szénhidrogénfüggő országgá váltunk, s ennek költségvetési kihatása a magyar gazdaság rákfenéje. Ma már nincs elvtársi, baráti import, ma tőkés piaci árakat diktálnak. Túlságosan kiengedtük a palackból a szellemet, és azt nehéz fékezni. Nem is akarjuk?

Nem érdemes ezen nosztalgiázni, de érdemes a beivódott szemléletet felülvizsgálni, hiszen a világban komoly politikai, gazdasági, technikai változások következtek be. Ezeket figyelembe véve kell gondolkodni. Ásványi nyersanyaginkból, (amelyeket félretettük) csak néhányra hívom fel a figyelmet:

  • jelentős lignit vagyonunk van a Mátra térségében, és a nyugati határon Torony térségében. Azzal, hogy a Mátrai Erőművet Paks után a leggazdaságosabban termelő erőműként ismerik el, jelenti azt is, hogy a Mátrai Erőmű a lignit hasznosítása terén hatékony technológiai láncot alakított ki, amellyel lignit készleteink felértékelődtek: a nagyüzemi kitermelés okozta károk rekultivációja, a gyenge fűtőértékű lignit, tüzeléstechnikai problémái megoldódtak. Itt valósult meg a vízszegény területeken a Heller – Forgó féle hűtési szabadalom, amit már számos más országban is alkalmaznak.
  • a Mátrában, Recsk térségében feltárt jelentős komplex ércvagyon Európa közepén jelentős érték. A rendszerváltásig komoly beruházással megkutatott területen két 1000 m-es, 8 m átmérőjű akna mélyült, a föld alatt mintegy 10 km hosszban kutató vágatok létesültek, behatárolva a rézércben gazdagabb területeket. Ma víz alatt áll, lassan mindenki elfelejti. Talán azért is, mert a magyar bányászat maradék képviseletében nincs oly mértékű lobbi készség, mint például a villamosenergia képviseletében Paks bővítése és további építése ügyében.
  • Paksról szólva megemlítek néhány kérdést, amelyeket nagyvonalúan kezelnek. Így, hogy milyen ráfordítások tartoznak a beruházás költségeibe. És különösen fontos a nagy sugárveszélyű kiégett fűtőelemek kezelése. Korábban arról volt szó, hogy a Szovjetunió, majd néhány évig, hogy Oroszország ezeket átveszi. Ma az átvétel oda meghiúsult, máshova elviselhetetlenül drága lenne (a kiégett fűtőelem 1 kg-ja után 1000-2000 dollár). Pakson ma „pihentetik” a kiégett fűtőelemeket. A végleges tárolás létesítésének- és üzemeltetésének költségei nem ismeretesek, illetve ezek hol szerepelnek?
  • Ugyanakkor az erőmű bővítését tervezzük két új 1000 MW-os blokkal . Országgyűlésünkben az előkészítését nagy szakértelemmel támogatják. A lobbizás erős, és folyamatos e téren.
  • A megújuló energiánk jelentős része folyóvizeinkben rejlik. Különösen fontos e tekintetben a Duna, amelyet osztrák és szlovák oldalon kihasználnak, de a magyar szakaszon, Nagymaroson folyamatba került beruházást a Dunakör erőteljes tüntetései miatt a Kormány nem csak felfüggesztette, hanem a megépült létesítményeket le is bontatta. Azóta is jelentős kártérítést fizetünk az osztrákoknak. A szlovák oldalon megépült Bősi Erőmű működik, az ott termelt villamosenergia magyar részét nem kapjuk meg. Ennek részleteit Kerényi A. Ödön több fórumon (az államelnök-, a parlament elnöke-, az Alkotmánybíróság elnöke előtt) feltárta, de elutasításban részesült. Csak megismétlem, hogy a vízépítésben világhírű magyar tudós Mosonyi Emil is fellépett e kérdésben. Eredmény nincs. Érthető-ez? Mind Ausztriában, mind Szlovákiában jó eredménnyel kezelték a környezeti problémákat. A Hágai Bíróság döntését is, illetve végrehajtását csak évről-évre tologatja a magyar kormányzat, közben több kormánybiztos is elhasználódott.
  • A magyar ásványi anyagokat számos nyugati érdekeltség veszi igénybe (perlit, kaolin, dolomit stb.)

Végül napjainkról: Tudjuk már, hogy a szénhidrogén import fojtogatásában élünk. Keressük a kiutat. Így:

  1. a többoldalú ellátás biztosítását,
  2. a Nabucco, a Déli – Északi áramlathoz kapcsolódást,
  3. a szomszédos országokkal való vezetékhálózat kiépítését,
  4. nemzetközi együttműködésben gáztároló létesítését,
  5. újsághír, hogy az E-on Gönyűnél 400 MW-os gáztüzelésű erőművet létesít,
  6. mindezeket színesíti a politika, az orosz befolyástól való félelem,
  7. ugyanakkor Németország Északon, a Balti tengernél építi az orosz-német közös vezetéket. Ők elkerülik a politikát, a biztonságos ellátásra építenek?

Tulajdonképpen a fentiekből melyek a blöffök, melyek a reális alternatívák? Ezek csak felszín alatt létező kérdések, de jó lenne ezekről nyíltan, szakmai alapon beszélni. Helyes lenne, hogy jelentős kérdésekben a lehetőségek összefüggő vizsgálata alapján valamiféle koordinált tájékoztatás szülessen. Néhány kérdést érintőlegesen megemlítettem, és számitok arra, hogy számos más kérdés is más formában is felmerülne. Azt remélem, hogy elsősorban a lobbizásra még képes bányász szakemberek ezeket felvetik és írásukban közlik. Így segíthető elő az érdemleges párbeszéd ezekről a komoly kérdésekről.

Még egyszer köszönjük a Reális Zöld valóság folyóirat Vezetőségének, hogy erre lehetőséget adott.

Budapest, 2009. 06.28.

Tisztelettel:

Dr. Simon Kálmán,
okleveles bányamérnök,
a műszaki tudomány doktora

Miért nem épült/épül új hazai lignitbázisú erőmű?

Dr. Horn János aranyokleveles olajmérnök, gazdasági mérnök, okleveles szakközgazdász. 1957 – 1961 között a mélyfúró vállalat főmérnöke, 1961-től 1991-ig a Földtani Főigazgatóság, a Központi Földtani Hivatal főmérnöke, majd a közgazdasági főosztály vezetője. 1992-től a Bánya- és Energiaipari Dolgozók Szakszervezetének elnöki főtanácsadója, 1994 – 1998 között tagja, 1995 – 1998 között elnöke az MVM Rt Felügyelő Bizottságának.

A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség külső bíráló bizottságának szakértője a Környezetvédelem és Energia szakterületen, a BKL Bányászat című szaklap Szerkesztő Bizottságának és a Központi Bányászati Múzeum Felügyelő Bizottságának tagja. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület tiszteleti tagja és a Bányászati Szakosztály budapesti szervezetének elnöke. Állami és szakmai kitüntetések tulajdonosa. 2005-ben Eötvös Lóránd díjjal tüntették ki.

A világon egyre több nemzetközi konfliktus oka a nyersanyagok és energiahordozók hiánya, figyelembe véve az egyes országokban előírt környezetvédelmi előírásait is. Szerencsére hazánkban ezek még nem jelentkeznek, de további hibás döntések esetében megjelenhetnek.

Mi a magyar valóság?

Az Állami Számvevőszék egy 2007. évi jelentésében azt is megállapította: hazánk erősen lemaradt az új erőműi kapacitások létesítésében. Az, hogy milyen nagy szükség lesz új erőművek építésére, azt az új magyar energiapolitika kidolgozására létrejött szakértői bizottság anyaga is tartalmazta. Ezen dokumentum, amit a szakma elismert képviselői (akadémikusok, egyetemi tanárok) neve is fémjelzett, „Magyarország energiapolitikai tézisei 2006 – 2030” címen állítottak össze. Kiemelés az anyagból: „feltételezve a Paksi Atomerőmű üzemidő-hosszabbítását, összesen 5500 MW új erőmű-kapacitást kell megépíteni, ebből 1300 MW-ot 2010-ig” Az új erőmű építésének feltétele, hogy legyen gazdaságosan kitermelhető, a környezetvédelmi szempontoknak eleget tevő, nemzetgazdasági előnyöket biztosító (pl. energetikai importcsökkentés, foglalkoztatás, állami bevételek növekedése stb.) hazai ásványi nyersanyagvagyon, s természetesen befektető, aki garanciát lát arra, hogy a befektetése megtérül.

Arra a kérdésre, hogy hazánkban ezeket a feltételrendszereket lehetetett volna, vagy lehetne biztosítani, a válasz IGEN, hiszen az említett kritériumoknak az észak-magyarországi lignitvagyon mindenben megfelelt, illetve megfelel, de sajnos sokan ezt is félremagyarázzák, a valóságot elhallgatják. Egyes szakmai lapokban azt olvashatjuk, hogy Magyarország természeti erőforrásokban szegény, míg másutt azt, hogy a megújuló energiaforrásokból előállított villamos energia ára 10%-kal magasabb, mint a fosszilis energiaforrásokból előállított (egyszerű matematika: Paks 9 forint, Mátra 12-13 forint, a megújulók 23 forint – ez nem 10%).

A kérdés nem új keletű, hiszen már az 1990-es évek második felében (nemcsak a bányászati szakemberek) is kimondták, hogy hazánk természeti kincsei kiaknázásának gyökeres visszafogása – az import olcsóságára hivatkozva – közgazdaságilag sem megalapozott, s az import növekedése több iparág tönkremenetelét, több tízezer ember munkahelyének elvesztését is eredményezni fogja, emellett további súlyos nemzetgazdasági károkat fog okozni. Az elmúlt évek történései sajnos nagyon hamar bebizonyították e tézisek valóságtartamát. Egyértelmű, hogy az olcsó nyersanyag, és energiaellátás ideje lejárt és állandó növekedése várható, mert:

– a globális kereslet következtében sok feldolgozott termék ára már most is csúcsmagasságot ért el, az európai ipar egyre nehezebben jut a termeléshez elengedhetetlenül nélkülözhetetlen nyersanyagokhoz;

– az ásványi nyersanyagok értéke folyamatosan emelkedik, ami az emberiség számának növekedése miatt gyorsan növekedni fog (a világon a nyersanyag-felhasználás egy főre 3,6 tonna/fő/év, ez az USA-ban 23, az EU-ban 15, Indiában 0,8 és Etiópiában, Nepálban, Kambodzsában 0,2). Amennyiben India és Kína nyersanyag-felhasználása a világátlag szintjére emelkedne, az azt jelentené, hogy a felhasználás meghaladná a 80 milliárd tonnát, amely elérése a világ bányászatának egyenletes fejlődés esetén 50 évet venne igénybe),

– a Nemzetközi Energiaügynökség 2006. októberi kitekintése szerint a világ primerenergia-fogyasztása 2030-ig 53%-kal fog növekedni, ezen belül a fejlődő országoké 70%-kal,

– a Földön a nyersanyagok nem egyenlő arányban oszlanak el, így egy adott ország a földrajzi helyzetéből fakadóan egy másik ország nyersanyagjuttatásától függő helyzetbe kerül/het (ez nevezhető geopolitikai helyzetből fakadó természeti erőforráshiánynak).

Az Európai Unió tagállamainak – hazánké kiemelkedően – energetikai importfüggősége igen magas, s ez az arány a további években növekedni fog. A szénhidrogének ára óráról órára emelkedni fog. Ez szinte természetes, ugyanis a fő beszerzési forrás (a volt Szovjetunió tagállamai) mind távolabbi lelőhelyekről fog megtörténni, amit ár szempontjából súlyosbít, hogy a kitermelés nehezebb földtani, és terepi viszonyok között fog megtörténni. Napjainkra az európai ellátásbiztonság több irányból veszélyeztetett, többdimenziós lett, amelyet az oroszországi gáz-, és a közel-keleti olajszállítmányoktól való függőség jellemez. Veszélyt jelenthet az energiaépítmények terroristáktól való fenyegetettsége, továbbá az utóbbi két évtized alacsony beruházásai következtében előálló olajfinomítók, erőművek, vezetékek elöregedése. Az Állami Számvevőszék vizsgálata is tartalmazza, hogy „az állami intézkedések és gazdasági folyamatok egyoldalú – földgázorientált – szerkezetet eredményeztek. A földgázimport egyetlen ország (Oroszország) szállítási útvonalán érkezik, ennek kockázatára figyelmeztet 2006-ban a földgázszállítás két esetben történő leállítása”. Ugyanakkor tehát nem véletlen Putyin elnöknek egy közelmúltban megtartott energetikai csúcson kifejtett azon mondata, amely szerint „nem engedhetjük meg, hogy az egész gazdaság egyetlen energiahordozókon alapuljon”. A kapacitáshiány-felszámolás szenes és atomerőművekkel lehetséges (a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség legújabb adata szerint Oroszországban 5 épülő atomreaktor van [2700 Mwe], illetve tervezés alatt 8 [9600 Mwe]). Tehát a magyar kormányzatnak mindent el kell követni, hogy hazánkban új erőmű épüljön, különös tekintettel arra: teljesen irreális elképzelés, hogy a megújulókból termelt energia lényegesen csökkentheti a fosszilis energiahordozókból termelteket.

Mi a hazai meg nem újuló energetikai természeti erőforrások ásványvagyon oldala (ipari vagyon / termelés millió tonnában)? Kőolaj: 18,3 / 0,9; földgáz: 60,8 / 3,2; feketekőszén: 198,8 / –; barnakőszén: 169,7 / 1,4; lignit: 2925,8 / 8,2; uránérc: csak földtani vagyon, a termelés 1997-ben megszűnt. (Forrás: MGSZ 2006. évi jelentése; földgáz: 1000 m3 = 1 tonna)

Jelen írásomban csak az észak-magyarországi lignitvagyonunk kérdésével foglalkozom, ugyanis mind a toronyi lignitvagyon (bár az 1980-as években a magyar és osztrák illetékes tárcái tárgyaltak e témában és számtalan szakmai tanulmány készült), mind a hazai szenekre épülő erőműveknek pillanatnyilag nincs reális esélye.

Első történés

Az észak-magyarországi lignitvagyonra (Bükkábrány) tervezett erőmű építése már az 1970-es években is felmerült. 1980-ban a hazai kitermelhető lignitvagyon az ásványvagyon mérlegben már közel 3500 millió tonna volt (akkor még a Mátraaljai Szénbányáknál szerepelt a hazai összes lignitvagyon, a termelés 7,1 millió tonna volt). Mostanra már számos korábban szigorúan titkos minősítésű anyag kutatható és abból számos – talán sokak által még most sem ismert – tény látott napvilágot. E sorok írója is igen sok időt fordított levéltári kutatásokra, de döntően az „eocén” programmal kapcsolatos anyagokra. Ezek között számtalan volt, ami a lignitbázisra épülő erőműépítésre vonatkozott. A háromkötetes összeállításom a soproni Központi Bányászati Múzeumban került megőrzésre.

1973. szeptember 11-én a nehézipari miniszter előterjesztést nyújtott be az MSZMP Gazdaságpolitikai Bizottságához. Az előterjesztés annyira titkos volt, hogy csak két példányban készült és a GB tagjai sem kapták kézhez. Az előterjesztésben az alábbiak is szerepelnek:

„Folyamatban van a bükkábrányi erőmű és külfejtés beruházási javaslatainak előkészítése, a felmerülő környezetvédelmi és egyéb problémák tisztázása, úgy, hogy szükség esetén az erőmű első gépegysége az 1980-as évek elején üzembe léphessen. (…) A hazai irányítás céljából a tíz szénbányászati vállalatot felölelő szénbányászati trösztöt indokolt létrehozni… célszerű azt Budapesten. (…) Sem a szénbányászat és a villamos ipar egészének, sem egyes vállalatainak az összevonása nem célszerű.”

Ezt követően az események felgyorsultak; a leglényegesebbek a teljesség igénye nélkül: 1973. szeptember 20-án az MSZMP Gazdaságpolitikai Osztály vezetője anyagot készített, amelyben konkrét javaslatot tett (fővárosi székhellyel) a szénbányászat irányítási problémáinak rendezésére. A párt Komárom megyei első titkára azonnal (1973. október 20-án) közölte, Tatabányán minden feltétel adott ahhoz, hogy a szénbányászati tröszt ott kerüljön elhelyezésre. Az Országos Tervhivatal 1974 márciusában (0094/I/74 számú előterjesztésében) többek között az alábbiakat terjesztette elő: „a szovjet import 3 millió tonnával csökken, és még nem működik az Adriai, sem az Orenburgi vezeték, így az ipar 4,5%-ra becsült energetikai többletigény kielégítéséhez a Bükki Energetikai Kombinát megépítését tartják szükségesnek.”

Az Országos Tervhivatal 1974 májusában (00162/I/74 számú anyagában) azután már azt írta: „megkezdjük a bükkábrányi külszíni lignitbánya létesítését.” A Gazdasági Bizottság 1975. május 13-ai ülésén rögzítette azt is, hogy előnyt biztosít a bükkábrányi erőműnek (1000-1200 MW, 1983-1986-os belépéssel) a Dunántúlra tervezett programmal szemben. 1975 szeptemberében a Nehézipari Minisztérium Energiagazdálkodási Hatóság V. ülésének emlékeztetőjében többek között szerepel: Mokri P. javasolja, hogy a mélyműveléses szénbányászatra mondják ki a mányi bánya 1979. évi indítását, Nagyegyháza és Lencsehegy mellett. Az eddig elvesztett idő miatt bizonyos feszültségek vannak, amelyek azonban feloldhatók a kutatások szovjet segítséggel való fokozásával, amelyhez a megye minden segítséget megad.

S ekkor robbant a bomba, amire sajnos jelenleg semmilyen utalás nincsen. 1975. október 21-én került sor Lázár György és A. Ny. Koszigin, a magyar- és a szovjet minisztertanács elnökeinek megbeszélésre, ahol a bükkábrányi külfejtés és hőerőmű kérdése lekerült a napirendről. Sajnos a volt magyar miniszterelnöktől (aki 1975-1987 között volt a minisztertanács elnöke) már nem tudhatjuk meg, milyen intencióra / nyomásra vetette el a bükkábrányi témát, s vette előre a dunántúli programot (ám talán erre a Mokri P. javaslat választ ad).

A történeti hűség azonban megkívánja, hogy megemlítsem: egy héttel később Simon P. nehézipari, és Bratcsenko szovjet szénbányászati miniszter tárgyalásán a szovjet miniszter – hivatkozással a Huszár – Bajkavov-levélre, amelyben a Bicske környéki gyűjtőerőmű fűtéséhez tervezett négy új bánya megépítéséhez kért segítséget – kijelentette: négy új bánya megnyitása egy tervperióduson belül nem kis feladat, annál is inkább, mert a magyar féltől kapott információ szerint a tervezett munkák állása csak két bányánál teszi lehetővé a kivitelezési munkák megkezdését.

A Minisztertanács – a Komárom megyei Pártbizottság erőfeszítése következtében – 1976. június 14-én úgy határozott, hogy a négy új bányaüzem létesítése előzze meg a Bükkábrányi Hőerőmű és külfejtés megvalósítását, majd az ÁTB 5071 / 1976 sz. határozatában azt jóvá is hagyta.

A politikai változások következtében azonban mind érdemibbé vált az Országgyűlés tevékenysége, s a korábbi Házszabály módosítása kifejezetten a szakmai képviselet megjelenése irányába hatott. 1989 elején sorra alakultak a különböző, jó értelemben vett lobbicsoportok, másodiknak a „Bányászati és Energetikai csoport”, amelynek elnöke dr. Juratovics A. volt. 1989 első negyedévében a kormány szándéknyilatkozata alapján a Világbank Energetikai Divíziója – európai részlege bevonásával és a Bányászati Egyesülés koordinálásával – a KBFI és nyolc szénbánya vállalat mintegy száz szakemberének bevonásával elkészült „A szénbányászat szerkezetátalakítási programjavaslata” című tanulmány. 1989 második negyedévében az Ipari Minisztérium benyújtotta az energiapolitikai koncepció anyagát, amit a minisztertanács 1989. november 16-án tárgyalt meg. A csaknem 80 oldalas anyag 5 fő fejezetet tartalmazott: az energia racionalizásáról, a szénbányászat-, a szénhidrogénipar, a villamosenergia-ipar hosszú távú fejlesztésének fő irányairól, míg 5. fejezet táblázatokat, ábrákat közölt. Az anyagról megjelent minisztertanácsi titkos határozat („Az energiapolitikai koncepció fő irányai” címmel) 11. pontban fogalmazta meg a feladatokat, amelyből a 8. pont: „A soron következő alaperőmű előkészítő munkáit mindkét erőmű típusra (lignit, atom) vállalati hatáskörben folytatni kell. Ennek keretében kell tisztázni a létesítési sorrendet és pontosítani az üzembe helyezés várható időpontját. Határidő: 1992. június 30., felelős: ipari miniszter.” A 10. pont a szénbányászat szerkezetátalakítás és szervezeti rendszer módosításáról szólt, 1990. március 30-ai dátummal. Az anyagot az Országgyűlés elé kívánták terjeszteni, s ebben már az is szerepelt, hogy a jelenlegi 5 Mt/év lignittermelést az ezredfordulóra 8-9 Mt/évre kell megemelni, míg a mélyműveléses szénbányászatnál a jelenlegi 15 Mt/év termelést 11-12 Mt / évre kell csökkenteni. Az anyagban szerepelt egy 1200 MW-os bükkábrányi erőmű építésének lehetősége is, 1988-as árakon 65 milliárd forint + 20 milliárd forint bányászati fejlesztési összeggel.

A minisztertanács anyagát az Országgyűlés nem vette fel napirendjébe ezért dr. Juratovics A., mint a Bányászati és Energetikai Csoport elnöke – 1990. március 1-jei dátummal keltezett – levéllel kereste meg Fodor Istvánt, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének megbízott elnökét, amelyben felvázolta a bányászat és energetika területén fennálló problémákat (ez a levélmásolat is birtokomban van). A levél tartalma számos szakmai szervezettel folytatott tárgyalás eredménye volt, ami felhívta a figyelmet az ágazatokban jelenlévő problémákra.

A szénbányászati vállalatok és a velük szoros kapcsolatban álló cégek összefogtak, s 1991. október 11-én létrehozták a Bükki Energetikai Kombinát Alapítványt 14.627 eFt + 11.554 DEM tőkével (az alapítók között volt a Bányaipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége és a Kuratórium tagja e sorok írója is). Az alapítók az alapító okiratban meggyőződéssel vállalták, hogy a magyar társadalomnak, a jövő nemzedékének alapvető érdeke a még akkori lehetséges energetikai importhoz viszonyítva is az olcsóbb, gazdaságos, környezetbarát villamosenergia-termelés az ezredfordulón is túl, maximálisan igénybe véve ehhez a hazai nyersanyagbázist, szakmakultúrát és a munkaerőt. Az alapítvány számtalan nemzetközi konferenciát tartott és igen sok szakmai anyagot készített / készítetett.

Már az első kuratóriumi ülésen megfogalmazódtak a legfontosabb feladatok. E szerint az alapítvány célja döntés előkészítő feladatok elvégzésének elősegítése: az energiaellátás biztonság biztosítása, a környezetvédelmi, területfejlesztési, foglalkoztatáspolitikai kérdéseket figyelembe vevő tanulmányok, konferenciák készítése szervezése, szakszerű információk terjesztése. Már ezen az ülésen megfogalmazódott: miután az alapítvány külső anyagi támogatásra nem számíthat, a működése maximum 6-8 évig tarthat.

Ezekből a teljesség igénye nélkül:

– 1991-ben készült az első összefoglaló tanulmány „A bükkábrányi lignitkülfejtés és erőmű megvalósítási lehetőségének feltételrendszeréről” címen.

– 1991-ben több száz példányban készült az első népszerű fogalmazású, kétoldalas propagandaanyag „Lignitre épüljön az új alaperőmű” címen, ami az ország minden részébe eljutott.

– 1991-ben számtalan lignitfórum megtartása Gyöngyösön és Bükkábrányban, melyen Heves és Borsod megyei vezetők, országgyűlési képviselők, érintett területek polgármesterei, környezetvédelmi-, bányászati-energetikai szakemberek vettek részt.

– 1992. január 23–24. nemzetközi konferencia 32 külföldi és közel 100 hazai résztvevővel (állásfoglalás a lignit erőmű mellett, az előadások kiadvány formájában is megjelentek).

– „Közhasznú elemzés a magyarországi lignitvagyon hasznosítására” c. tanulmány (1993) tíz változatot mutatott be, melynek fő fejezetei: a lignitlelőhelyek és földtani viszonyai, a külfejtéses technológia és bányaművelés, a komplex környezeti hatások ismertetése; az erőműi berendezések megválasztása, a blokknagyságok optimalizálása, a kéntelenítés vizsgálata; a tüzeléstechnika vizsgálata, a kéntelenítés során keletkező gipsz felhasználása és elhelyezése.

Ezen időszakban készült dr. Faller G., dr. Simon K. és dr. Tóth M. „A hazai lignitbázisra és a hasadó anyagra létesíthető alaperőmű azonos alapú összehasonlítása” című tanulmányuk, amit az alapítvány rendelkezésére bocsátották további felhasználásra.

– „A külfejtéses szénbányászat és a széntüzelésű erőművek ismeretterjesztő bemutatása különös tekintettel a bükki lignit-előfordulás erőműi célú felhasználása” című (1993–1994) 259 oldalas anyag és ebből készült 18 oldalas ismeretterjesztő kivonatot az alapítvány igen széles körben (kormányzati, szakmai, önkormányzati, társadalmi) terítette (ennek egy eredeti példánya szintén e sorok írójának tulajdonában van).

– „Erőművi hulladékok környezetbarát elhelyezése a bükki külfejtés területén” című (1994–1995) tanulmány részletesen mutatatta be a lehetőségeket, s ennek keretében a Rajna menti nagy német külfejtések mellé telepített erőművek 7,5-8,0 Mt hulladékának környezetbarát elhelyezését.

Sajnos a kuratórium „jóslata” bevált, az alapítvány pénze elfogyott és 1999-ben befejezte munkáját. Szerencsére öt szakember (Csizmadia L., Karacs I., Sőregi Z., dr. Szabó I. és Varga J.) három kötetben összeállította „Lignit közlemények gyűjteménye 1950 – 1995” címen az e témával kapcsolatos, a BKL Bányászat c. lapokban megjelent írásokat. Ezek többek között a Miskolci Egyetemen, a Magyar Állami Földtani Intézetben, a soproni Központi Bányászati Múzeumban és e sorok írójánál is megtalálhatók.

Második történés

1995-ben az RWE-vel megkötött privatizációs szerződést az akkori kormányzat felmondta, s az állam 30 millió dollárt bukott (de ez egy külön történet, hiszen ha megépül egy 2 x 400 MW-os erőmű, egymilliárd köbméter gázt tudott volna kiváltani). Ezen történés bizonyára egy önálló tanulmányt érdemelne…

Harmadik történés

2006. november 16-án a Bánya- és Energiaipari Dolgozók Szakszervezete (BDSZ) a Mátrai Erőmű Zrt. (ME Zrt.) meghívására kihelyezett munkavédelmi ülést tartott, amelyen megjelent Marcus Kosma, a ME Zrt. igazgatóság elnökhelyettese, dr. Esztó P., a Magyar Bányászati Hivatal, s Rabi F., a BDSZ elnöke, Bóna R., a ME Zrt. visontai bányaüzem, és Mata T., a ME Zrt. bükkábrányi bánya igazgatója is. Itt mintegy 40 fő előtt Marcus Kosma jelentette be azt a már nagyon régen várt döntést arról, hogy 700-800 millió eurós beruházással új, 400 MW-os erőművet építenek a peremfeltételek teljesülése esetén.

Sajnos több évtized után újabb kormányzati hiba történt. A Magyar Köztársaság kormánya a brüsszeli beadás utolsó napján (2007. január 17.) tárgyalta meg a „Nemzeti Kiosztási Terv 2008–2013” című anyagot a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium (KvVM) előterjesztésében. A BDSZ már a kormányülés előtt tájékoztatást kapott arról, hogy az előterjesztés súlyosan érinti nem csak az ország még működő barnakőszén- és lignitbányáját, de más szakmai ágazatokat is. Ezért azonnal írásban kereste meg az érdekelt kormánytagokat és kezdeményezte a Bányászati Ágazati Párbeszéd Bizottság (BÁPB) összehívását. A BÁPB 2007. február 2-án tartotta meg ülését, amelyen a Országgyűlés Gazdasági és Informatikai Bizottság alelnöke, a KvVM, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium (GKM), a Szociális és Munkaügyi Minisztérium, a Társadalmi Párbeszéd Központ, a BÁPB két oldalának tagjain kívül meghívottként még az építőanyag-ipar szakemberei vettek részt.

Az ülésen – a KvVM képviselőjén kívül – egyetértés alakult ki abban, hogy sajnos a kiküldött anyag számtalan egyeztetési lépcsőfokot kihagyott, s az alulméretezett kvótaigény több ágazatot nehéz helyzetbe hoz; a versenyképességet rontó kvótahiány megkérdőjelezi a már betervezett fejlesztések megvalósíthatóságát és ez további munkahelyvesztéseket eredményezhet. A beadott – alulméretezett – számokat Brüsszelben további 12,4%-kal csökkentették, s a 2007. június 27-ei BÁPB – ülésen már nyilvánvalóvá vált, hogy az RWE etikai kódexe – mely nemcsak Magyarországra vonatkozik – nem engedélyez széndioxid – kvótavásárlást, így a korábban bejelentett erőműépítésre nem került sor. Sajnos a napokban jelent meg a KvVM honlapján az új szén-dioxid-kvóta kiosztás tervezete, ami a helyzetet tovább rontotta (a ME Zrt. részére a 2006. évi kvótánál több mint 1,17 millió tonnával kevesebb egységet terveznek).

Milyen lesz/lehet a negyedik történés?

E sorok írója bízik abban, hogy a hazai, gazdaságosan kitermelhető, a környezetvédelmi feltételeknek is megfelelő ligniterőmű megépül. Ez elengedhetetlenül szükséges biztonságos energiaellátásunkhoz, az import csökkentéséhez, a nemzetgazdasági egyensúly javításához, a hazai foglalkoztatáshoz is, azaz teljesíti az ellátásbiztonság, versenyképesség, környezetvédelem hármas feltételrendszerét. A Magyar Geológiai Szolgálat minden évben összeállított „Magyarország ásványi nyersanyagvagyona” c. kiadvány ezt a kérdést minden évben bemutatta. Sajnálatos, hogy egyes technológiák negatív megítélés alá esnek (pl.: szén, víz) más technológiák – véleményem szerint – pedig megalapozatlanul kiemelt támogatást kapnak. Szükséges lenne – talán még nem késő – komplex gazdaságossági számítások elvégzése, amely bebizonyíthatja az ésszerű energetikai fejlesztéseket.

„Három a magyar igazság” – tartja a közmondás. Nos, három hiba már megtörtént, a folytatás tehát most már csak pozitív lehet…

[A cikk nyomdába adása után vált ismertté a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium honlapján egy újabb szén-dioxid-kvóta csökkentés a már kihirdetett 213/2008. sz. kormányrendeletben megjelenthez viszonyítva (ME Zrt: 150.236 tonna, VÉ Zrt: 386.481 tonna). No comment. H. J.]

Dr. Horn János

WordPress Plugin Share Bookmark Email

Leave a Reply

Name and Email Address are required fields. Your email will not be published or shared with third parties.

Rovatok

Archívum

Ott vagyunk a Facebookon

Címkék

Legutóbbi vélemények

Legutóbbi hozzászólások

Dr. Szabadi Béla blogja

Látogatottság

  • Megtekintett oldalak : 809398
  • Egyedi látogatók : 91837
  • Megtekintett oldalak 24 órája : 131
  • Egyedi látogatók 24 órája : 61

Reális Zöldek Klub

Naptár

2009. november
h k s c p s v
« okt   dec »
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30  

Népszerű bejegyzések

Reális zöld cikkek

Reális Zöld Klub

Meta



FireStats icon Powered by FireStats Top