Reális Zöld Valóság vélemények!

Kedves László!

Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság 2010. április 8 -11.
között tartotta a XII. Bányászati, Földtani és Kohászati
Konferenciáját.
“A természeti erőforrások geopolitikája és metafizikája
Magyarországon” címmel a konferencián előadást tartottam, amely írott
változatát mellékelten megküldöm és felajánlom a “Jó szerencsét”
rovatban való megjelentetésre.

Üdvözöllek:

Vojuczki Péter
szerkesztő

—————————————————–

A természeti erőforrások metafizikája és geopolitikája Magyarországon

Geopolitics and Metaphysics of Natural Resources in Hungary

Dr. VOJUCZKI PÉTER, okleveles bányamérnök, ügyvezető igazgató, az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Bányászati Szakosztályának alelnöke

Auroma Kft., 1055 Budapest Kossuth Lajos tér 13-15.

Összefoglaló

Magyarország bányászatának történetét az ásványvagyon adottságoknál mindig erősebben befolyásolta a földrajzi-, nemzeti-, kulturális-, vallási- és közgazdasági tényezőkkel meghatározott geopolitikai tér. A hazai közgazdasági modellek most sem találják az optimumot a külső követelmények és a természeti adott­ságokhoz igazodó fejlődés feltételei között. A gyakorlatban ez abban nyilvánul meg, hogy rohamosan csök­ken a reálgazdaság eltartó képessége.

Kulcsszavak: geopolitika, szén, nyersolaj, földgáz, urán

Abstract

The history of Hungarian mining has always been dependant more strongly on the geopolitical space defined in geographical, national, cultural, religious and economic terms, rather than on mineral stocks. Until today, domestic economic models do not find an optimum balance between the external requirements and the conditions of the development based on natural resources. In practice, this phenomenon is manifested in the rapidly decreasing support capacity of real-sphere economy.

Gondokkal küzd Magyarország – társadalmi, gazdasági, politikai gondokkal. A társadalmi gondok közül elég megemlítenünk a népesség egyre növekvő elszegényedését, a roma kérdés meg­oldatlanságát, a külföldön megélhetést keresők számának növekedését, a szociális védőhálón tátongó egyre nagyobb lyukakat. A népesség elszegényedését tükrözi a munkanélküliek számának növekedése is, amely 2009-ben elérte a 456 ezer főt, a munkanélküliségi ráta 10,8%, az állásukat vesztők több­sége végleg állástalanná válik.

Az ország gondjai közül a jelenlegi gazdasági válság elemeinek egy része örökölt, a rendszer­váltás előtti időkből származik, többsége azonban az elmúlt 20 év meg nem valósított reformjaiból fakad. Az okok közül megemlítendő a rosszul kiválasztott közgazdasági modell, amely lehetetlenné tette a közgazdaságtudomány elméleteiből következő és a problémák megoldásait célzó döntések hatásainak feltárását. Így a társadalom nem választhatott tudatosan és megalapozottan helyes történelmi utat. Másfelől az okok között nem elhanyagolható a politikai befolyásolás, amely mindent megtett a társadalom figyelmének a valós problémákról való elterelésére.

A gazdasági válságok kezelésében a politika a termelés és elosztás szabályozásán keresztül terelheti jó vagy rossz irányba az eseményeket. A termelés és elosztás elméletét illetően országunk az 1945 utáni fél évszázad folyamán csak a marxizmus és a liberalizmus között választhatott. A marxizmus a termelés és az elosztás merev szabályozását követelte, elvetette a „szabad kereskedelem” és az „önzés” etikáját, szembe helyezve ezekkel a munka és az igazságos elosztás etikáját, a kollektívát. A liberalizmus viszont, a kereskedelem korlátlan szabadságát”, a „mindenki csak önmagáért felelős­séget” hirdette és hirdeti.

Létezik számtalan „harmadik utas” elmélet, melyek elvetik a közgazdaságtan fölényét a többi tudománnyal szemben függetlenül attól, hogy melyik tényezőt tekintik egyik vagy másik esetben meghatározónak. A valós történések tükrében a „harmadik utasok” ötvözik az államiság és a szabad piac elvét. Szerintük „a korlátlan piaci liberalizáció a gyakorlatban erősíti a piac útján régen és sike­resen haladókat, de közben gyengíti, gazdaságilag és politikailag aláássa azt a társadalmat, amelynek más a gazdaságtörténete, és piaci kapcsolatra lép fejlettebb országokkal akkor, amikor belső piacuk még kezdeti állapotban van”, rámutatva ezzel a piaci modell és a konkrét történelmi körülmények szembesítésének szükségességére, vagyis a tudomány köréből átvezetik a problémát a konkrét poli­tika terébe.

A világunkat visszatükröző nézetek, elméletek sajátossága, hogy minden mindennel össze­függ, és alapjait a fizikai elemek mellett fundamentális törvények alkotják. A törvények már önma­gukban is tartós, noha különböző fajta metafizikai viszonyok. Például a villamos áram és a mágneses tér kapcsolata leírható függvényekkel, míg az emberek-, az államok- vagy az emberek és a természet közötti viszony nem foglalható algoritmusba. Nyilvánvaló azonban, hogy a gondolat és az anyag azonos létjogosultsággal kettős valóságot képez. Ez könnyen felismerhető a „nulla” – „végtelen” kettős viszonyának példáján, ahol mindkét pólus anyagi pont lehet és saját „nullákat” és „végteleneket” hozhat létre.

Az állam és a bányászat mindig különös viszonyban volt egymással. Az állam egyfelől, magas potenciális értékű tulajdonaként kezeli az ásványi kincseket és érdekelt hasznosításukban, amely révén jelentős tiszta jövedelemhez (adók, bányajáradék) jut és tartós foglalkoztatással alapvető emberi értékeket állíttat elő, másfelől a bányászatot adókkal és termeléskorlátozással szabályozza. Veszélyes helyzetet idéz elő az állami szabályozás akkor, ha jelentősen elszakad az erőforrások értékétől és nem az igénybevételük valós költségeit tükrözi, hanem az állam viszonyát az erőforrásokhoz. A nyersanyagellátás ezért ősidők óta szerteágazó politikai-, gazdasági-, biztonsági- és bonyolult vagyongazdálkodási feladat, amelyet az állam természetes monopóliumként szabályoz, a kitermelő ágazatok pedig csak etikai szabványokat tisztelő törvények szerint tudnak működni.

A világ gazdaságának alakulását meghatározó politikai tényezők közül növekvő a jelentősége a matematikailag nem mindig leírható viszonyoknak. A történelem tanulsága, hogy a politikai modellek gyakran változhatnak az országok fontos céljainak változatlansága mellett. Fontos az államoknak ismerni a cselekvés geopolitikai terét, mert az egyoldalú, például gazdasági vagy stratégiai megközelítés az ország gazdaságának stabilitása és a lakosság jóléte tekintetében fatális következményekkel járhat.

A geopolitika értelme annak figyelembe vétele, hogy az országok, népek, kultúrák, civilizációk és vallások fejlődését földrajzi tényezők döntően meghatározzák. Ezt alapul véve az országokat két típusba sorolva, megállapítja, hogy a tengeri civilizációk gazdasági rendszere gyakrabban, a szárazföldieké viszont ritkábban piaci. Az ókorban ilyen oppozícióban volt Athén és Spárta, később Anglia és Németország valamint Ausztria – Magyarország. A 20. század második felétől a világot – ideológiai sugallatból eredően – Kelet – Nyugati blokkokra osztották. A geopolitikusok azonban már ennél korábban jelezték a tengeri és szárazföldi civilizációk szembe kerülését arra az esetre is, ha a „Nyugat és a Kelet” hasonló ideológiai értékeket vall. A soktényezős geopolitikai elemzés a jelenkorban is nyújthat értékes támpontokat a reális stratégiai, gazdasági potenciál felméréséhez, szembesíthet a nukleáris erő gazdasági potenciált kiegészítői hatásával, rámutathat a stratégiai szövetségek szükségességére akkor is, amikor az ideológia másodlagos.

A társadalmi, gazdasági politikai válság közepette az a kérdés, hogy milyen értéktermelő tevékenység bővítésével, kialakításával lehet növelni a gazdaság teljesítőképességét, csökkenteni a munkanélküliek számát? Erre kell javaslatokat kérni a szakmák művelőitől, ezekre kell megvalósít­ható javaslatokat kidolgozni, kidolgoztatni. Ez a mai magyar társadalom egyik legnagyobb problé­mája. Ha nem leszünk képesek ezen változtatni, akkor a kérdésre – Mi leszel, ha nagy leszel? – nem a vágyakat kifejező, hanem jelenlegi realitásból kiinduló választ várhatjuk: Munkanélküli.

Úgy vélem, hogy hazai bányászat lehetőségei ezen a területen nagyok, sőt meghatározóak. Ennek alapját megkutatott és reménybeli ásvány-, érc- és szénvagyon képezi. A Magyar Geológiai Szolgálat adatai szerint 3650 lelőhelyen 38 milliárd tonna az ásványvagyonunk. 2007-ben 1280 bánya termelése 75 millió tonna volt. Noha a kőolaj- és a földgáz készletünk valóban korlátozott (1800 PJ), de van sok gazdaságosan kitermelhető szén- (27000 PJ), 38 millió tonna bauxit-, 3 millió tonna mangánérc-, világviszonylatban jelentős réz-, ólom- és cink, a Paksi Atomerőmű működéséhez további 35 évre elegendő uránérc vagyonunk!

A Magyar Bányászati Szövetség kimutatása szerint 2006-ban az ágazat közel 22,5 ezer főt (1990-ben 81,5 ezer főt) foglalkoztatott. Minden bányászati munkahelyhez legalább négy másik kötődik. A kapcsolódó munkahelyekkel együtt a bányászat felszámolása a kapcsolódó munkahelyek­kel együtt 350 – 400 ezer jövedelmező munkahely elvesztését jelentette a munkanélküliséggel most leginkább küszködő régiókban. Mértékadó számítások szerint az ércbányászatunk ésszerű fejlesztésé­vel 5500 – 6000 munkahely teremthető. Ezzel a létszámmal a korábban tervezett kapacitással évente kitermelhető érc értéke 2008. évi világpiaci árakon évi egy milliárd dollárra becsülhető.

A saját erőforrásaikra támaszkodó országok előnye a nyersanyagokat külföldről beszerzőkkel szemben többek között a kiszámíthatóságot és az ellátás biztonságát figyelembe véve nyilvánvaló. A nyersanyagok feltárásának, kitermelésének és hasznosításának közös rendszere valós lehetőséget nyújt a gazdasági szerkezet sokoldalú fejlesztésére, a lakosság széles rétegeinek jobbítást ösztönző foglalkoztatásra, az állam bevételeinek növelésére.

Az európai gazdaság sem értékelheti a természeti erőforrásokat a csupán látszólag tetszés szerinti, például ár-, földrajzi-, éghajlati fekvés, földtani viszonyok alapján, mert a gazdaság verseny­képességében az erőforrásokhoz való hozzáférés lehetősége és a természethasznosítás színvonala együttesen meghatározó akkor is, ha a különböző történelmi és technológiai feltételek között egyik vagy másik tényező hatása változik. A saját erőforrások lebecsülése és a külföldi forrásokhoz hozzá­férés geopolitikai problémája zavarokat fog okozni.

A hazai energiahordozók alapján lehetséges jövedelemtermelő képességet évtizedek tapaszta­lata bizonyítja a villamosenergia termelésben. A közel ugyanakkor létesített szén- és ligniterőművek adatait összevetve a korszerűbbnek mondott szénhidrogén erőművek adataival az látható, hogy egy 860 MW teljesítőképességű olajerőmű csupán kétszer annyi villamos energiát adott vonalra, mint egy 215 MW teljesítőképességű szénerőmű. A 800 MW-os (7,5%-al kisebb teljesítőképességű) lignit­erőmű beruházási költsége a bányával együtt 8 milliárd Ft volt és 2008-ig 139 TWh villamos energiát adott vonalra, míg a tüzelőanyagot szállító vezeték költségterhe nélkül 7,8 milliárd Forintba került olajerőmű 92 TWh-t (azaz 34%-al kevesebbet). Az olajerőműben felhasznált 912 PJ hő importára 13 milliárd USD volt, a termelt villamos energiából levezetve a felhasznált „gyenge minőségű” lignit értéke 19 pedig milliárd USD.

1980 – 1988 között a belföldi energiafelhasználás 50,2 – 52,6%-a még hazai energiaforrá­sokból származott, 2007-ben az 1152 PJ zöme (90,1%) már import volt. A behozatal drágulásával a szénhidrogén erőművek kihasználása csökkent, összesen közel 3000 MW, másfél Paksnyi kapacitás végső soron feleslegesen létesült. A villamos energiatermelésre 1965 – 2006 között felhasznált mintegy 45 millió tonna kőolaj-, 90 milliárd m3 földgáz-, hőegyenértékben ugyanennyi földgáznak megfelelő nukleáris tüzelőanyag importköltsége devizában – a behozatalukhoz megvalósított beruhá­zások terhei nélkül is – meghaladja a teljes államadósságunkat.

A 1980-as években a vezető magyar gazdaságpolitikusok elismerték, az 1990-es években pedig angol szakértők is megerősítették, hogy a hazai szénvagyon jelentős részének kitermelése gazdaságilag előnyösebb, mint a nyersanyagimport. Szénből eddig közel annyi áramot termeltünk, mint szénhidrogénből, 38%-kal többet, mint nukleáris energiából és a villamosenergia iparban felhasznált hő mennyisége egyik évben sem haladta meg a szénbányászat 1970-es években, hőben mért teljesítményét.

Osztom azoknak a véleményét, akik azt állítják, hogy az atomerőművekre alapozott energiael­látás kockázatai beláthatatlanok. A levegőből érkező támadás elleni védelem, a kiégett fűtőelemek tárolása, az erőművek leszerelése a világon még sehol nem megoldott műszaki feladat. Veszélyeket hordoz magában a teljesítőképesség növekedésével a villamos hálózat meghibásodása, az élettartam meghosszabbításával a balesetek gyakoriságának valószínűsége, az építés és a berendezések minő­sége. Ezek következtében az építés és amortizáció valós költségei nem is tervezhetők.

Ennyi bizonytalanság ellenére, külföldi hitelre, hatalmas költséggel mi indokolhatja a hazai szénre és lignitre telepíthető erőművek helyett neves fizikusok által “villamos energiát termelő atombombáknak” nevezett atomerőművek létesítését egy nukleáris hatalomra nem törő országban?

Hamis és általánosítás, hogy a nyersanyag – energetikai ipar fejlesztése kevesebb lehetőséget teremt az innovációra, mint a legújabb ágazatok. A természet hasznosítását mindig a lelemény szolgálta, e tevékenységhez kötődtek és kötődik sok tudományos kutatás, a fejlesztési eredmények kipróbálása, a legnagyobb berendezések alkalmazása. A földtudományok évezredes technikai történetére visszatekintés nélkül, a jelen szénbányászatával kapcsolatos példa a világszínvonalú külfejtéses termelési technológia, a gyenge minőségű lignit tüzelésére alkalmas technika, a vízbázist kímélő Heller–Forgó hűtőtorony. Az új technológiák alkalmazása az addig értéktelen lignit hatalmas új ásványvagyonhoz juttatta az energetikát. A magyar szaktudás még a közeli múltban is élenjáró volt az energetikai gépgyártásban, a bányagépgyártásban, a szénkémiában, a szénalapú nitrogén és műtrágyagyártásban, az ahidrálásban, a területek rekultivációjában. A nyersanyagok bányászata és használata mindig tűzött ki újabb feladatokat és hajtóereje volt a kreativitásnak, az innovációnak.

Az energetikában korszakváltás következik, kiöregedtek a régi erőművek, a hálózatok. A gazdaságosság követelményei amellett szólnak, hogy a megújítást szolgáló kapacitások jelentős mértékben hazai szén és lignit felhasználására létesüljenek.

A közbeszédben azonban nálunk a bányászat csak negatív értelemben kerül szóba. A bányák nyitását a természet és a környezet védelme címén adminisztratív eszközökkel akadályozzák, a szenet lebecsülik, használatát drágítják. Sajátos logikára utal, hogy miközben a bányászat felszámolása miatt az állam többet költ importra és elveszti a járadékokat, a költségvetés hiányát a lehetőségeinket meghaladó fogyasztással indokolja.

A térképre tekintve, kellő történelmi távlatból szemlélve az eseményeket kitűnik, hogy bányá­szatunk hanyatlása szorosan összefügg Európa Eurázsiai energiafüggésének ideológiai kötöttségeket felülíró folyamatával. Az 1970-es évek végére létrejött a műszaki lehetősége annak, hogy Közép- és Nyugat – Európa energiaellátásában szerephez jusson az ázsiai szénhidrogénvagyon. Az energiahor­dozók kitermeléséhez, csővezetékek építéséhez szükséges berendezések, nagyméretű acélcsövek szállítása, a beruházások nélkül nem hasznosuló szénhidrogénvagyon felértékelődése olyan hatalmas üzlet volt, hogy létrejött az egyébként egymással szemben álló katonai blokkokhoz tartozó országok együttműködése, amelybe földrajzi helyzeténél fogva bevonták hazánkat is. Az amerikaiak már akkor rámutattak az együttműködésnek az egyszerű üzletet meghaladó geopolitikai súlyára, sőt a csőveze­téket félkatonai jellegűnek minősítették és igyekeztek a nagyszabású programot keretek közé szorí­tani. Harminc év elteltével világosan látjuk, hogy az akkori csatlakozás és a hazai gazdasági szerkezet szénbányászat rovására megtörtént átalakítása nagyon megterhelte és energiacsapdába ejtette a magyar gazdaságot.

Az importra utaltságunk elkerülhetetlenségének elfogadtatására keletkezett előbb az „ásvány­vagyonban szegények vagyunk” állítás, majd a környezetet szélsőségesen védő nézet uralma, legújab­ban a fosszilis energiahordozók közül elsősorban a hazai szén globális veszélyességének propagan­dája. Ezen állítások mindegyike túlzó és demagóg.

A tények azt mutatják, hogy a villamos energiát legolcsóbban a szénből lehet előállítani. Igaz ugyan, hogy a természet hasznosításakor a természet károsodása teljes mértékben ki nem küszöbölhető, de sérülések minimalizálása lehetséges. A még működő bányaüzemeink erre mutatnak világszínvonalon referenciát. Ráadásul nem korrekt az importot a környezet védelmével indokolni, hiszen globálisan a sérülés vagy szennyeződés mindenképpen felmerül, legfeljebb átterhelődik más országokra. Tévedés a globális CO₂ kibocsátás csökkentése módjának tekinteni például, a távoli ázsiai földgáz európai felhasználását, mert a bányászatra, szállításra és eltüzelésre kiterjedő technológiai lánc egészét tekintve a globális CO₂ kibocsátása nagyobb, mint a helyi szén eltüzelése esetén!

A Föld lakosságának növekedése a gazdasági tevékenység intenzitásának emelésére, és ezzel a nyersanyag – energetikai rendszer fejlesztésére kényszeríti az államokat. A világ energiafelhasz­nálásának és bruttó termelésének növekedési üteme a 80-as évek eleje óta gyakorlatilag megegyezik. Az energetika termelésének nettó részesedését a GDP 10 – 12%-ra becsülik és eléri az 1800 dollár/fő értéket. Az energia nélkül maradás nem csupán a kényelemtől, hanem a túlélés lehetőségétől is meg­fosztana, ezért az energiaforrások megbízható rendelkezésre állása és felhasználásuk hatékonysága bármely ország nemzeti biztonságának stratégiai alapja és nem csupán a világgazdaságnak, hanem a világpolitikának is kiemelkedően fontos eleme. Ezért minden ország az energiaellátás lehetséges energiahordozó bázisának számbavételekor törekszik helyesen felmérni a nagy nyersanyagtermelők és felhasználók nyersanyag-energetikai helyzetét, a nyersanyag felhasználás változási dinamikáját, tendenciáit. Eközben szembesülünk azzal, hogy a jelenkor bányászata a társadalom hármas hozzáál­lása hatására módosul. Egyrészt kell a nyersanyag és az energia, de úgy, hogy kímélni kell a környe­zetet. Másrészt a világ nem nyersanyagokat, hanem szolgáltatásokat vesz igénybe és ezért lehetséges, hogy a nyersanyag vertikum hatalmas árbevételei inkább a kitermelés növelését ösztönözik a bányá­szat és a nyersanyag felhasználás technológiájának fejlesztése nélkül. Harmadrészt, a problémák megvitatása általában az energiaforrások hiányával járó energiahordozó-árváltozásokra és válsághely­zetek vizsgálatára korlátozódik, mert a jelenlegi piaci mechanizmusok nem képesek szabályozni a bányászatot és az energetikát ökológiai és stabilitási tekintetben.

A problémát fokozza az is, hogy a primer energiahordozók felhasználása a világban – az EIA ügynökség becslése szerint – 2020-ig a jelenlegihez képest 65%-al nő és túlfeszítheti a nyersanyagtermelés és felhasználás jelenlegi tervezési kereteit, mert elbizonytalanodtak az energia­ellátás nemzetközi feltételei. A nyersanyagpiacon minden korábbi elképzelést meghaladó kereslettel megjelentek a nagy felzárkózó gazdaságú országok, kevés a lehetőség új szénhidrogén források bevonására, a régiekért a legnagyobbak tolakszanak ugyanazokon a helyeken szigorodó ellátottsági és gazdasági feltételek mellett, többnyire hátrányos gazdasági szerkezetű, politikailag instabil országokban.

A nyersanyagforrásokhoz való jutás elbizonytalanodása, újrafelosztásuk stratégiailag veszé­lyes törekvései kormányok és nemzetközi szervezetek beavatkozásaihoz vezetnek, de a globális nem­zetközi együttműködésben alig mutatkozik érdemi előrelépés. A világgazdaság vezető fejlett orszá­gainak (G8) tárgyalásai és a nagy felzárkózó gazdaságú országokkal folytatott konzultációk nem jut­nak tovább a forrásokhoz jutás kérdéseinek napirendre tűzésénél. Az eredménytelenség okai több­nyire a modern politika és gazdaság árnyékban meghúzódó történések. Talán csak a Föld nagy nyers­anyag erőforrásainak térképére tekintve juthatunk közelebb ezek keletkezési modelljének megérté­séhez. A térképen a természeti erőforrások, földrajzi elhelyezkedésük, szállításuk, piacaik szerint jól elhatárolható konkrét térségekhez kötöttek, amelyekben különböző népek élnek, politikai, etnikai, civilizációs határok húzódnak.

A tisztán közgazdasági megközelítésű, hol és milyen nyersanyag található, a forrás mennyi időre elegendő, a nyersanyagokból mit, mennyit és kinek érdemes feldolgozni, szállítani és eladni kérdéseken túl, szakmai feleletet kell adni arra, hogy sokszor miért a kedvezőtlenebb erőforrásokat hasznosítják a kedvezőbbnek tűnők helyett, vagy rendszerint miért nem a legkedvezőbb szállítási útvonalak részesülnek előnyben, vagy mi az összefüggés az ásványvagyon igénybevétele és a politikai folyamatok között?

Az Európai Unió magatartása sajátos. Elhatározza, hogy 2020-ig negyedével csökkenti a gaz­daság függését a fosszilis energiahordozóktól, közben építi az Északi gázvezetéket és szorgalmazza a Nabucco megvalósulását. Jelenti ez, hogy belátható időn belül nincs „remény” az ökológiai eredetű erőforrások gazdaságos térnyerésére? Esetleg új atomerőművek fogják pótolni a hiányt? De ki fog nukleáris erőművet építeni? Franciaország energiamérlegében 80% az atomerőművek részesedése, Németországban sem tapasztalható nagy lelkesedés az atomenergetika iránt. Maradunk mi, Közép – Kelet Európaiak? A költségvetési és foglalkoztatási gondjaink ismeretében saját költségeinkre ez aligha reális.

Immár az ENSZ vezető tisztségviselői szerint is felülvizsgálatra szorul a klímavédelemmel foglalkozó egyik legismertebb nemzetközi szervezet (IPCC) 2007-es jelentése, amely az alapot szol­gáltatta a klímavédelmi intézkedések elfogadtatásához, mert az utóbbi hónapokban több állításáról is kiderült, hogy tévedésen vagy hazugságon alapszik. Európában mégis folytatódik a szénellenes és a CO₂ hadjárat. Nálunk a kormány és a parlament sietve, olyan irreális éghajlatvédelmi, atomerőmű- és csővezeték építési programok mellett foglal állást, amelyek megvalósulása a bányászat, kohászat, cementgyártás, gazdaságos villamosenergia termelés megszűnéséhez vezetne és súlyosan veszélyez­teti a hazai ipar teljesítőképességét és versenyképességét.

A világban a kívánságokkal szemben a lehetőségekből kiinduló politikusok óvatosabbak az éghajlatvédelem, a bizonytalan útvonalakon kockázatos forrásokhoz irányuló transzkontinentális csővezetékek, a nagy atomerőmű beruházások kérdéseiben igen aktív lobbyk állításaival, követelé­seivel szemben. A legújabb felmérések szerint nemcsak a szkeptikus politikusok tevékenysége erősö­dött fel, de a lakosság is elutasítóbbá vált az ember által előidézett felmelegedés elméletével szemben. A Yale Erdészeti és Környezettudományi Iskola és a George Mason Egyetem közös kutatásában mindössze az emberek 50 százaléka válaszolta azt, hogy legalább valamennyire aggasztja a globális felmelegedés, ami 13 százalékos csökkenés 2008 őszéhez képest. 16 százalék teljesen elutasító volt, azaz úgy gondolja, nincsen felmelegedés, és az egész csak egy nagy blöff. Felelős ipari érdekvédelmi szervezetek Magyarországon is felemelik szavukat annak érdekében, hogy a nemzetgazdasági össze­függések ismeretében megalapozott klímapolitikai döntések szülessenek.

A bányaműveléssel, kutatással és fejlesztéssel foglalkozó szakembereinek nagy erőfeszítése is szükséges a közvélemény jobb tájékoztatásához, a politika reális irányba segítéséhez. Az információs társadalom követelményeivel lépést tartva tájékoztatnunk kell a közösségeket arról, hogy nem szabad tudomásul venni a bányászat és nyersanyagipar önpusztító felszámolását, mert ezzel feladnánk a megélhetésünket, a településeinket, a kultúránkat és a jövőt.