KI A KITALÁTOR?

Az Élet és Irodalom egy röpke levélváltás után1,2,3 helyt adott a vízügyi szakma régi ellensége, Vargha János írásának,4 amelyben jó szokásának megfelelően, érvek helyett hangulatkeltéssel igyekezett kedvezőtlen képet kialakítani mindarról, ami a vizek hasznosítása terén történt az emberiség története során. A cikkre csattanós válasz jelent meg a lapban,5 így az azonnal elküldött szerény reflexióm nagyrészt okafogyottá vált. A világhírű magyar tudósokat, mindenekelőtt Mosonyi Emilt személyükben lejárató, méltatlan támadás viszont nem maradhat válasz nélkül, előre bocsátva, hogy az igaztalanul megtámadott személyiségek aligha szorulnak különösebb védelemre Varghával szemben; – világszerte elismert életművükkel általános tiszteletet és megbecsülést vívtak ki maguknak.   

A pamflet gondosan megválasztott idézettel indul: Gulliver lesújtó véleményével a királyi kitalátorokról, akik a tulajdonost jól működő malma áthelyezésére kényszerítették a vízi-erőt szolgáltató folyam mellől egy mesterséges víztárolóból nagy eséssel alázuhanó vízesés alá. (Ezek szerint viszont – a Duna-körrel ellentétben – Swift Laputájában is felismerték a síkvidéki vízi-erő hasznosításának lehetőségeit.)

Vargha magával ragadó történelmi thrillerben ismerteti a csatornáknak és öntözőrendszereknek tulajdonított természeti és emberi katasztrófákat. Azért a korinthoszi csatornával kapcsolatban mégis illő lenne megemlíteni a tervező magyar mérnökök, Türr István és a Panama-csatorna építésében is résztvevő Gerster Béla nevét, akik emléktábláját a világhírű honfitársaink ereklyéit nagy kegyelettel gondozó Gáspár János és köre állította helyre. A hajósok évszázadokon át 400 kilométert kerültek, vagy vállalták a szárazföldi vontatás kínjait, korabeli mondás szerint ugyanis: „mielőtt egy tengerész Melea körülhajózására vállalkozik, jobban teszi, ha előzőleg megírja a végrendeletét”.

A továbbiakban a character assassination magas fokú példája következik: hosszas előkészítés után olyan adatokat sorol fel a vízügyi szakma kivételes személyiségéről a szerző, amelyekkel az érdemi kritika helyett kedvezőtlen benyomást igyekszik kialakítani a nemrég elhunyt, világhírű tudósról, Mosonyi Emilről, aki – becsmérlő állításával szemben – éppenséggel nem hódolt be a szovjet nyomásnak, sőt 1956-os tevékenysége miatt 1957-ben felfüggesztették állásából, 1965-ben távollétében elítélték és csak 1990-ben térhetett haza száműzetéséből. 1964-ben Baden-Württemberg kultuszminisztere tanszékvezetőnek hívta meg Karlsruhéba.

Ha nincsenek meggyőző érvek, akkor könnyen bevethető fegyver a megtámadott személy lejáratása, hiteltelenítése kompromittáló adatok terjesztésével. A kitüntetések közül elborzasztó példaként csak a Munka Vörös Zászló Érdemrendje szerepel a cikkben, pedig kiváló hazánkfia élete során számtalan díjat kapott, kettőt pedig róla neveztek el. A Nemzetközi Vízerő Szövetség 2004 óta évente adja át a Mosonyi-díjat legjobb szakembereinek, a másikat pedig 1993-ban Új-Zélandon, az Aucklandi Egyetemen alapították, és minden évben a „fenntartható vízerő” témában a legjobb tanulmányt benyújtó hallgató kapja meg. A londoni Nemzetközi Életrajzi Központ Mosonyi professzort olyan nemzetközi érdemrenddel tüntette ki, amelyben a világon csak 500 ember részesülhet. 2002-ben Cannes-ban szakmája „Oscar-díját”, a Nemzetközi Vízügyi Szimpózium Nagydíját is átvehette. 1991-ben a Magyar Köztársaság Zászlórendjét, 2006-ban a Széchenyi-díjat is megkapta.6 Tanítványai nemcsak halála miatt szomorkodnak, hanem a „magyar átok” miatt is, amely úgy sújt le, hogy kiválóságaink kénytelenek új hazát keresni. Utólag Nobel-díjasainkra is büszkék vagyunk, de szeretünk elfeledkezni arról, hogy többségük – gyakran politikai okokból –  szülőföldje elhagyására kényszerült és végül külföldi állampolgárként vette át a díjat, vagy ért el világra szóló eredményeket.

Nem lehet szó nélkül hagyni azt a meghökkentő megállapítást, hogy „A magyar politikusok futva a pénzük után, a hainburgi vízerőmű építésének megakadályozása miatt amúgy is megrendeléshiányban szenvedő osztrák kitalátorokat kértek fel a visegrádi erőmű megépítésére.” Az igazság ezzel szemben az, hogy az osztrák duzzasztómű megépült, valamivel feljebb, Freudenau-nál, méghozzá 72 %-os igen szavazat eredményeként azon a népszavazáson, amelyen egyébként az osztrákok elvetették a korábban Bécs-Budapest helyszínen kezdeményezett Világkiállítást. Nálunk sem az egyikről, sem a másikról nem rendeztek hasonló társadalmi véleménynyilvánítást, viszont az osztrák vízduzzasztó nagyrészt a magyar állam költségére létesült a szerződésszegés kártérítéseként. Az energiatermelés nyilvánvalóan másodlagos szempont, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy a vízmű által termelt áram előállításához hazánkban évenként mintegy 250 millió köbméter import földgázt égetünk el.

Sokan töprengenek azon, mi lenne, ha a hazai közvéleményt az osztrákokhoz hasonlóan tájékoztatnák a vízlépcsők jelentőségéről, a gyakorlatilag elveszített hágai perrel kapcsolatos gazdasági károkról és a politika – Széchenyi példáját követve – végre szakemberekre bízná a szakmai döntések előkészítését, megalapozását.

A cikkben említett, „fölényes gúnnyal kacagó kitalátorok” bizonyára időnként előveszik azt a felvételt, amelyen Vargha János 1992-ben csúfondárosan nyilatkozott a szlovákok megvalósíthatatlannak minősített elképzeléseiről. Szakmainak beállított véleménye akkor is kudarcot vallott, a szlovák vízmű megépült, működik.7

Azt viszont jó érdekérvényesítő képességgel királyi hatalomhoz jutott kitalátorok nagy győzelmeként sikerült elérni, hogy a kiváló minőségben megépített dunakiliti duzzasztómű máig sem üzemelhet. Pedig erre majdnem ráment a Szigetköz csodálatos élővilága; a helyzetet csak súlyosbította, amikor az önjelölt kitalátorok seregnyi szivattyút helyeztek üzembe vízpótlás ürügyén. A motorok tömege aggasztó mértékű légszennyezést okozott – elenyésző mértékű vízszolgáltatás ellenében.8

Minden új dolog létrehozása, természetes módon, vitákat vált ki. Nem lehet elmarasztalni, ha vízlépcső ügyben is az egyes érdekcsoportok, pl. a hajósok,9 a saját érveiket tartják mindennél fontosabbnak. A nagy baj az, ha nincs olyan rendező erő, amely szakértő intézmények bevonásával, tudományos igényű felmérésekkel, hatásvizsgálatokkal keresné a minden fél érvelését figyelembe vevő, kompromisszumokat is tartalmazó megvalósítás lehetőségét. Ehhez talán olyan személyiségre lenne szükség, akinek nevét egyre több közterület viseli fővárosunkban, példája viszont nehezen talál követőkre.

 

Kard Aladár

az egykori Gróf Széchenyi Ödön Egylet

volt elnöke

 

Jegyzetek

1 Dr. Hajósy Adrienne: Üveges Szemek. ÉS. 2011. okt. 14.

2 Kard Aladár: A Paradigmaváltás, sajnos, megtörtént. ÉS. 2011. okt.28.

3 Dr. Hajósy Adrienne: A Vízlépcső Haszna. ÉS. 2011.nov.8.

4 Vargha János: Kitalátorok. ÉS. 2011.nov. 25.

5 Szlávik Lajos: Papírtigris. ÉS. 2011 dec. 16.

6  www.magyarmuzeumok.hu/kiallitas/285_mosonyi_emil_a_mernok_a_tanar_az_ember

7  www.youtube.com/watch?v=8hwGUxsB800&feature=related 

8 Üzemeljen a dunakiliti duzzasztómű. Kisalföld, 2008.09.09

 9 Szalma Botond: A leminősítés nem minden: a Duna sem kedvez Magyarországnak,                           Népszabadság, 2011.11.25.

WordPress Plugin Share Bookmark Email