Reális Zöld Valóság vélemények!

Gazdag László – közgazdász:
KÖRNYEZETGAZDÁLKODÁS VAGY KÖRNYEZETVÉDELEM?
Madas András megfogalmazása szerint: „a környezetgazdálkodás a természetes és a művi környezet hosszú távú szabályozott hasznosítása, tervszerű fejlesztése és hatékony védelme”.
Hasznosítani, fejleszteni és védeni
Amint látszik, a védelem a sorrendben „csak” a harmadik helyre került. Ugyanakkor az emberi környezet több a természeti környezetnél, mert már a fogalomba beletartozik a művi, tehát már az ember alkotta környezet is. Először is bármilyenfajta „zöld gondolat” kifejtésekor figyelembe kell vennünk, hogy az embernek, ahhoz hogy éljen, hasznosítania kell környezetét, vagyis ez a környezet egyben az ember számára erőforrás is. Az a „naiv zöld logika”, hogy a környezetvédelem szimplifikálandó a természetvédelemre, és alapvetően leszűkíthető a természet eredeti állapotának védelmére („hagyjuk érintetlenül”), ebből következően hibás. Az ember, ha élni akar, ha a növekvő népességet táplálni akarja, ha fejlődni akar, akkor bizony a környezetét erőforrásként ki kell aknáznia. 
A „hagyjuk úgy, ahogy van” logikája egyben ellentmond a környezetgazdálkodás fogalma második pontjának, a fejlesztésnek is. Vegyük tudomásul, hogy ma a lakott világban (és ez a nagyobb része a Föld szárazulatának) a környezet, és azon belül a természet megfelelő állapotának fenntartása már folyamatos emberi ellenőrzést, beavatkozást igényel. Sőt, ma már többnyire a leromlott környezet regenerálása a feladatunk, vagyis nem megőrzés, hanem fejlesztés. Elég csak magára hagyni egy rétet, és hamarosan özön növények tengere fogja elnyomni az eredeti vegetációt, parlagfűtengerré válik. A hortobágyi puszta is azért gyullad föl évről évre, mert elmarad az egykor rendszeres vízborítás, „hála” a XIX. századi túlzásba vitt természetátalakításnak; valamint nem tapossa, trágyázza, legeli százezer szarvasmarha. Mert bizony a hortobágyi legelők regenerálásához a taposás és legelés, valamint trágyázás is hozzá tartozott. A gemenci erdőben jelentős költségekkel kellett kiirtani az oda meggondolatlanul betelepített idegen fafajokat, és visszatelepíteni, megerősíteni az eredeti, természetes vegetációt. Amikor egy ökoszisztéma biológiai sokszínűségét tudatosan javítjuk, például onnan kipusztult eredeti fajok, változatok visszatelepítésével, valamint eltávolítjuk onnan az ember által meggondolatlanul korábban odatelepített fajokat, változatokat, akkor bizony fejlesztjük a környezetet
Ma már a természeti környezet eredményes védelme is megköveteli az ember által lakott világban a folyamatos emberi jelenlétet, szakszerű beavatkozást. Például a természetes gyepek szakszerű kaszálása, legeltetése megakadályozza e területek elgyomosodását. A szakszerű vadászati tevékenység, túl azon, hogy jövedelmet hoz az országnak, a tevékenység művelőinek, megoldja a biológiai egyensúly fenntartását, megakadályozza a túlszaporodást, javítja a genetikai állományt. Márpedig ezt a természet, önmagától már képtelen lenne biztosítani.
Környezetgazdálkodás és környezetgazdaságtan
A környezetgazdálkodás egy tevékenység, amelynek elméleti alapozó tudománya a környezetgazdaságtan. Ez egy interdiszciplináris tudomány, amely sok tudomány határterületét foglalja magában: biológia, ökológia, közgazdaságtan, műszaki tudományok, matematika, stb. Személete hosszú távú, komplex és globális. Nagy figyelmet fordít az egyes tényezők közötti kölcsönhatásokra, szinergia-rendszerére. A szinergia az egymást felerősítő hatásokat jelenti. A környezetgazdaságtanról szokták mondani, hogy a legfiatalabb tudomány, a környezetgazdálkodásról pedig, hogy a legősibb gyakorlat. Elvégre az ősember is gazdálkodott környezetével, még ha ösztönösen is, tapasztalat által vezérelve tette. Mikor válik egy elméleti rendszer önálló tudománnyá? Akkor, amikor kialakítja saját szakkifejezés rendszerét („zsargonrendszerét”), valamint sajátos, minden más tudományágtól eltérő logikai rendszerét. A környezetgazdaságtan és a környezetgazdálkodás „előnye” és „átka” is egyben, hogy úgynevezett divat-tudománnyá és tevékenységgé vált. Ennek kétségtelen előnye, hogy a társadalmi figyelem középpontjába került, foglalkozik vele a média a napi szinten. Hátránya viszont, hogy ezen a területen megjelennek a felkészületlen „szakértők”, akik sajnos sok kárt tudnak okozni, magának az ügynek, de általában a gazdaságnak, a társadalomnak is. A dilettantizmus, a téveszmék sajnos megjelenhetnek politikai mozgalmak szintjén is, és ekkor tudnak igazán kártékonyak lenni. Hangsúlyoznunk kell, hogy a környezetgazdálkodás terén is csak a profizmus, a felkészültség, a tudományos megalapozottság lehet hatékony, előrevivő.
Ökológiai és ökonómiai hatékonyság
Gyakori probléma a „zöld mozgalmak” esetében a haladás ellenesség, a technika ellenesség. Térjünk vissza az ősi módszerekhez, például a mezőgazdaságban, vagyis a kézikapához, kaszához, stb. Arra nem gondolnak ilyenkor, hogy ma hétmilliárd embert kell táplálnunk, ugyanakkora, vagy inkább megfogyatkozó termőterületen. Az „ősi módszerek” egy tonna búzát eredményeznek hektáronként, a mai 6-7 tonna helyett. A modern tudomány, a szakértelem, a megfelelő tőke és technikai színvonal tudja produkálni a megfelelő termelési színvonalat, minőséget, az egészséges élelmiszert, környezetbarát módon. Nem szabad szembeállítani egymással az ökonómiai és az ökológiai hatékonyságot!
Ugyanez érvényes például az energiatermelésre. Bizony, ha valahol ég egy villany, akkor máshoz füstöl egy kémény, vagy működik egy vízerőmű, vagy duruzsol egy atomreaktor. A „megújuló energiaforrásokkal” kapcsolatban ne feledjük el, hogy az energetikai célú növénytermeléshez is gépeket használunk, amelyek üzemanyagot fogyasztanak, a végtermék feldolgozása, energetikai hasznosítása önmagában is energiafelhasználással jár. Gondoljunk a biobrikett előállításra, vagy a repceolajra. Még a látszólag teljesen ingyenes szélenergia hasznosításához is jelentős előzetes energiafelhasználásra van szükség, hiszen a hatalmas szélerőművek bizony kiváló minőségű acélból készülnek. Az ércet, a szenet ki kellett bányászni, a kohászat önmagában is igen energiaigényes folyamat.
A technokraták részéről gyakori érv, hogy „túlzottan szigorú” környezetvédelmi előírások versenyhátrányba hozzák az adott országot a nemzetközi piacon. Ennek éppen az ellenkezője bizonyosodott be az elmúlt évtizedekben. Azok az országok kerültek versenyelőnybe, ökonómiai szempontból is, amelyek szigorúbb környezetvédelmi törvényeket hoztak. Vegyük tudomásul, az a környezetszennyező technológiák egyben elavult technológiák más szempontból is. Az ilyen üzemek bezárása tehát a szűkebb értelemben vett közgazdasági racionalitás alapján is indokolt. A hatékony környezetvédelem egyben korszerű technikát, technológiát, kevésbé pazarló technológiát feltételez.
Japán, Skandinávia, Svájc, Szingapúr, stb. jelentős versenyelőnyre tettek szert környezetbarát termékeikkel, gondoljunk a kisfogyasztású japán személygépkocsikra, stb. A környezetbarát termékek előállítása is általában környezetbarát technológiákat feltételez.
Ugyancsak gyakori érv, hogy a „túlzottan szigorú” környezetvédelem inflációt gerjeszt, munkanélküliséget okoz. Ez sem igaz. A korszerűbb, éppen ezért környezetbarátabb technológia olcsóbbá teszi a termelést, vagyis inkább inflációt csökkentő hatású. A környezeti károk csökkentése a gazdaságban költségcsökkentést eredményez (gondoljunk a savas esők okozta korrózióra, vagy a betegségek kezelésének egészségügyi költségeire!), és ez megint antiinflációs hatású. A kiépülő környezetvédelmi ipar pedig új munkahelyeket teremt, mégpedig a magasan kvalifikált munkaerő számára.
Bizony, egy ország jelentősen növeli a versenyképességét, ha a politika a környezetbarát megoldásokat (technológiákat, termékeket) preferálja, és például a magas tudástartalmú termékeket előállító ágazatokat fejleszti, az energia- és nyersanyagigényes ágazatokkal szemben, és a külföldi tőkét is ilyen ágazatokba áramolva látja szívesen. Magyarország sajnos e téren semmit nem tett az elmúlt két évtizedben, a politika meg sem kísérelte a környezetbarátabb makro szerkezet kialakítását. Így a külföldi működő tőke mikro szinten ugyan modernizált sok tevékenységet, de makroszinten az elavult szerkezet konzerválásához járult inkább hozzá. Jó példa erre a MAL ZRT esete, hiszen a hazai alumíniumvertikum produkálja a veszélyes hulladék mennyiség felét. Ráadásul import bauxitra és villamos energiára alapozva. A kolontári tragédiát is úgy lehetett volna elkerülni, ha felszámoljuk időben ezt az energia- és nyersanyagigényes, valamint veszélyeshulladék termelő ágazatot. A fenntartására, fejlesztésére fordított pénzből sokszorosan több munkahelyet lehetett volna teremteni a hazai kkv-szektorban.
Az is tévedés, hogy e kérdést, tehát az ország hosszú távú makro szerkezetének kialakítását „majd a piac, majd a magántulajdon megoldja”. A nyugati társadalmakban bizony a kormányok vezérelték le a korszakváltást, az új makro szerkezet kialakítását. Margaret Thatcher (miniszterelnök 1979-90) például teljesen felszámolta a szénbányászatot Nagy-Britanniában, egyetlen kohászati üzemet hagyott életben, Sheffieldben. Svédországban a szociáldemokrata Olof Palme kormánya egytizedére zsugorította a svéd acélgyártást, és teljesen felszámolta a nagy, szállítóhajók gyártását.
Ma Magyarországon az export árbevétel 80-82%-a import, mégpedig nyersanyag-, energia- és alkatrész import. Ez mutatja, hogy környezetgazdálkodási szempontból is elavult a hazai gazdaságszerkezet.
Civil szféra, kontra technokraták
A profizmus, a tudomány megkövetelése ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a civil szféra, „laikusként”, maradjon távol e területektől, vagy, hogy ez a kérdéskör ne jelenjen meg a politika szintjén. Ellenkezőleg! Miután az embert, az emberiséget közvetlenül érintő kérdésekről van szó, természetéből következően politikai kérdés is, valamint a civil szférát, a közvéleményt nagyon is foglalkoztató, valamint igénylő problémakör. Éppen ezért van szükség arra, hogy megfelelő felvilágosító munkával, neveléssel, az ember, az adott társadalom, közösség valós érdekeinek figyelembe vételével, profi, elkötelezett, jól felkészült szakemberek közreműködésével folyamatos párbeszéd és vita legyen a civil szféra a politikai hatalom világa, valamint a gazdaság szférája között, kiszűrve a sok kárt okozó dilettantizmust.
A „technokraták” ama érve, miszerint a laikus közvélemény, a civil szféra ne szóljon bele ebbe a kérdéskörbe (pl. az energetikába), azért hamis, mert a civil szféra számára adott a lehetőség, hogy bevonja a tudományt, a profi, jól felkészült szakértőket, és támaszkodjon rájuk. Gyakran éppen a technokratákról derül ki, hogy nem eléggé felkészültek, mert szakbarbár módon csak szűk szakterületük határain belül tudnak gondolkodni, nem veszik figyelembe a hosszú távú hatásokat, nem látják át kérdéskör komplexitását.
Jó példa erre a pécsi hőerőmű megépítése évtizedekkel ezelőtt. Az energiaipar szempontjából optimális megoldás volt, hogy a liászkori feketekőszén lelőhely közelébe, valamint a nagyfogyasztó nagyváros peremére telepítsék, csak nem gondoltak Pécs földrajzi adottságaira. A Mecsek karéjában található város levegője egyébként is erősen szennyezett, és ezt a negatív hatást az erőmű alaposan felerősítette.
Be kell látnunk, hogy gyakori a konfliktus a rövidtávú, profitorientált gazdasági érdekek, és a hosszú távú környezetgazdálkodási érdekek, vagyis a fenntartható fejlődés logikája között. Itt nagyon fontos kérdés a tudomány iránti bizalom. Nagy a baj, ha ez a bizalom megrendül. Látjuk, tapasztaljuk ezt a környezetgazdálkodástól független egyéb területeken, az áltudományok, a sarlatánok térnyerése formájában.
Az előzetes elővigyázatosság elve
A környezeti hatások kérdése gyakran rendkívül komplex, nagyon nehéz átlátni, minden részletére kellő súllyal figyelni. Csak egy példa! A fukushimai atomerőműt úgy tervezték, építették, hogy akár a legerősebb, a Richter skálán tízes fokozatú földrengést is kibírja, de nem vették figyelembe a cunami lehetőségét. Csernobilban 1986. április 26-án a technika nem mondott csődöt, csupán az azt (felelőtlenül) kezelő ember!
Ma nagy viták folynak a globális felmelegedés kérdése körül. Sokan közönséges hisztériának tartják, aminek nincs is valós alapja. Mások elfogadják a globális felmelegedés tényét, de kizárják, hogy ebben az emberi tevékenységnek szerepe lehet. Mi ilyenkor a teendő a társadalom és a politikai döntéshozók, valamint a gazdaság szereplői számára? Várjuk meg, míg a vita eldől, és addig ne is tegyünk semmit?
A környezetgazdaságtan tudománya erre azt a választ adja, hogy a kérdés megnyugtató tisztázásáig is úgy kell cselekednünk, mintha a probléma okai már tisztázva lennének. Az éghajlatváltozással kapcsolatos nézetek tisztázása előtt már csökkenteni kell az üvegházhatást okozó gázok, anyagok kibocsátásá, a gazdasági ésszerűség határain belül. Mi jelent ez? Nyilván azt, hogy nem fogjuk bezárni azonnal az összes üvegházhatású anyagot kibocsátó erőművet, egyéb üzemet, vagy nem tiltjuk be a gépkocsi használatát, de keressük a módját a kibocsátás csökkentésének.
Hatások „konvertálása”
A komplex gondolkodás nagyon fontos e téren. Gyakori volt a közelmúltban, hogy bizonyos környezeti problémát úgy oldottak meg, hogy csupán mástípusú környezeti problémává konvertálták. Ilyen példa a hulladékégetés, amikor a hulladék problémából levegőszennyezési probléma lesz. A kommunális hulladék égetésekor egy nagyon veszélyes, rákkeltő vegyület, dioxin képződik, ez ellen tehát eleve védekezni kell. Ma már tudjuk, hogy a tarlóégetés, az avar elégetése szintén jelentős dioxin felszabadulással jár, ezért egyre több helyen be is tiltják.
A megújuló energiaforrások előállítása divattá és jó üzletté vált (főként az állami támogatás következtében), de a harmadik világban hatalmas környezeti károkat eredményezett. Brazíliában sokszázezer hektár őserdőt irtottak ki a farmerek cukornádtermesztés céljából, mert a kormány támogatta a bioetanol termelést. Pápua-Új-Guinea területén az orángutánok élőhelyét irtották ki nagy területen, olajpálma ültetvények létesítése céljából, hogy pálmaolajat termeljenek repülőgép üzemanyag számára.
Nagyon fontos tehát, hogy a környezeti problémákat úgy oldjuk meg, hogy ne idézzünk elő más területen hasonló károkat.
2006-2008 között az idézett elő globális élelmiszerhiányt, hogy az USA egyik évről a másikra 60-70 millió tonna kukoricát kivont a világpiacról, bioetanol gyártás számára, miközben több kontinensen is éghajlati anomáliák (szárazság, vagy éppen árvizek) sújtották a gabonatermelést.
Fölhívnám a figyelmet arra, hogy Magyarországon nem abszolút gabonafelesleg alakult ki az utóbbi húsz évben, hanem a sertéslétszám csökkent le 10 millióról 3 millióra. Nagy hiba lenne az így előállt kukoricafeleslegre méretezni egy országos bioetanol gyártó programot, hiszen előbb érdemesebb lenne megoldani az állattenyésztés újrafejlesztését a negyedszázaddal ezelőtti magasabb szintre.

Cikkem megírása során alapvetően Buday-Sántha Attila Környezetgazdálkodás (Dialog Campus K. 2006.) c. könyvére támaszkodtam.

Letöltés: Gazdag László – Környezetgazdálkodás

 

Héjjas István és Gazdag László párbeszéde:

http://realzoldek.hu/modules.php?name=Forums&file=viewtopic&t=880&start=0&postdays=0&postorder=asc&highlight=