Száz éve született Kádár János! Forrás: Berecz János, készülő könyve

VI. Milyen ember volt?

 Jellemző, hogy a Kádárral ellenséges, elutasító, csak a megbélyegzésére szakosodott közírók gyávának, gyilkosnak, félelem gyötörte politikusnak nevezik, sőt akadt közöttük egy olyan, írónak minősített emberféle, aki „mocsári lápban termett senkinek” gyalázta. Azt a Kádárt, aki minden elismert nemzetközi államférfinek egyenrangú partnere volt, és még VI. Pál pápával is emlékezetesen megértették egymást. Azt viszont egyik sem boncolgatta, hogy milyen ember, egyszerű munkáspolitikus létezett az államférfivá érett ember mögött. Szívesebben ábrázolták bábnak, mint érző, időnként még gyötrődő embernek. Leginkább addig jutottak el, hogy szerény, puritán életet élt, szerette a krumpli levest, és szívesen megitta a fröccsöt. Na meg hogy baromfit tartott házának udvarában. Ezek igazak voltak. Azért ennél, mint ember, több volt. Ha csak azt vesszük számba, hogy milyen magas színvonalon képviselte a magyar érdekeket a legkülönbözőbb  országok vezetői előtt. Azonban tudomásul veszem, hogy emberségét  leginkább a környezetéhez és más emberi közösségekhez való viszonyában lehetett lemérni.

A főtitkár és az „apparátus”

A Kádár-pártban a vezető szervek, alapszervezeti vezetőségek, területi bizottságok, azok első emberei, titkárok, választott vezetők voltak. Kiszolgálásukra hozták létre a függetlenített (fizetésért dolgozó) munkatársak alkotta apparátusokat.

Kádár János tisztelte, becsülte a választott szerveket és személyeket. Ezek szinte érinthetetlenek voltak a számára. Véleményüket, határozatukat valóságosan tagadhatatlannak tartotta. Ugyanakkor tapasztalatból tudta, hogy az apparátus szolgálata nélkül ezek a szervezetek csak félkarú óriások. Talán éppen ezért nélkülözhetetlennek tartotta, de nem kedvelte az apparátusokat. Viszont mint létező intézményt elviselte és hasznosította is.

Azért nem kedvelte, mert úgy tartotta, hogy az apparátus hajlamos arra, és a lehetősége is meg van rá, hogy elszigetelje a főnökségét a valóságos helyzettől. Tapasztalatból tudta, hogy az apparátus kész és képes saját értékelését érvényre juttatni a választott szerveknél. Ezek a szervek túlnyomó többségben olyan előterjesztéseket, javaslatokat tárgyaltak, amelyeket az adott apparátusok dolgoztak ki, tehát zömmel behatárolták a döntéseket, befolyásolták a határozatokat. Ezt ellensúlyozni akarta. A hatás mérséklése érdekében ügyelt arra, hogy csak az elengedhetetlenül szükséges, minimális létszámban működjön. Kevés emberrel dolgozott. A többi kormányzó testvérpárttal összehasonlítva nálunk volt a legkisebb a munkatársak létszáma.

A programszerint előírt külföldi utazások megszervezése során kötelesek voltunk a legolcsóbb variációt és a lehető legkisebb létszámú delegációt előterjeszteni a döntésre hivatott vezetőszerveknek. A nemzetközi tárgyalásokon az Öreg büszkén állapította meg, hogy míg az NDK-ból 15-20, a Szovjetunióból 25-30 fős személyzet kísérte a küldöttséget, addig nálunk 5-6 szakértő végezte el ugyanazt a munkát. Méltányolta, hogy ilyen feltételek mellett sem alacsonyabb a teljesítmény színvonala.

Mondhatnám rögeszméje volt, hogy a karrieristáktól úgy kell védeni az apparátust, hogy a hasonló beosztásban dolgozó tisztviselők fizetéséhez képest minimum 5 százalékkal alacsonyabb legyen a pártalkalmazottak jövedelme. (Néha el is hangzott imitt-amott, hogy legalább csak öt százalék lenne a különbség!)

Elég sok alkalommal vonattal utazott. Az utóbbi időben legendák születnek a „saját” filmarchívumáról, a „különleges” üdülőkről. Mutogattak a TV-ben egy kormányvonatot, mint a „luxus” csodabogarát. Ez is olyan fantazmagória, mint a többi.  Valóban, ha tehette vonattal utazott. Ennek nagyon egyszerű magyarázata volt. Egy, esetleg két szalonkocsit hozzákapcsolni a menetrend szerint közlekedő vonathoz minimális kiadással járt. Télen pedig biztonságosabb volt a légi közlekedésnél. Emellett a vonaton lehetett pihenni, beszélgetni, készülni a tárgyalásokra. (Moszkváig 36 órás volt az út.) Ilyen egyszerű dolgot fújnak fel ma a túlbuzgó megfelelni akarók.

 

Fenntartással kezelte, mint írtam már, az apparátust, mint egészet, de az egyes embert becsülte, személyenként számon tartotta, foglalkozott a környezetében levőkkel, de látogatásai alkalmával a helyiekkel is. Látgatásaira készülve megnézte azok személyi anyagait, akikkel feltétlenül találkoznia kellett. Súlyosabb problémák esetén, betegség, családi tragédia stb. személyesen is érdeklődött az érintettnél.

Rendszeresen ellátogatott üzemekbe, termelőszövetkezetekbe, intézményekbe, leginkább a megyékben forgolódva. Tudta, hogy előkészítik a látogatását, de mindig megtalálta a módját, hogy a dolgozókkal is szóba elegyedjen. Azt is úgy intézte, hogy a helyi vezetők mással legyenek elfoglalva, ne tátsák a szájukat, ne hegyezzék a fülüket a beszélgetés során. Ez nem mindig sikerült, ami bántotta. Ezek a látogatások mindig feltöltötték energiával. A végén rendezett röpgyűlésen aztán jó kedvvel, kellemes humorral szólt a dolgozókhoz.

 

Az örömet is igyekezett megosztani a munkatársakkal. Ha gyerek, vagy unoka született valakinél, nem hagyta volna ki az ajándékkal megerősített gratulációt. A kerek születési évfordulókon ő is köszöntötte a munkatársakat, saját titkársága dolgozóival meg minden név-  és születésnapon is megemlékeztek A hangulatot jól kifejezi a könyvben is közölt „oklevél”, amellyel a vas brigádnak nevezett kollektíva köszöntötte Kádár Jánost születésének hetvenedik évfordulója alkalmából. Az is jellemző, hogy annak egyik példányát saját kézírásával emlékül ajádékozta Barta Istvánnénak, Nadjának. (1982. V. 26.)

Tehát a „Fehér Házban” dolgozóknak Kádár volt a közvetlen főnöke, mondhatnánk a munkáltatója. Vállalta, és gyakorolta is ezt a felelősséget. Minden jelentős problémáról tájékoztatták az osztályvezetők. Évente egyszer szűrővizsgálaton kellett résztvenni minden munkatársnak. A Kútvölgyi kórház hozzá küldte el az összesített jelentést. Mindenki igyekezett eleget tenni ennek az egészségügyi karbantartásnak. Tartottak az elkerülhetetlen nemulasstól.

Jellemző volt a következő szokása: ha elismerését akarta kifejezni, akkor magához kérette az érintettet, ha bírálatot vagy tanulságot akart közölni, abban az esetben meglátogatta az illetőt saját dolgozószobájában. Az utóbbit azzal magyarázta, hogy ne érezze magát megalázva, hiszen bár figyelmeztetést kapott, de híre fut, hogy magas rangú látogatója volt. Na meg nem kellett elbocsátani, hanem akkor köszönt el, amikor jónak látta.

Szeretett sportolni. Üdülés közben Balatonaligán sakkozott és röplabdázott a beutaltakkal. Úszott és naponta megcsónakáztatta Mária nénit, a feleségét. Hétvégeken pedig a munkatársakkal futballozott a Központhoz közel eső pályán. Testi épségét kímélték, de az eredményt illetően nem voltak tekintettel a funkciójára.

Nem titkolta fizikai állapotát sem környezete előtt. Két évtized alatt külföldi utazásaink alkalmából egyre növelte az időkülönbséget az ébresztő és az első programpont között. (Ez általában a közös reggeli volt.) Nem egyszer hangoztatta, hogy neki már másfél, két órára van szüksége, hogy „összeszedje magát.”

Közismert, hogy vadászni is szeretett. Na ez is lehetőséget kínál a rosszindulatu találgatásokra az ere hívatott ármánykodók számára. Pedig Kádár a vadászatban is, mint mindenben, visszafogott, mértéktartó és fegyelmezett volt. Ilyen alkalmakkor munkáról szó sem eshetett. Ha valaki ezt megszegte, legközelebb hiába várta a meghívást. Az nem érkezett meg. Már említettem, hogy Mező Imrével, a budapesti pártbizottság titkárával jól megértették egymást. Órákig járták az erdőt 1956 nyarán, puskával a vállon, de alig sütötték el a fegyvert. Politizáltak, meghányták-vetették az ország sorsát. A Rákosi-féle politikával szemben a kiútról cseréltek véleményt. Tapasztalt politikusok lévén, tudták, hogy az „erdőnek nincs füle.”

Egy alkalommal „bérvadászként” láttam az Öreget. Georges Marchais, a Francia Kommunista Párt főtitkára látogatott hozzánk 1980 júliusában. Kádár meghívta vadászni Soponyára, s kérte én kísérjem el. Talán azért, mert tudta, hogy távol tartom magam a vadászattól. Tenyésztett vadkacsákra lődöztek, hullottak is azok rendesen. A vadászat végén, látva arcomon az idegenkedést, elmagyarázta nekem, hogy most bérvadászatot láttam. Ugyanis ezeket a kacsákat exportra szánják. A külföldi vevő ellenőrzi, és ha egyetlen kacsából is nyomásra kiugrik a sörét, akkor nem veszi át a szállítmányt. Tehát bele kell lőni. Ez a mostani vadászat viszont egy fillérjébe sem kerül a gazdaságnak. Megértettem: társadalmi munkát végeztek és hódoltak a hobbinak.

A hetvenes évek végén, egy májusi tíznapos vadászati vakációról visszatérve, beszámolt az eredményről. Látható megelégedéssel újságolta, hogy alig lőtt valamit. Ugyanis már akkora a gabona, hogy a fekvő állat nem látszik ki belőle. A vadászmester felfedezett egy fekvő őzet, bíztatta is Kádárt, hogy lője le. Ez a mester többé nem kísérhette, mert ő fekvő állatra nem lőtt.

 

Az apparátus befolyásának korlátozása érdekében a központi vezetőségeknél sajátos módszereket is meghonosított, amelyeket ajánlotta az alsóbb szervezeteknek is.

A Központi Bizottság tagjaival, területenként csoportosítva, évente legalább egyszer konzultációs beszélgetéseket tartottak. Némelyiken részt vett ő is, de leginkább két-három központi vezető jelenlétében folytak ezek a megbeszélések. Végül összegezték a tapasztalatokat és a tanulságokat megtárgyalta az illetékes bizottság. A Politikai Bizottság évente kétszer kötetlen, nem meghatározott napirenddel tartott ülést. Leginkább vidéken zajlottak ezek a beszélgetések. Az ilyen rendezvényen minden résztvevő olyan témát vetett fel, amilyet akart. Először Kádár mondta el, hogy őt mi foglalkoztatja, mi zavarja, mi „fáj” neki, mivel kellene foglalkozni a következő időszakban.  Aztán mindenki kitárulkozhatott. Egyes társadalmi problémák először ott kerültek szóba, pl. a szegénység helyzete, vagy az ellenzékiség, stb. Határozatok nem születtek, mert informális ülésről volt szó, de mindenki megjegyezte, hogy a továbbiakban mivel kell foglalkoznia.

A KB. Titkársága minden hét végén, szombaton, majd a rövidített heti munkaidő bevetésével pénteken délben Kádár János kabinetjében tartott beszélgetést. Ezen részt vett a budapesti első titkár és a miniszterelnök is. A részvétel személyre szólt, helyettesíteni nem lehetett. Bármilyen téma szóba jöhetett. A területek problémáiról szólt leginkább a véleménycsere. Ha egy felvetett problémára közös álláspont született, azt a következő testületi ülésre elő lehetett terjeszteni, hogy határozatba foglalják a teendőket. Minden résztvevő ismertette a következő heti programját, hogy ne a sajtóból értesüljenek egymás mozgásáról. Bevált, jó módszer volt ez.

 

 Megmosolyogtam, amikor arról hallottam, hogy egy volt munkatársa a beszédírójaként mutatta be magát. Csak dicsekedni próbált, mert nem mondott igazat. A hivatalos beszámolók, mint a Kongresszusnak, vagy a KB elé készített jelentések megírásának meg volt az eljárás módja. A KB. minden osztálya elkészítette a maga beszámolóját, amelyet aztán egy kijelölt, írástudókból álló munkacsoport addig gyúrta, forgatta meg, míg a Politikai Bizottság elé lehetett terjeszteni. Ha szükséges volt, a testület több alaklommal megvitatta. A már vitára alkalmasnak tartott beszámolót a Központi Bizottság is napirendjére tűzte. A véglegesnek tartott szöveget legalább egy hónappal a kongresszus előtt kézhez kapták a küldöttek. A kb. elé kerülő jelentéseket egy héttel korábban kézbesítették. El kell ismerni, hogy az ilyen kollektíva által összeállított szöveg eléggé „mozgalmi nyelv,” sablonos szöveg jellemezte.

A szóbeli kiegészítések kidolgozásáért a napirend előadója volt a felelős, mindig ő véglegesítette a szöveget. A kongresszus elé terjesztendő szóbeli beszámoló felelőse Kádár János főtitkár volt. A vázlatot ő állította össze. A különböző részlegek írásos anyagokat adtak hozzá. Utasítása volt, hogy minden javaslat precíz, pontos legyen és kerüljék el a terjengősséget. Aztán az Öreg éjszakánként, ceruzával körmölte össze a beszámoló szövegét. Ezért volt mindegyiknek jellegzetes, kádári stílusa. Ezért volt az a saját beszámolója. Erre is rátekintett a Politikai Bizottság, de az szinte formális aktussá vált. Így készültek az ünnepi beszédek, megemlékezések. Munka közben Mária néni hegyezte a gyorsan elkoptatott ceruzavégeket.

Nem nagyon kedvelte a felolvasásokat, inkább szabadon beszélt. Tudta hova látogat, tudta kikkel találkozik, kikhez szól majd az összejövetelen, ezért konkrétan készült a fellépésére. Vázlatot állított össze, azt megmutatta titkár kollegáinak. Megjegyzéseiket, javaslataikat vagy figyelembe vette, vagy nem. Beszéd közben elkalandozott a vázlattól, fűszerezte mondandóját helyi példákkal, újonnan szerzett benyomásaival. Az élő beszéd nem mindig nyomdakész. Az MTI viszont nem szerkeszthette a beszédet, nem szelektálhatott, hiszen nem pártintézmény volt. Erre is adva volt az eljárás. Amikor KB-titkárnak választottak (1985.), és az agit-prop terület felügyeletét bízták rám, Kádár János beszélgetésre invitált. Több témáról volt szó, de ide illő tanácsa a következő: „Ha tehetem, szabadon, írás nélkül beszélek. Amit mondok, azért én vállalom a felelősséget. De ami a sajtóban megjelenik, azért maga a felelős.” Megértettem és folytattam az addig kialakított munkamódszert.

A beszéd elhangzása után az MTI székházában összeült a szerkesztő brigád: a KB. titkára az illetékes osztályvezetővel, valamint az MTI két-három szerkesztője. Először az egész beszéd koncepcióját néztük meg, majd mondatról mondatra ment az ellenőrzés. Minden vitatott esetben a titkár döntött a közlésről, vagy kihagyásról. A véglegesítés is az ő tiszte volt. A megjelenés napján, elolvasta a szöveget és tizenegy óra után megjelent a szobámban az Öreg. Élménybeszámolót tartott a látogatásról, mert sohasem tért azonnal a tárgyra, majd elmondta, hogy elfogadható a közlés és érdeklődött, mi volt a vitatott kérdés. Általában elégedett volt. Egy alkalommal nehezményezett valamit.

Kádár Svédországba látogatott 1987. április 21-23. között. A nemzetközi sajtókonferencián, a visszavonulási szándékára utaló kérdésre azt válaszolta, hogy ő megspórolja a magyar népnek a nyugdíját. Ezt a kijelentését kihagyattam a közlésre szánt anyagból. A hazaérkezése utáni napon, a sajtózás után, meglátogatott. Anekdotázott az útról, kiemelve, hogy nap közben alig van forgalom, kevés ember mozog Stockholmban, nem úgy, mint Budapesten, mert ott dolgoznak az emberek. Erre még több nyilvános beszédében visszatért. Aztán megkérdezte, tudatosan hagytam-e ki a válaszából a nyugdíjára vonatkozó részt, és miért. Azt válaszoltam, hogy azért hagytam ki az érintett szöveget, mert Magának ezt nem Svédországból kell megüzennie a magyar népnek, hanem itthon kell kinyilatkoztatni. Láthatóan meglepődött, hümmögött, majd azt mondta: hát jól van. Többé erre nem tértünk vissza.

Itt lehet megjegyeznem, hogy a szabadon mondott beszédei eltértek a mozgalmi nyelvtől. Ellenző kritikusai szerint ezek nagyon egyszerűek voltak. Ezzel szemben állítom, hogy közérthetően szólt a hallgatóságához. A Baltika szovjet hajó fedélzetén utaztak a baráti országok küldöttségei 1960-ban az ENSZ soros közgyűlésére. Közöttük volt Kádár János és Péter János külügyminiszter is. A hajókázás hat napot vett igénybe. Volt idő a társalgásra. Kádár szívesen beszélgetett Péter Jánossal, tisztelve műveltségét és széleskörű tájékozottságát. Egyik alkalommal érdeklődött Péter édesapja hogylétéről, a vasutas munkásember egészségéről. Péter válaszolt és megjegyezte, hogy a papa nagy tisztelője Kádárnak. De hiszen sosem találkoztunk – mondta Kádár. A külügyminiszter így válaszolt: én is megkérdeztem tőle, mire fel ez a tisztelet? Erre a papa kijelentette: akár a TV-ben, akár a rádióban beszél, mindig értem, amit mond. Na ebben rejlett felszólalásainak, megnyilatkozásainak a titka, hogy a munkásemberek értették, megértették mondandójának a lényegét.

 

Nagy gondossággal készült a testvérpártok kongresszusain való részvételre. Nem vett részt minden kongresszuson, csak ha évforduló volt, vagy jelentős változásokra lehetett számítani. Mivel ismerte az adott párt politikáját, meg volt a véleménye a vezetőjéről és elolvasta az előterjesztett kongresszusi dokumentumokat, ennek alapján készítette el a felszólalását. Az üdvözlő-beszédhez csak a Külügyi Osztály tervezetét kérte, aztán lényegében maga írta meg a szöveget, a szokásos éjszakai munkával. A véglegesítés után már semmilyen ráhatással nem volt hajlandó változtatni rajta. A kész szöveggel utazott el.

A Fidel Castro vezette Kubai Kommunista Párt I. kongresszusát tartotta 1975 végén, (december 13-24). A küldöttségbe besorolt  engem, a Külügyi osztály vezetőjét és Katona Istvánt, aki a KB. Iroda élén állt és ellátta a főtitkár kvázi személyi titkárának a feladatait is. A beszédet már magunkkal vittük. De Fidel nyolcórás beszámolója igen sok új elemet tartalmazott. Elmondta, hogy szabadság szerető polgárokként indítottak harcot a diktatúra ellen, amit még a kubai kommunisták is elleneztek. A Szovjetunió sem támogatta a „kispolgári” forradalmat. Magukra voltak utalva. Győztek és elzavarták az Egyesült Államok bábját, Batista diktátort. Az USA ezután bojkottot szervezett ellenük, éles hangú propaganda háborút folytatott és egyes vezetők, elsősorban Fidel ellen merényletekkel próbálkozott. Támogatókra volt szükségük. Ez vezette őket a kommunista mozgalomhoz és a Szovjetunió szövetségébe.

A beszámoló elhangzása után összenéztünk Katonával és egy, a beszédet méltató mondattal, kiegészítettük Kádár szövegét. A küldöttség együtt elköltött ebédje végén kérdezte az Öreg, van-e valami közöni valónk, mert tudta, hogy lenni kell. Az igen után hármasban kiültünk a kertbe, egy árnyas fa alá. Elolvasta a mondatot, valamit igazított rajta, beleírt egy jelzőt, tehát „kádárosította”

Megszólalt Katona, hogy neki még lenne javaslata. Erre Kádár: Egy! Én értetlenül néztem, ezért elmesélte a szó jelentését. Íme: Joe feleségül veszi Maryt, és az esküvő után felülteti maga mögé a lovára. Elindulnak hazafelé. A kapunál a ló megbotlik, mire Joe így szól: Egy! Poroszkálnak tovább, de a hídon is megbotlik a ló. Mire Joe: Kettő! Aztán az otthonuk bejáratánál is bekövetkezik a baleset: botlik a ló. Mire Joe: Három! Leszállnak a lóról, Joe pedig előveszi a Coltját és lelövi a lovat. Mary megdöbben és ijedten kérdi: De Joe, ennyiért? Mire Joe: Egy!

Na megint tanultam egy példabeszédet.

 

A Központi Bizottság ülése után nagy gondot fordított a kommüniké véglegesítésére. A tervezetet a résztvevők a beszámolóval együtt megkapták. A vitában aztán szóban és írásban is lehetett észrevételeket, javaslatokat tenni a változtatásra. Általában sok megjegyzés érkezett, amelyek alapján át kellett dolgozni a közleményt. Ennek is meg volt a maga rituáléja.

Az ülést követő napon a Titkárság tagjai gyülekeztek az Agit-Prop Osztály (köznyelven: APO) vezetőjének a szobájában. Tizenegy órakor megkezdődött a munka. Az asztalfőn elnökölt az éppen regnáló osztályvezető, jobbján Kádár, balján az illetékes titkár, az asztal végén az „íródeák”, aki a jóváhagyott mondatokat bejegyezte a kommüniké tervezetébe. Ha hosszú és összetettebb volt a kiegészítés, akkor gépbe diktálta és mindenki újra ellenőrizhette, már olvasva és nemcsak fülhallás után a szöveget. Munka közben csípős megjegyzések is elhangoztak, melyek nevetést fakasztottak, és oldották a közös fogalmazás feszültségét. Ennek a munkának csak egy határideje volt, hogy az újságok szerkesztőségei még lapzárta előtt megkapják a dokumentumot. Így az egész napos munka jó légkörben, kellemesen telt el. Természetesen a közlemény mindig időben elkészült.

 

Munkájában, munkamódszerében, időbeosztásában pontos, precíz, és fegyelmezett volt. A munkahelyére tíz óra körül érkezett. (Haza este 8 óra után indult, hangoztatva, hogy akkorra már lanyhul a forgalom a Margit hídon.) Az újságokat átfutotta, mert a Népszabadságot már otthon kiolvasta. Többször kijelentette, hogy ő az elsőszámú részvényes a Népszabadságnál, ezért először azt kell kézbe venni.

Aztán a napi jelentéseket olvasta el, melyek a Külügy-, s a Belügyminisztériumból érkeztek, majd az MTI napi összefoglalója is sorra került. Külföldi delegációval tíz órakor kezdte a tárgyalást, míg „vendégeket”, állami vezetőket, diplomatákat, meghallgatást kérőket délelőtt tizenegy, vagy délután négy órakor fogadott. A Politikai Bizottság minden második kedden, délelőtt tíztől, a Titkárság pedig kéthetente hétfőn, délután négytől ülésezett. Ebédelni délután kettőkor szokott, szinte mindig hideg étket evett, kivéve, amikor ülések miatt közös étkezés volt.

Ha valamilyen üggyel, aktával, levéllel, jelentéssel stb. foglalkozott, azzal végezni szeretett. Igyekezett mindennek gyorsan a végére járni. Egy este nekem is megmutatta az íróasztalát, hogy reggel még tele volt elintézni való papírokkal, de most már üres, nincs rajta semmi, mert elintézte azokat.

A neki címzett levelekről összefoglaló készült megfelelő javaslatokkal az intézésre. De a leveleket is mellékelni kellett, hogy az összefoglaló állításait ellenőrizhesse. A feleségem, Berecz Annamária 1986. februárjában autószerencsétlenség következtében elhalálozott. Egy év múlva udvarolni kezdtem Sáfár Anikó színésznőnek. Egy jó idő után szólt a Levelezési alosztály vezetője, hogy beszélni szeretne velem. Elmondta, hogy néhány levélben veteránok tájékoztatták Kádár Jánost, hogy nyilvános helyen láttak engem enyelegni a művésznővel. Egyet-kettőt a levelek közül meg is mutatott. Kérdeztem, mi az ő teendője. Akkor tájékoztatott, hogy a címzettnek összesítést, s a teendőkre javaslatot készítenek, és a leveleket mellékelik. Kértem, járjon el úgy ez alkalommal is. Majd én tisztázom a helyzetet az Öreggel. Különben is feleségül akarom venni a művésznőt. Ezért ne tedd, budgyant ki a jámbor alosztályvezetőből. Nem is ezért teszem, mondtam. Megnyugodott.

Legközelebbi alkalommal, amikor kettesben maradtunk Kádárral, így fordultam hozzá: „Biztosan hallott már arról, hogy Sáfár Anikó művésznő körül forgolódom. Szeretném tájékoztatni, hogy feleségül fogom venni.” A válasza igen csak lakonikusra sikeredett: „A maga dolga!” Ezzel a téma lekerült a napirendről, hogy mozgalmi nyelven fejezzem ki magam.

Viszont már összeházasodtunk, amikor a legközelebbi Április negyediki fogadáson, az Országházban Mária néni kegyeibe fogadta Anikót, és a társaságában tartotta, magával vitte mindenhova. A befogadás megtörtént, engem meg irigyeltek a férfi kollegák.

 

 

Gyermektelenül

Sokan érdeklődtek az évek folyamán, hogy vajon miért nem volt Kádár Jánosnak gyereke. Aztán gyermektelen férfiként miként viselkedett a körülötte megforduló gyerekekkel. Ez utóbbira saját tapasztalat alapján is tudok válaszolni.

Érdekelték a gyerekek, a fiatalok és értett a nyelvükön. Beszélgetni is láttam, hallottam gyerekekkel nem egy alkalommal. Balatonaligán történt, üdülési szezonban, hogy egy délelőtt Kádár sétálni indult, amikor elé állt egy négy-öt éves kislány. Te ki vagy? – kérdezte a csöppség. A napon sütkérőzők elámultak, a nagyszülők pedig megrémültek az unoka merészségén. Kádár nem zavartatta magát, hanem válaszolt: a nagypapád munkatársa vagyok – mondta. Aztán kézen fogva sétálni indultak, beszélgetve. A nagypapát ez sem nyugtatta meg, mert miről cseveghet az unoka?

A lányom, Marianne diplomatának készült. Közben összemelegedett egy szintén hasonló pályára készülő bolgár fiatalemberrel. Valentint én is megismertem, kedvező volt róla a benyomásom, megkedveltem. Kádárnak is fülébe jutott az eset. Természetesen valaki súgott neki. Szokása volt, ha személyes ügyben akart beszélni az emberrel, akkor öt óra, a munkaidő után kérette magához az érintettet, vagy munkamegbeszélés végén mondta: maga maradjon itt. A nyolcvanas évek elején én is nála marasztaltam. Közölte, tud róla, hogy a lányom elkötelezett kapcsolatban van egy bolgár diplomatával. Aztán számomra is meglepő kijelentést tett: „Ne adjuk oda ezt a tehetséges magyar lányt a bolgároknak. Tudja, ott még egy bolgár nő sem lehet egyenrangú, nemhogy egy külföldi, idegen. A diplomáciában pedig különösen. De ha komoly a dolog, akkor hozzuk ide a fiút. Én ezt elintézem Zsivkovval.” (Ő volt a bolgár elsőszámú vezető.) A két fiatal ezt nem vállalta, mindegyik maradt a hazájában.

Tibor fiamnak úgy tizenkét éves korában jutott eszébe, hogy horgászni szeretne. Balatonaligán, az üdülőben az anyjával már kora hajnalban kiültek a Balaton partjára, gyakorolni a pecázást. Délelőtt a mama pótolta az alvást, Tibi pedig tovább próbálkozott Aliga II. mólójánál. Kádár mindig tíz óra után végig sétált a part mentén. Minden pecázónál megállt és érdeklődött a fogásról. Tibor fiam mellé viszont leült, és a pecázás „szakmai” kérdéseiről beszélgettek. Tanítgatta a fiút. Én igen kíváncsi voltam, mi történik közöttük, de türtőztettem magam. Pár nap múltán azért oda settenkedtem a mólón pecázó fiamhoz, amikor Kádár mellette  üldögélt. Az Öreg azonnal felállt és megkérdezte: láttam-e már a fiú fogását. Azzal kinyította a szákot és megmutatta zsákmányt. Éppen ott téblábolt egy fiatalabb gyerek, aki kicsinyelte a halak méretét. Mire az Öreg: ha majd te nagyobbakat fogsz, akkor járjon a szád. Tanulságos eset volt.

Gábor fiam a Honvéd serdülő csapatának a kapusa volt. Kijártam a meccseire, őt pedig magammal vittem a felnőttek mérkőzéseire, hogy tanuljon. A hetvenes évek végén, egy dupla, Honvéd, Dózsa, Fradi, Vasas párosításban rendezett mérkőzés idején elvittem a fiamat a Népstadionba. A kormány páholyban voltunk (ma VIP páholynak neveznék), ahová megérkezett Kádár János is. A mérkőzések után, hazafelé menet, mondtam Gábornak: Nem kellene dicsekednek az iskolában, hogy kétszer is kezet fogtál Kádár Jánossal. Nem kétszer, hanem háromszor fogtunk kezet – mondta. Ugyan is a nagyszünetben meghívta a büfébe egy virslire, elbeszélgettek az ifi futbalról, majd kézfogással bocsátotta el Gábort. Tehát ez is Kádárt jellemezte.

Tanúja voltam, ahogyan Maróthy László, Mária néni kedvencének a két fia, Aligán bevonta Kádárt a harci akciójukba. A fiúk szerették a harci játékokat, fából készített géppisztolyokkal fel s alá rohangáltak az üdülőben. Időnként odarohantak Kádár Jánoshoz, jelentettek neki a harc állásáról, mert őt tekintették parancsnoknak. Ő ezt elviselte, vállalta. Ez is emberi megnyilvánulása volt. A gyerekek apja ennek nem nagyon örült akkor, minthogy az óta sem, ha Kádárral együtt emlegetik a nevét. Tudjuk: Minden ember a maga szerencséjének a kovácsa.

Úgy adódott, hogy Kádár Jánost 1977-ben Lenin Békedíjjal tüntették ki. A díjat június másodikán Dimitrij Szkobelcin szovjet akadémikus, a Békedíj Bizottság elnöke adta át. Kádár láthatóan meghatódott a megbecsülés miatt. A ceremóniát bensőséges beszélgetés követte. Én is jelen voltam. Kádár elnézést kért az akadémikus elnöktől, hogy nem kíséri el további programjára, majd rám mutatva közölte, hogy a személyes képviselője mindenben helyettesíti.

Az akadémikus elnök cigányzenét akart hallgatni. Ezért a vacsorát a hármashatárhegyi vendéglőbe szerveztem. Amint megérkeztünk az étterembe, a zenekar prímása jelezte, kacsintással és a vonó lengetéssel, hogy ismerősök vagyunk. Ő is a közkedvelt, általam is patronált Rajkó Zenekarban nőtt fel, állapítottam meg magamban. Vállaltam az ismeretséget. A vacsora végeztével jeleztem a prímásnak, hogy jöhet az asztalhoz. Szebbnél szebb magyar nótákat és cigánydalokat játszottak igen nagy odaadással. Egyszercsak megállt a vonó és így szólt a prímás: „Engedje meg akadémikus elvtárs, hogy a zenekar nevében megköszönjem önnek, hogy a mi drága Kádár elvtársunkat ilyen nagy kitüntetésben részesítette.”

Én is meglepődtem. Azonban nem akartam, hogy a vendég megrendezett dologra gondoljon, ezért megkérdeztem, honnan tud erről. A válasz: „Mi minden este fél nyolckor megnézzük a TV híradót, és ott láttuk, ahogy a kedves vendég átnyújtotta azt a nagy kitűntetést Kádár Jánosnak.” Aztán tovább szórakoztattak bennünket magyar és szovjet dalokkal. Még a Doktor Zsivágó zenéjét is eljátszották, miközben nekünk még a szemünk sem rebbent.

Az akadémikus elnök kora reggel haza utazott. Kikísértem. A délelőtt folyamán meglátogatott Kádár, mert igencsak kíváncsi volt a végjátékra. Beszámoltam az előző napi programról, elsősorban a prímás alakításáról. Tetszett neki a történet, és mosolyogva megjegyezte: „Mindig állítom én, hogy a legjobb politikusok a cigányprímások.”

Ez az összegzés azért került ide, mert a díj egész összegét egy kaposvári gyermekotthon számára ajánlotta fel. Nagy segítséget jelentett ez a gyermek intézménynek.

 

Egy alkalommal olyan légkör alakult ki közöttünk, s éppen „magunk között” voltunk, hogy megkérdezhettem: Miért nincs saját gyereke? Egy pillanatra meglepődést mutatott, majd egy kis szünet után válaszolt. Olyan hányatott életet élő embernek (illegalitás, börtön, hatalom, börtön, hatalom) nem szabad, nem képes felelősséget viselni egy fiatal élet felneveléséért. Ez később megviselne még egy örökbe fogadott gyereket is, na meg a név terhe! Aztán feltárta, hogy a feleségének nem is lehetne gyereke. Amíg ő a Rákosi rendszer börtönében sínylődött, Mária néni egy szövetkezet munkásaként egy pincében dolgozott. Az olyan nyirkos, s nagyon hideg volt, hogy felfázott és végül gyereket sem vállalhatott. Ebbe belenyugodtak. Ezért is becsültem.

 

Előfordult, hogy megkérdezték: ha felelősséget érzett a gyerekek iránt, akkor érdeklődött-e az elítélt, kivégzett harcostársai gyerekei sorsáról? Ezzel kapcsolatban nem voltak tapasztalataim, csak egyetlen alkalommal. Valaki tájékoztatta a jelenlétemben, hogy a Rajk-gyerek aktívan vesz részt a demokratikus ellenzék tevékenységében. Éles hangon válaszolt: Azt a fiatal embert hagyják békén, volt annak elég baja!

 

Lásd még a hírekben

 

 

 

 

 

 

 

 

WordPress Plugin Share Bookmark Email

Leave a Reply

Name and Email Address are required fields. Your email will not be published or shared with third parties.

Rovatok

Archívum

Ott vagyunk a Facebookon

Címkék

Legutóbbi vélemények

Legutóbbi hozzászólások

Dr. Szabadi Béla blogja

Látogatottság

  • Megtekintett oldalak : 803093
  • Egyedi látogatók : 90596
  • Megtekintett oldalak 24 órája : 134
  • Egyedi látogatók 24 órája : 40

Reális Zöldek Klub

Naptár

2012. május
h k s c p s v
« ápr   jún »
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031  

Népszerű bejegyzések

Reális zöld cikkek

Reális Zöld Klub

Meta



FireStats icon Powered by FireStats Top