Dr. Gerencsér Árpád: A MAGYAR VÍZGAZDÁLKODÁS FEJLŐDÉSE 1945 – 1990 KÖZÖTT
Vízügyek szeptember 25th, 2012Dr. Gerencsér Árpád: A MAGYAR VÍZGAZDÁLKODÁS FEJLŐDÉSE 1945 – 1990 KÖZÖTT
.Tovább a teljes cikkhez …
2012. június 05. kedd, 07:17
Dr Gerencsér Árpád: A MAGYAR VÍZGAZDÁLKODÁS FEJLŐDÉSE 1945 ÉS 1990 KÖZÖTT
A mai közéletben a címben jelzett időszakról a médiákban csak lehangoló megjegyzéseket lehet hallani. Még az idősebb generáció tagjai is, amennyiben szóhoz jutnak, előszeretettel csak a szörnyűségekről, az egyéni szabadságuk megcsorbításáról nyilatkoznak. Nem csoda, hogy az unokák sajnálattal, vagy lekicsinylően néznek a nagyszüleikre és teszik fel a kérdést, hogy mit is csináltatok ti az életetek során?
Úgy gondolom, hogy minden szülőnek és nagyszülőnek kötelessége, hogy megismertesse gyermekeivel, unokáival a valóságot, a megélt történetét és „elszámoljon” az aktív korának, munkájának eredményeivel. E nélkül nem várhatjuk, hogy fiataljaink büszkék legyenek magyarságukra, szüleikre és nagyszüleikre.
A rendszerváltást követően több mint húsz év elteltével már mintegy „történelmi távlatból” szemlélhetjük az ezt megelőző 45 évet, annak eredményeit és problémáit. Az utóbbi időben ezt a visszatekintést neves színészek, előadó művészek, a kultúra emberei bátran el is kezdték, de nagyon ritkán hallani az egyes szakterületek eredményeiről, gondjairól. Minden véleménnyel ellentétbe vallom, hogy ezen időszak is a magyar nép történetének része, és ebben az időszakban is az ismert korlátok és nehézségek ellenére a magyarok is értékeket teremtettek, amire jó érzéssel gondolhatnak alkotóik és büszkén tekinthetnek vissza fiataljaink.
E rövid tanulmányban a magyar vízgazdálkodás „legfontosabb” eredményeiről számolok be. Figyelembe véve, hogy én e szakterületen, az idők során különbözőképpen elnevezett főhatóságánál dolgoztam, az országosan elért eredményeket alapvetően országos statisztikai adatokkal mutatom be abban a reményben, hogy kortársaim folytatják a visszaemlékezést és különböző fórumokon beszámolnak például az ipari vízgazdálkodásról, a helyi , vagy térségi munkákról. Megemlítem, hogy a vízgazdálkodás 1945 utáni fejlődéséről legutóbb 1975-ben jelent meg összefoglaló könyv. A munka során örömömre szolgált, hogy az utóbbi időben is a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium és a Víz- és Csatornaművek Országos Szakmai Szövetsége szervezésével és hatékony támogatásával több, értékes kiadvány készült egy-egy szakterület múltjáról, amelyeket ezen anyag készítésénél is felhasználtam.
Az adatok gyűjtésénél nehézséget jelentett, hogy időközben az általam megszokott vízügyi könyvtárat elköltöztették, majd pedig felszámolták. A feldolgozásánál és bemutatásánál pedig gondot jelent, hogy a nagy nehezen fellelt és áttekintett irodalomban az egyes szakterületeknél több esetben nem azonos időpontra vonatkoznak az adatok. A fejlődés tendenciáját azonban egyértelműen mutatják.
Az anyag összeállításánál nem követtem azt a gyakorlatot, amely elsősorban csak azokat az adatokat veszik figyelembe, amelyek az aktuális politikai divat által elvárt mondanivalót támasztják alá. Ezért az egyes szakterületek helyzetének bemutatásánál nem csak a szűken vett 1945-90-es időszak adatait mutatom be, hanem nagyon röviden utalok az ezt megelőző „történelmi” időszak helyzetére is bemutatva azt, hogy a korszerű és eredményes vízgazdálkodási tevékenység „rendszer független” és eredményesen csakis szakmailag megalapozott, hosszabbtávú tervezés alapján fejleszthető.
Anélkül, hogy ezen „szocialista” időszak gazdaságpolitikai értékelésébe belebonyolódnék, mégis alapvetően jellemeznem kell három tipikus gazdaságpolitikai időszakot, amelyek lényegesen befolyásolták az országban végbemenő fejlesztéseket beleértve a vízügyi infrastruktúrát is.
Az első közvetlenül a világháborút követő időszak (1945-1955), amikor a romok eltakarítására, a termelő és közművek újjáépítésére, a szükséges élelmiszer előteremtésére, az élet megindítására koncentrált az ország. A férfi munkaerő jelentős része fogságban sínylődött, fizette az ország a vesztesre kirótt jelentős jóvátételt s az időszak végén elkezdődött a magántulajdonú termelő egységek államosítása, a nagygyakorlatú vezető szakemberek eltávolítása – sok esetben liqidálása – ami jelentős termeléskieséssel is járt. Megkezdődött a „ mezőgazdasági” ország iparivá való átalakítása, a mezőgazdaság kollektivizálása. Új ipari központok létesültek és az ezekhez kapcsolódóan nagy lakótelepek épültek. ( Sztálinváros, Leninváros, Ajka, Komló, stb.) Természetesen a vízellátás és csatornázás fejlesztése is e centrumokhoz kapcsolódott. Ebben az időszakban infrastruktúra vonatkozásban országosan a települések villamosítása volt nagy jelentőségű, ami a vizi infrastruktúrának is alapfeltétele.
A másodikidőszakra ( 1970-ig) az életszínvonal emelése, az infrastruktúra fejlesztési szükségességének a felismerése jellemző. Ebben az időszakban alakult ki és erősödött meg a vízügyi szervezet, amely szakszerűen szervezni és fogadni tudta az egyre jelentősebb fejlesztési és működtetési feladatokat. Az 1964. évi IV. törvény keretbe foglalta vízügyi szervezetet és feladatait majd széleskörű összefogással kidolgozásra került és 1965-ben a kormány jóváhagyta az 1985-ig végrehajtandó feladatokat. A mennyiségi teendők mellett egyre nagyobb súly kaptak a minőségi követelmények.
A harmadik időszakban a folyamatos munka melletta minőség, a hatékonyság a termelékenység javítása került előtérbe.
A vízügy vonatkozású fenti jellemzést egzaktabban mutatja a népgazdasági beruházások és azon belül a vízgazdálkodásra eső százalék alakulása:
1950 11,7 md Ft – 0,8 %, 1970 101,3 md Ft – 3,9%, 1985 239,6 md Ft – 5,9%
A továbbiakban röviden az egyes vízügyi szakterületek fejlődését mutatom be:
VÍZRAJZ
A vízügyi tevékenységek egyik megalapozója a vízrajz. A rendszeres hidrológiai adatgyűjtés 1886-ban kezdődött hazánkban, amikor is Baross Gábor miniszter a Közmunka és Közlekedési Minisztériumban megalakította a Vízrajzi Osztályt. A szervezet többszöri átszervezés után 1952-ben került az akkor megalakult Vízgazdálkodási Kutató Intézet keretébe. Alapvető feladata a hidrológiai adatok beszerzése és feldolgozása, az erre épülő elemzések és módszerek kifejlesztése, ezek gyakorlati alkalmazása mégpedig az árvízi – belvizi hidrológiai előrejelzések, vízkészletgazdálkodás s egyes vízkormányzó művek kezelési utasításainak megalapozása. ( pl. Siófok-i zsilip kezelése)
Az országos észlelő hálózat fejlődésére ad tájékoztatást a következő, a törzsállomásokra vonatkozó néhány adat:
Felszíni vizekre 1938-ban 207 db,1986-ban 1221 db mérőállomás működött.
Felszínalatti vizekre 1938-ban 183 db, 1986-ban 3609 db mérési helyről volt adatgyűjtés.
A vízminőségre vonatkozó adatok rendszeres gyűjtése 1953-ban kezdődött. Ezt követően a Vízügyi Igazgatóságokon belül korszerű laboratóriumok létesültek és működtek. 1990-re a felszíni vizeken kialakult törzshálózat 250 mintavételi helyén rendszeres vízmintavételt végeztek, míg a felszínalatti vizek vízminőségének változását 600 kútnál és forrásnál ellenőrzik.
A vízrajzi tevékenységünk kiváló színvonalát jól jellemzi az, hogy az UNESCO a VITUKI-t bízta meg a hidrológusok nemzetközi továbbképzésével.
VÍZKÉSZLETGAZDÁLKODÁS
A tervszerű vízgazdálkodás alapja a hasznosítható készletek számbavétele, az igényekkel való egybevetése és készletek elosztása. A vízkészletekre jellemző a térben és időben való változatosság. A vízkészletgazdálkodás a vízigények növekedésével vált fontossá. Mint önálló tudományt az MTA csupán 1968-töl sorolta az önálló tudományos szakterületekhez. Úgy gondolom, hogy szakterület az 50-as években vált hangsúlyozottabbá, de ennek is meg volt hazánkban korábban a gyakorlata. Ezt egyértelműen bizonyítják az 1945 előtt tervezett, vagy a meg is valósított, úgynevezett „nagylétesítmények”.
A Tisza-völgy és Kőrősök vízgazdálkodásának ( elsősorban mezőgazdasági vízgazdálkodás) fejlesztésére már a XIX. század második felében tervek születtek. A Tiszavölgy nagy ívű munkát még Széchenyi István indította el. A fejlődést az 1935-36 években fellépő aszály hatására az öntözési igény megnőtt s 1937-ben törvény született az öntözés fejlesztésére és létrehozták az Öntözési Hivatalt. E Hivatal 1940-42-ben határozta meg a létesítendő vízlépcsőket. 195o és 1958 között megépült a Tiszalöki vízlépcső a Keleti és Nyugati főcsatornákkal, majd 1973-ban elkészült nagy tározóval a Kiskörei vízlépcső a Nagykunsági és a Jászsági főcsatornákkal. ( A Tiszalöki vízlépcső építésénél rabokat is alkalmaztak.) Mindkét vízlépcső hajózó zsilippel és vízerőművel épült meg. Itt jegyzem meg, hogy Csehszlovákiával közösen a 80-as években megkezdődött a Gabcsikovo-Nagymaros-i dunai vízlépcsők létesítése, amiből csak a Gabcsikovó-i rész valósult meg a magyar fél szerződés felmondása miatt.
Megjegyzem, hogy eledeink már a XIX. század végén felismerték a vízerőművek jelentőségét. 1897-ben Ikerváron helyezték üzembe az első hazai villamos vizi erőművet, amelyet a Gibarti (1903), a Felsődobszai (1906), a Kvassay-Tasi (1910, 1928) s majd Kesznyéteni vízerőmű követett.
A kőrösi duzzasztók helyét már 1902-ben kijelölték és 1906-ben a Bökényi, 1942-ben a Békésszentandrási megépült (Hothy Miklós kormányzó helyezte üzembe), a Békési és Körösladányi duzzasztók 1945 után épültek.
Nagy ívű tervek készültek a Tisza vízpótlására a Duna-Tisza csatorna létesítésével. 1947-ben az építés is elkezdődött, de a munkák abba maradtak.
Az országunk éves vízfelhasználása 1970-ben 2,9, 1985-ben 5,5 milliárd m3
A szükséges vízkészlettel nem rendelkező térségekben 1960-as évektől völgyzárógátas tározók és hozzá kapcsolódó regionális vízellátó,illetve vízpótló rendszerek épültek. ( Rakaca, Lázbérc, Mátra-i, a Zámolyi és a Pátkai tározók, stb)
Az 1960-as évektől széleskörű tározó létesítési program indult országszerte. Mindezek hatására a víztározók kapacitása az 1945-beni 50 millió m3 volt, s 1975-ben már 730 millió m3 mesterségesen tározott vízzel gazdálkodhattunk.
A felszínalatti vízeink közül a Közép-Dunántúli térségben jórészt a bányászati vízkiemelés hatására jelentős regionális karsztvízszint süllyedés következett be. Az ívóviz minőségű karsztvíznek csak kis hányadát tudtuk felhasználni a vízellátó rendszerekben.
A talajvizek a belterületeken oly mértékben szennyezetté váltak, hogy ez már az alsóbb rétegek ívóvóz bázisának minőségét is veszélyezteti.
Vízminőség
A vizeink minőségére vonatkozóan 1945 re vonatkozó adatok nem állnak rendelkezésre. A hatvanas évektől a vízhasználat dinamikus növekedése, a nagyütemű iparosítás, a közüzemi csatornázás és egyidejűleg a szennyvíztisztítás lemaradása a felszíni vizek minősége romlott. Az 1991 januárjában közreadott jelentés szerint „ a felszíni vizeink minőségének romlása a kémiai jellemzők alapján lelassúlt.
A Balaton vízminősége 1990-re a vonatkozó határozatok következetes végrehajtása eredményeként lényegesen javult s fürdésre mindenhol alkalmas.
FOLYÓSZABÁLYOZÁS, ÁRVÍZEK ELLENI VÉDELEM
Az árvízvédekezés kezdete hazánkban – az írásos dokumentumok szerint – a XII századba nyúlik vissza, amikor a Csallóközben a Duna árhullámai ellen töltésekkel és elzárásokkal védekeztek. Ezt követően évszázadokon keresztül több királyi rendeletek is foglalkoznak egy egy térség árvízvédelmével.
Átgondolt, mérnöki tervek alapján a folyószabályozás és az árvízvédelem hazánkban talán a XIX. század elején kezdődött el. A reformkori jeles mérnök, Beszédes József elsőkként társulati keretben, 1819-től irányította a Sárvíz, a Sió és a Kapos szabályozási munkáit és e folyóvölgyek vízrendezési munkáit. A sárvízi munkálatokhoz kacsolódóan 1820-1825 között építette meg a Duna Paks és Báta közötti szakasz árvízvédelmi vonalát, amely 160 ezer hektár termőföldet mentesített az árvizektől és megalapozta a térség gazdasági fejlődését. A tiszai árvízvédelmi gátrendszer létesítése 1846-ban Tiszadobon kezdődött. Az építés ünnepélyes megnyitóján Széchenyi István a munkát e szavakkal indította el:” A Tiszavölgy szabályozásának fogalmába nem csak a Tiszának, hanem a vele közvetett, vagy közvetlen kapcsolatban lévő folyó és az általuk okozott mocsarak és kiöntések rendezését, korlátozását, illetőleg lecsapolását, nemkülönben az egész Tiszavölgy vízszerkezetnek bárminemű hasznosítását is befoglaljuk.”
A folyószabályozási és árvízvédelmi munkálatok ezt követően váltakozó ütemben, rövidebb, hosszabb megszakítással folytak, de őseink a vízügyi feladatokat igyekeztek egyre komplexebben megoldani.
Az 1945 utáni állapotot bemutató adatok:
A folyók, kisvízfolyások és tószabályozás
1960-ban a szabályozott folyószakaszok hossza 1070 km, illetve a tópartszakasz 51 km.
1990-re a szabályozott folyószakaszok hossza 1600 km, a tavi partszakasz hossza 127 km.
Az árvízvédelmi fő védvonalak hossza 1945-ben 3730 km volt, amely 1990-re 4229-re nőtt. A fejlesztés nem csak a hosszak növelésében merült ki, hanem nagyjelentőségű volt , hogy a korábban alacsonyabbra megépült töltések több, mint felét az előírt méretre építették ki. Az elavult gátőrházak helyett korszerű házakat és szakaszvédelmi központokat építettek, s kiépült az eredményes védekezést segítő hírközlő rendszer.
Az 1970-es években megépítették az első árvízi szükségtározók.
A folyószabályozások és az árvízvédelmi rendszerek kiépítése mellett létrehozták, illetve megszervezték az árvízvédekezés személyi, intézményi és technikai bázisát, amely sok veszélyes árvízi helyzetben védte meg a töltéseket s ezzel az egyes térségek lakosságát s anyagi értékeit. ( Ezt mutatja be „ A Duna és a Tisza szorításában című, nagyon értékes és újszerű kiadvány, Budapest 2006., amely a szakmai bemutatás mellett részletesen szól azokról a szervezetekről és emberekről, akiknek döntő szerepük van egy-egy sikeres védekezésben.)
A nagyarányú fejlesztések és a védekezési technikák eredményeként több, korábbinál magasabb árvízszinteknél sikerült eredményesen védekezni, de mindezek ellenére ebben az időszakban is többször okozott súlyos károkat az árvíz.
BELVÍZEK ELLENI VÉDELEM
Az árvízvédelmi gátak megépítését követően a mentett oldali öblözetekben a csapadékosabb időszakokban összegyülekezik a belvíz, elborítja a földeket és nehezíti, vagy sok esetben lehetetlenné teszi a mezőgazdasági művelést. E miatt az árvízvédelmi töltések kiépítését követően az egyes öblözeteken jelentkező belvizeket levezetésére és a befogadóba történő bejuttatására belvízvédelmi rendszerek kiépítése kezdődött hazánkban már a XIX. század közepén. A század végén olyan jelentős belvízi rendszerek épültek például, mint a Sajfoki (1893), Milléri és Tiszaberceli (1895), Bátai ( 1896) és az Érsekcsanádi (1898). Ebben Az időszakban még a szivattyúkat gőzgépek hajtották.
1945-re a belvízcsatornák hossza már elérte a 20 ezer km-t, amelyet 1990-re ezt több mint a kétszeresére növelték, amely átlagosan lehetővé teszi a 15 napon belüli belvíz levezetést. Ennék érdekében a belvízlevezető szivattyúk kapacitását országosan mintegy 1000 m3/s-ra emelték. A régi nagy gőzgépekkel működő szivattyútelepeket korszerűsítették zömmel villanymotoros hajtással, vagy teljesen új telep építésével.
Gondot jelentett, hogy a korábban megépült belvízi csatornák a „ kisparcellás” magántulajdoni gazdaság földtulajdonát is figyelembe véve épültek ki. A nagyüzemi táblák kialakításával ezek jelentős részét meg kellett szüntetni s helyettük ujjakat építeni.
Speciális probléma jelentkezett főleg az Őrségben, ahol a talajadottság miatt a kisparaszti gazdálkodás bakhátas művelést alakított ki. Ezt a nagyüzemi táblásítás során szétrombolták és csapadékosabb időkben a táblákon tocsogott a víz. Ezt több ezer hektár föld drénezésével kellett korrigálni .
Az 1970-es években elkezdődött a belvízi csatornák és az árvizi gátak karbantartásának gépesítése.
ÖNTÖZÉS ÉS TÓGAZDÁLKODÁS
Hazánk kontinentális időjárása jellemző, hogy csapadékos éveket száraz évjáratok váltogatják, sőt még gyakorta előfordul, hogy ugyan abban az évben a sok csapadék árvizet, belvizeket, majd később a csapadék hiánya aszályt eredményez. Ez mellett a csapadék időbeni és helyi eloszlása is kedvezőtlen a növénytermesztéshez.
Az 1935-36-os években fellépő aszályok után született meg 1937-be az „öntözési törvény”, amely elindította az öntözés nagyobb arányú fejlesztését és megalakította a program megvalósítását szervező Öntözési Hivatalt. E Hivatal Lamp Hugó vezetésével szervezte a rövid távú programokat és megalapozta a magyar öntözés hosszabb távú fejlesztését is. 1940-ben megépült a 20000 kh-s tiszafüredi öntöző rendszer, amely egészen Kenderesig szállította az öntöző vizet s 1941-ben befejezték a Hármas –Kőrösön Békésszentandrási vízlépcső építését. 1945-ben az öntözésre berendezett terület 24000 ha volt.
Elsősorban az öntözés fejlesztését alapozták meg a már az előzőkben jelzett többcélú nagy létesítmények.(Tiszalöki és a Kiskörei vízlépcsők, a Kőrös-i Duzzasztók, stb.)
A világháború utolsó éveiben az öntözés is minimálisra zsugorodott. (4000 kh-ra becsülték) A háborút követően nagymérték élelmiszerhiány lépett fel. Ennek mérséklésére jelentős program indult az öntözéses növénytermesztés bevezetésére. 1947-ben a hódmezővásárhelyi s a következő évben a tiszakeszi szivattyútelep és öntöző rendszer. Ezzel egy időben megalakították az öntöző vállalatokat, amelyek 2-3 éven belül sokszorosára növelték az öntözési lehetőségeket. 1952-re már mintegy 100 ezer katasztrális holdon folyt öntözéses növénytermesztés. Ezen belül 30 ezer kh-n rizst termesztettek.
Az ötvenes években elsősorban a felületi öntözési módok terjedtek el beleértve az árasztásos gyep- és rizsöntözést is. ( Mint érdekesség, hogy a rizstermesztés még a török hódoltság alatt indult meg hazánkban.) A hatvanas évektől az esöztető öntözés vált általánossá. A Kalocsai, a Balatonaligai és a Nagyhegyesi esőztető fürtök megépítése mintául szolgált az ilyen rendszerek létesítéséhez.
1990-re a vízjogilag engedélyezett öntözésre berendezett terület mintegy 300000 ha volt. Megjegyzem, hogy az 1970-es években az öntözésre berendezett terület megközelítette a fél millió hektárt. Ez a következő évtizedben fokozatosan csökkent főleg a hordozató esőztető öntözési berendezések elhasználódása miatt.
A halastavak területe 1945-ben mintegy 8000 ha volt, amit 1985-re 25000 ha-ra fejlesztettek.
VÍZELLÁTÁS
Országunkban a XIII század végétől kezdődött az egyes főúri erődítmények, paloták vízellátásának megoldása. Zsigmond német-római császár és magyar király 1416-ban 1000 rajnai forintot fizetett Hartman nürnbergi csőkovácsnak a királyi palota vízellátásának megoldásáért. A budai polgárváros számára az első vízvezeték Mátyás király korában épült. (1470-1480) E század közepétől létesültek hazánkban is az első városi vízművek. E korai kezdés ellenére a pesti utcaképhez hozzátartozott a puttonyos vízhordó még a XIX. század elején is. E század második felében kezdődött meg elsősorban a dunántúli városokban és a Fővárosban a jelentősebb vízmű építések, amely főleg a városok belső, sűrűn lakott részeire koncentrálódott. A vízművek építése váltakozó ütemben folytatódott a XX. század első felében mind a fővárosban, mind pedig a vidéki városainkban is. Ezt több helyen az ipar fejlődése segítette illetve kényszerítette ki. A Balaton vízparti települések egy részén is ebben az időszakban vett lendületet a vízművek építése. Érdekességként megemlítem, hogy Tihany községben 1909-ben sikerült megvalósítani a vízmű ősét, amely a Balaton parti kútból szélkerékkel működő szivattyúval emelte fel a vizet az apátsági épület padlásán elhelyezett tartályba és kedvező széljárás esetén ebből a falú lakosságának is jutott ivóvíz.
A falusi településeknél még sokáig a telkenkénti ásottkutas megoldás volt a jellemző. Minőségi javulást az 1930-as években elindított artézikutas megoldás hozott, amelynek során falvaink százaiban létesült megfelelő minőségű ivóvizet biztosító mélyfúrású kút ahonnan vödrökben vitték a családok – főleg a gyermekek – a minimálisan szükséges ivóvizet.
A II. Világháború kitörése a fejlődés ütemét megtörte, s a háború során a vízműveket is jelentős károk érték. Az 1944-ben megindult légitámadások, majd a főváros ostroma rengeteg kárt okozott a budapesti művekben is. Ennek mértékét érzékelteti, hogy 1944 decemberétől 1945 február 13-ig tartó ostrom alatt a budai oldalon 650, a pesti oldalon 350 csőtörés volt.
A fejlesztések ellenére 1945-ben országosan a lakosságnak mindössze 22-23%-a részesült vezetékes vízellátásban. Az ellátás minőségére jellemző, hogy a vízellátással rendelkező lakások mintegy 12%-ában volt csak vízöblítéses WC és 10%-ában fürdőszoba.
A háború után az első időszakban a megsérült, vagy a tönkretett vízművek helyreállítása volt a feladat, amit nagy lelkesedéssel és lendülettel viszonylag rövid idő alatt elvégeztek. Például a fővárosi művek újjáépítését 1947 augusztus elsejére zömében befejezték.
A közüzemi vízellátás gyorsütemű fejlesztése az 1950 évek végén, a hatvanas években indult meg. Az első időszakban – a dolog természetéből adódóan – az építések az új ipari városokra és városrészekre irányultak, de ez mellett a meglévő rendszerek fokozatos bővítése, korszerűsítése is elkezdődött. A megépült művek az esetek nagy részében nem csak a lakossági hanem a térségben jelentkező ipari vízigényeket is kielégítette.
Az egyes városok illetve térségek vízigénye a helyi vízbázisokból nem volt kielégíthető s így a 60-as években sor került tározók építésére (Mátra vidék), vízátvezetésekre, nagy térségek vízellátását biztosító, regionális rendszerek létesítésére. Akkor és sok éven keresztül gazdaságos megoldást jelentett a bányászat által kiemelt, kiváló minőségű karsztvizek egy részének felhasználása a rendszerek vízbázisaként. ( Tatabánya, Kincsesbánya, Nyirád. )
Nagy jelentőségű volt a községek vízellátásának fejlesztésében a vízi közmű-társulatok szervező munkája, amely a helyi érdekek és pénzek összefogásával országosan és a Balaton térségében is felgyorsította a fejlődést.
A 70-es években a lendületlen mennyiségi fejlődés mellett a minőségi és a gazdaságos szolgáltatás biztosítása került előtérbe. A szolgáltatott víz minőségének rendszeres ellenőrzése, a működtetés automatizálása került előtérbe.
1990 év végére a lakások 84%- a városokban, a falvakban 51%- a közüzemi rendszerből kapta a vizet. Összességében a magyar lakosság 92%-a volt ellátva. Az ellátottságban viszont elég nagy eltérés mutatkozott. Budapesten a lakosok 97,3%-a, a Csongrád megyei falvakban lakóknak pedig csak 34%-a volt ellátva.
Ebben az időszakra a lakások 77%- a fürdőszobával rendelkezett. Ezt az is elősegítette, hogy az 1960-ban indított, 15- éves lakásépítési programban (évente 80-90 ezer új lakás) már összkonfortos lakások építését biztosította.
A fejlesztés nagyságát talán az érzékezteti legjobban, ha megjegyezzük, hogy 1960 és 1990 között a vízvezeték hálózat hosszát 43 ezer kilométerrel bővítették. ( Az Egyenlítő hossza 40077 km! )
E nagyjelentőségű program mellett természetesen hiányosságok is jelentkeztek. Több helyen nem épült meg az első ütemben a szükséges víztisztító egység és például a „tűrt” mértékű vastartalom – a háziasszonyok bosszúságára – besárgította a fehér nemüket, több helyen az akkori szabványban előirt nitrátnál ( 40 mg/l ) vagy természetesen előforduló arzénből magasabb értékeket mértek. Ezek miatt széleskörű program indult az úgynevezett „veszélyeztetett településeken” a vízminőség javítására. ( Megjegyzem, hogy ebben az időben az Egyesült Királyságban a nitrát tartalom 60 mg/l engedélyezett értéke mellett sem jeleztek egészségügyi károsodásokat.)
HÉVÍZHASZNOSÍTÁS
Köztudott, hogy hazánk geológiai adottsága folytán gazdag termálvizekben. Az erre épült fürdőkultúra emlékei a Római Birodalom korszakából, majd a török megszállás időszakából származnak. Újabb fejlődés a XIX század második felében indult meg.
Hévizeink feltáró kutatása 1866-ban a harkányi Zsigmondy-kúttal és a Margit-szigeti kutakkal kezdődött
1945-ben 67 db, 1985-ben 1016 db hévízkutat tartottak nyilván.A hévízkutak vízének jelentősebb részét ivóvízellátásra, fürdőellátásra és a mezőgazdaságnál hasznosítják. Ez utóbbi céljából az 1960-70-es években állami támogatással termelő szövetkezetek létesítettek hévízkutakat, valamint a meddő kőolajkutató furások kútjait térítésmentesen is megkapták. 1990-re Magyarország a mezőgazdasági földhőhasznosítás terén a világon az elsők közé került.
A fürdők egyidejű befogadóképessége 1960-ban 276 ezer fő, 1985-ben 441 ezer fő volt.
CSATORNÁZÁS, SZENNYVÍZTISZTÍTÁS
A csatornázás hazánkban a XIX század közepén kezdődött s kiegyezés után vált tervszerűbbé.. Ebben a városiasodás és a járványok gyakorisága volt a „ fejlődés motorja”. A munkák elsősorban a Fővárosra és néhány nagyobb városra koncentrálódtak. ( A pesti oldal csatornázásának kezdete 1869.)
Az 1940-es évekbeni helyzetet Dr Juhász Endre így jellemzi: „a 120 darab, tízezer főnél nagyobb település közül csupán csapadékvíz elvezetéssel 12 település, míg szennyvízcsatorna-hálózattal 26 rendelkezett.” A népesség ellátottságára vonatkozó mutató 20% alatt maradt. A vízműkapacitás hétszer nagyobb volt, mint a szennyviztisztítók kapacitása. Fővárosban az összegyűjtött s elvezetett szennyvíz tisztítatlanul ömlött a Dunába.
A közcsatorna hálózat hossza mintegy 2000 km volt 1945-ben.
A II Világháború a közcsatornákban is jelentős károkat okozott. 1950-ig lényegében a háborús károk ujjá építésére került sor. Érdemi fejlesztésre nem került sor. A gyorsabb ütemű csatornaépítés az 1970-es években indult el és évente 300-400 km közcsatorna épült meg. 1990 év végére a közcsatornák hossza elérte a 15 ezer km-t és erre 1,6 millió lakás ( 54% ) csatlakozott.
A csatornázottságban természetesen lényeges különbség jelentkezett a városi és a falusi településeknél. A városokban a lakosság ellátottsága elérte a 52%- ot , de több városban már a 90% körül alakult. A falvakban viszont országos átlagban a lakásoknak csak 3,5%-a volt a közcsatornára kapcsolva, de a falvak közt is van jó néhány, ahol a lakások zöme a közcsatornára csatlakozik. A községekben és városok családiházas részeinél a közcsatornára való csatlakozás helyett a telkeken való egyedi tisztítást és elhelyezést alkalmazták. Sajnos e megoldás a szakszerűtlen kivitelezések miatt, valamint a miatt, hogy olyan helyeken is alkalmazták, ahol az ivóvíz készleteket veszélyezteti, vagy magas talajvízállású térségekben a szakszerű szikkasztás lehetetlen. (Megjegyzem, hogy a fejlett országokban a korszerű. egyedi szennyvíztisztítást „ teljes értékűnek „ tekintik.)
Kiemelt fejlesztés valósult meg a Balaton és a Velence térségében, ahol regionális csatornarendszerek épültek. Ahol a tisztított szennyvizek más vízgyűjtőkbe való kivezetés nem volt gazdaságos, ott részleges III tisztítást (foszfor eltávolítás) is biztosító szennyvíztisztítást valósítottak meg s ezzel elérték, hogy Tó eutrofizációja lelassult, vagy talán meg is állt és a Balaton vízminősége még a nyári szezon végén is kedvező lett.
A szennyvíztisztítás
A szennyvíztisztítást 1945 –ig csak néhány kisebb településen valósították meg, s ott is csak egyszerű technológiával és minimális kapacitással. (Miskolc , Pécs Sopron, Székesfehérvár, Eger,Debrecen, stb.)A nagyobb folyók mellé települt városoknál az volt a szemlélet – például Budapesten -, hogy „főváros abban a szerencsés helyzetben van, hogy a Volga után Európa második legnagyobb recipiense (befogadója) mellett fekszik, ami a költséges biológiai szennyvíztisztító berendezések létesítését feleslegessé teszi” (Dr Maucha Rezső főtanácsos) sőt a tisztítatlan szennyvíz kedvezően a halállomány növeléséhez. Megjegyzem, hogy a BME vizsgálata szerint a budapesti szennyvíz hatása Érdnél már alig volt kimutatható a Központi Szennyvíztisztító Telep megépülte előtt. A kis vízhozamú folyóink és patakjaink vízminőségét viszont már kisebb szennyvízbeeresztések is lerontották. (Például a Sajó, a Marcal, stb.)
A hazai közüzemi szennyvíztisztítási program az 1960-as években gyorsult fel. Jelentős telepek épültek. Például a Pécsi 1962, Délpesti 1965, az Északpesti 1980, a Székesfehérvári 1968, Veszprémi 1872 és 81.
Komplex csatornázási és szennyvíztisztítási programok valósultak meg a Velence tó és a Balaton körül.
A 70-es évektől a gyulai és a kecskeméti „ kísérleti” telepek kedvező tapasztalatai alapján létesült szennyvízöntöző rendszer,
Összességében 1990-ig az ország 328 különböző nagyságú és technológiájú szennyvíztisztító telep létesült, melyek összesen mintegy 1,5 millió m3 szennyvizet képes naponta megtisztítani.
A nagyarányú, de még sem elégséges fejlesztés mellett nem sikerült véglegesen, megnyugtatóan és gazdaságosan megoldani a már működő telepeken a tisztítás során keletkező iszapok kezelését, hasznosítását. Több eredményes félüzemi és üzemi kísérlet folyt, de például a folyamatos mezőgazdasági hasznosítás nem valósult meg.
…………………………………………………………………………
Az előzőkben röviden ismertetett, elismerésre méltó „szakmai” eredmények úgy voltak elérhetők, hogy
– az ország vezetése felismerte a vízi infrastruktúra jelentőségét, és ennek fejlődéséhez szükséges alapvetően költségvetési forrásokat biztosította,
– belátta, hogy a vízzel való gazdálkodás eredményesen kellő előrelátással, tervszerűen végezhető,
– az eredményes munkához jól felkészült egységes szervezeti rendszer szükséges és ennek megalkották a jogi alapjait és létrehozták az intézményeit.
A továbbiakban vázlatosan csak az intézményekkel foglalkozom:
A VÍZÜGYI SZERVEZET 1945 ÉS 1990 KÖZÖTT
A történelmi tapasztalat az, hogy vízügyi feladatok eredményes megoldásának szervezeti vetülete egyszerűsítve az, hogy szükség van
– egy állami, hatósági szervezetre. amely szakmai ismeretekkel és jogi alapon szervezi, irányítja és koordinálja a nagyobb térségre ható vízhasználatokat és vízkészlettel kapcsolatba kerülő munkálatokat,
– egy „tulajdonosi” szervezetre, amely összefogja a résztulajdonosok érdekeit és szervezi az érdekeltségi körébe tartozó területi munkákat,
– vízügyi feladatok elvégzésére felkészült közüzemi vállalatokra, műszaki tervező és építési vállalkozó szervezetekre.
Az állami vízügyi feladatok egységes és országos kezelésének szükségességét már korábban is felismerték. 1879-ben már megalakították a Földművelésügyi Minisztériumon belül Kvassay Jenő mérnök vezetésével a Kultúrmérnöki Szolgálatot, amely vidéki szervezeti egységeivel nagy jelentőségű munkákat végzett elsősorban a területi – ár- és belvízvédelem, folyószabályozás, vízrendezés, stb – vízgazdálkodás terén. A tiszántúli öntözési terv végrehajtása érdekében 1937-ben szervezték meg az Országos Öntözésügyi Hivatalt. A lakosságot közvetlen érintő vízellátási ügyekkel főleg a Belügyminisztériumon belül 1927-ben felállított Országos Közegészségügyi Intézet foglalkozott.
1948-ban, a „szocialista” időszak nagy államosítási kampánya idején a vízügyi szervezeteket is államosították. (Az államosításhoz a Felső-tiszai árvizi katasztrófa is alkalmat adott és egyben az FM-ben dolgozó mérnököket szabotálással vádolták és elitélték.)Ugyan ebben az évben a vízügyi feladatok állami ellátására létrehozták az Országos Vízgazdálkodási Hivatalt. A teljes szervezet kialakulásának időpontjai a következők:
1952-ben az OVH Vízrajzi Osztálya bázisán létrehozták a Vizgazdálkodási Kutató Intézetet, amely 1990-re a vízügy összes szakágazatainak , nemzetközileg is elismert kutató-fejlesztő bázisává fejlődött.
A vízügyi feladatok teljességére kiterjedő egységes állami szervezet kialakítása az 1953-ban kiadott 1060/53 ( IX.30.) Mt. határozattal kezdődött el, amellyel létrehozták az Országos Vízügyi Főigazgatóságot, amely 1968-ban Országos Vízügyi Hivatallá alakult. Ezen országos főhatósági feladattal megbízott szervezet feladat vonatkozásban négy nagy csoportba sorolható mégpedig: vízügyi szakágazatok főosztályai, integrált feladatokat ellátó főosztályok(oktatás, kutatás,vízépítés-gépesítés, műszaki fejlesztés, műszaki tervezés, stb.) igazgatási, jogi és hatósági feladatok egységei valamint a közgazdasági és pénzügyi feladatatok egységei. A Vízépítőipari Tröszt létrehozásával az operatív jellegű feladatok e szervezethez kerültek. 1987-ben a környezetvédelem, a természetvédelem és a vízügy főhatósági egységeit egy minisztériumi szervezetbe, a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztériumba integrálták. 1990 nyarán a vízgazdálkodás-i megjelölés kitöröltetett a Minisztérium nevéből.
Az egységes és hatékony vízügyi szervezet kialakításában jelentős szerepe volt Dégen Imrének, aki kiváló szervező és irányító szakember volt. Fontosnak tartotta az elődök munkájának megismerését és annak tapasztalatainak felhasználását. Felismerte, hogy eredményes és időtálló vízügyi munkát távlati tervekre alapozva, jól előkészített középtávú tervekbe épülve lehet végezni ezért már a 60-as évek elején, széles szakmai bázison kidolgoztatta az Országos Vízgazdálkodási Kerettervet, Szorgalma bámulatos volt, de nem ragadt le részfeladatoknál, azt teljes hatáskörrel és bizalommal a szervezet szakembereire bízta. Fontosnak tartotta és általános gyakorlattá tette, hogy a munkatársai is a területi szervekkel szoros kapcsolatban legyen. Jó érzéke volt a munkatársainak kiválasztásában. Emlékezetből végiggondolva az OVF majd OVH-ban a 60-as, 70-es években dolgozó felsőszintű vezetőket ( elnökhelyettesek, főosztályvezetők) minden egyetemet végzett, nagy gyakorlatú szakember volt. „Érdekességként” megjegyzem, hogy ezek kétharmada párton kívüli volt. A „dégeni” időszakra emlékezve név szerint is megemlítem a szakmánkra nagy hatást kifejtő, felsőbb vezetőket. Főigazgató illetve elnökhelyettesek: Ziegler Károly, Szászhelyi Pál, Dr Breinich Miklós, Dr Illés György, Vincze József. Főosztályvezetők: Árvízvédelemnél Bokor Mihály, Bencsik Béla, Dr Szeifert Gyula, Belvízvédelemnél Najmányi László, Soltész József, Öntözésnél Gábri Mihály, Budavári Kurt, Vízellátásnál Áll Lajos Vízgazdálkodásnál Dr Kertai Ede, Dr Dávid László, Vízépítésnél Forsztner István, Kövesi Gyola, Közgazdasági Dr Argai György, Dr Vavrik Ferenc, Dr Szirota István, Vízellátásnál Áll Lajos, Jogi hatósági területen Dr Frommer József, Dr Bényei Zoltán, Dr Egerszegi Gyula, Igazgatási területen Dr László Ferenc, Személyzeti Hatházi László.
1954-ben megszervezték a vízügy területi szervezetét, a 12 Vizügyi Igazgatóságot.A szervezésnél alapvetően azt vették figyelembe, hogy egy Igazgatóság jól körül határolható vízgyűjtőn jelentkező feladatokat lássa el. Az igazgatóságok szakaszmérnökségei a területi munkákat végezték. A vízügyi igazgatóságok alapvetően két féle funkciót láttak el mégpedig szakhatósági és termelési feladatokat. Ez utóbbi a 60-as évektől erősödött fel. E kettősség csak a 80-as évek második felében okozott helyenként disszonanciát, összeférhetetlenséget.
Az Igazgatóságok szakhatósági munkájára az ügyekhez való alkotó hozzáállás volt a jellemző.
1964-ben létrehozták a Központi Vízminőségi Felügyeletet, amely 1966-ban beolvadt a Vízkészletgazdálkodási Központba.
A dokumentációs feladatokra és könyvkiadásra megalakult a VIZDOK.
A területi vízgazdálkodási feladatok ellátásában elsődlegesen a földtulajdonosok érdekeltek. Egy egy vízgyűjtőn viszont rendszerint sok tulajdonos van és csak ezek társulásával lehet megoldani a feladatokat. A társulás alapítás jogi feltételeit már az 1807. évi XVII. törvény szabályozta és az 1871. évi XXXIX. törvény a társulatok önrendelkezési jogát megerősítette. Ezt követően alakultak meg az ármentesítő és belvízlevezető társulatok.Az 1930-as években hazánkban 58 társulat működött és az érdekeltségi területükön 4000 km árvízvádelmi töltés és 13900 km hosszú csatorna létesült.
A II világháború alatt a társulatok is szétzilálódtak, majd ezt követően a „ nagy államosítási lázban” a társulatokat is államosították. A hatvanas évek elején egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a helyi jelentőségű vízfolyások, csatornák kezelése, karbantartása az állami szervezetet túlterheli s ezt a helyi erők összefogásával eredményesebben lehet elvégezni. Ezt figyelembe véve született az 1957.évi 48. számú törvény, amely újból lehetővé tette a vizgazdálkodási társulatok alakítását. Ezt követően a társulatok szervezése szinte mozgalommá vált.Tevékenységük egyre jelentősebb lett anyagi vonatkozásban is. Például 1985 évben a társulatok belvízrendezési és vízfolyásrendezési beruházásai 30 %-al több volt, mint az államé.
Még talán ennél is nagyobb jelentőségű feladatot oldottak meg a hetvenes évektől megalakult viziközmű társulatok, amelyek főleg a falvak vizellátásában, majd a csatornázásban végeztek nagy jelentőségű munkát.
A müszaki tervezés bázisául a VIZITERV-et, a beruházások szervezésére a VIZIBER-t (későbbi OVIBER), s kivitelezés bázisául VÍZÉP-et hozták létre.
1957-ben átszervezéssel megalakították Budapesten az Országos Vízkutató és Fúró Vállalatot öt vidéki egységgel, valamint a folyami kotrásokra a Folyamszabályozási és Kavicskotró Vállalatot.
A hetvenes évek elején a korábban öntözés üzemeléssel foglalkozó Vízgépészeti Vállalatot víztehcnológiai berendezések gyártására állították át s a későbbi években kiépítették a műszaki tervezés és a vízépítés területi szerveit, valamint az anyag és alkatrészellátás biztosítására létrehozták a VIBESZ-t.
1961-ben az OVH kezdeményezésére és szervezésével valamennyi megyében és a megye jogú öt városban létrejöttek a Víz és Csatornamű Vállalatok s a regionális művek üzemeltetésére a Regionális Vízmű Vállalatok. E vállalatok közös ügyeinek összefogására, az üzemeléshez és az építéshez szükséges anyagok beszerzésére létrehozták a Forrás Egyesülés-t ( 1968).
Az ágazat a kutatás és műszaki fejlesztés mellett a vízügyi szakemberképzéssel is foglalkozott. A Budapesti Műszaki Egyetemen támogatta a vízellátás-csatornázásí mérnöki tudományok oktatásának megerősítését, 1962-ben Baján létrehozta a Felsőfokú Vízgazdálkodási Technikumot és a középkáderek képzésére szakközépiskolákat kezdeményezett s a szakmunkásképzés is megszervezte.
A vízgazdálkodás 1989-ben több, mint 77 ezer főt foglalkoztatott.
ÖSSZEFOGLALÓ GONDOLATOK:
– Az 1945-1990-ös időszakban megvalósított fejlesztések szorosan csatlakoztak a korábbi idők vízgazdálkodási koncepciókhoz s a megvalósított létesítményekhez.
– A víz egy ország, az idők során egyre jobban felértékelődő természeti kincse s azzal való gazdálkodás szükségessége átível politikai kurzusokon.
– Az eredményes vízgazdálkodás a mennyiséget és a minőséget együtt kezeli s ennek megvalósítása egy szervezetben leghatékonyabb.
– Az áttekintett időszak politikai és gazdasági korlátai, adottságai mellett is a vízgazdálkodás dinamikusan fejlődött. Ezt nagymértékben elősegítette az egységes vízügyi szervezet, a szakszerű vezetés és a vízügyi dolgozók kötődése e szakmához.
– Végezetül megemlítem, hogy nagy örömöt adott e visszatekintési munka és megnyugvással állapíthattam meg, hogy a vízügy terén az én generációm is megtette , amit tőle a kor elvárt és lehetővé tett.
Buapest, 2012-05-10 Dr Gerencsér Árpád
FORRÁSMUNKÁK S AJÁNLOTT IRODALOM JEGYZÉKE
– Vízgazdálkodási lexikon, Budapest 1970
– Dr Nagy László: A vízgazdálkodás 30 éve. Budapest, 1976
A vízgazdálkodás 40 éve számokban 1945-1985, OVH Budapest
Magyar Statisztikai Évkönyv 1990
Dr Szlávik L: A Duna és a Tisza szorításában, Budapest , 2006
Fejér L – Dr Szlávik L : 111 Vízi emlék Magyarországon. Budapest, 2008
Dr Kertai E.: Magyarország nagyobb vízépítési műtárgyai. Budapest 1963
Dr Ihrig D.: A magyar vízszabályozás története. Budapest 1973
Stelczer K.: A vízrajzi szolgálat száz éve. Budapest, 1986
Dr Varga M.- Dr Váradi J.: Vízvisszatartás- tározás- vidékfejlesztés. Budapest. 2010
Zorkóczi Z.: Árvízvédelem, folyó szabályozás, vízi utak Magyarországon, Bp. 1978
Trummer Á.: Az öntözés alapelvei, Budapest 1952
Budavári K.: A mezőgazdasági vízgazdálkodás fejlődése 1846-2006 között…. Kézirat
Dr Nagy L.: A 100 éves Fővárosi Vízművek. 1967
Az ivóvíz honfoglalása , a Magyar Viziközmű Szövetség kiadványa 2006
Burucs K.: A vezetékes víz Magyarországon, História XXXI év 5-6 szám
Kovács M.: Tiszta vizet a pohárba. Miskolc 1987
Lorberer Á.: A hazai hévizek tőrténetéhez, 1866-2010. História XXXII. évf. 6-7 szám
Dr Koltay J.: Nemzeti kincsünk a Balaton, Budapest 2001
Dr Juhász E.: A csatornázás története. Budapest 2008
DR Juhász E.: A szennyvíztisztítás története, Budapest 2011.
Dr Beck B.: A fővárosi fürdők 75 éve. 1987.
Tájékoztató hazánk környezeti állapotáról. KVM 1991
Fejér L.: A vizi társulatok 200 éve. Budapest 2010
Horváth I- H Szabó L: Három évtized a vízgazdálkodás szolgálatában. Pápa 1988.
Powered by FireStats
Legutóbbi hozzászólások