A zöldek és a növekedő GDP
Zöld ügyek április 4th, 2013Lecsökkentették az adókat, és hitelekből hatalmas állami beruházásokba kezdtek.
Többek között akkor épült meg a világ legnagyobb vízerőműve, a Hoover Gát, olcsó villanyáramot és öntözési lehetőséget kínálva a korábban csaknem lakhatatlan sivatagos környéknek, amelyből bőven termő mezőgazdasági területet, virágzó, pazar kertvárosokat varázsoltak, közben munkát adva a korábbi munkanélkülieknek.
A gazdasági fellendülés hatására vált a közeli Las Vegas is Amerika egyik felkapott szórakoztató központjává.
A példa azt mutatja, hogy ha komoly erőfeszítéseket kell tenni valamilyen közös cél érdekében, akkor az emberek – összefogva – szinte csodákra képesek.
Magyarországon is a leggyorsabb gazdasági fejlődés a világháború utáni néhány év alatt zajlott, amikor újjá kellett építeni a romba dőlt országot, és tartott mindaddig, amíg a Rákosi rezsim át nem vette a hatalmat, és kezdte söprögetni a padlásokat.
Jelentős gazdasági és technológiai fejlődést hozott a hidegháború is, hatalmas fegyverkezési versennyel, enélkül most nem lenne mobil telefon, Internet, hordozható számítógép, és műholdas helyzet meghatározó rendszer.
Ámde véget ért a hidegháború, és az emberek úgy érezhették, mintha hirtelen kiszaladna alólunk egy gyorsvonat, és lehuppannánk a sínre.
Nem volt többé ellenség, akivel szemben közös erőfeszítések kellenek.
Valamit ki kellett találni.
Kapóra jött a zöldek által évtizedek óta hangoztatott probléma felvetés.
Persze a célnak megfelelően egy kicsit átdolgozva.
Az eredeti koncepció lényege az volt, hogy a növekvő létszámú és egyre többet fogyasztó emberiség lassan feléli a természeti erőforrásokat, miközben megmérgezi a környezetet, és ez veszélyt jelent az emberiség túlélésére.
Ámde ha kíméljük az erőforrásokat, és a természetet, akkor az azt jelenti, hogy takarékosabb, puritánabb életmódra térünk át, ami azonban kedvezőtlen a gazdasági növekedés szempontjából.
Más szóval: nem lehet egyszerre kímélni is a természetet, meg növelni is a GDP-t, hiszen egy véges világban nem lehetséges végtelen növekedés.
Valahogyan össze kellett hangolni a követelményeket úgy, hogy az egyre erősödő zöld kecske is jóllakjon, és a káposzta is gyarapodjon.
Ki kellett találni egy olyan célt, ami eléggé fontosnak tűnik ahhoz, hogy érdemes arra komoly erőfeszítéseket tenni, ugyanakkor a cél legyen elérhetetlen, hogy sokáig kitartson.
És ez a csodafegyver a globális melegedés.
Valamikor azt tanultuk, hogy évmilliók óta mintegy 100 ezer éves ciklusokban követik egymást a jégkorszakok, és a meleg korszakok, aminek valószínű oka a Föld keringési pályájának ciklikusan ismétlődő megváltozása.
A legutóbbi jégkorszak pedig mintegy 10-12 ezer évvel ezelőtt ért véget, és azóta kisebb-nagyobb ingadozásokkal folyamatban van a felmelegedés, amely eltart még vagy néhány tízezer évig, és azután majd ismét belemegyünk egy jégkorszakba.
Az éghajlatváltozás elleni hatástalan szélmalomharc ötlete igazi dzsoli-dzsókernek bizonyult, hiszen ezt a küzdelmet – elvileg – szinte korlátlan ideig lehet folytatni.
A másik nagy – mondhatni briliáns – ötlet az volt, hogy a melegedést a széndioxid okozza, ezért korlátozni kell a levegőben a széndioxidot, sőt azzal még kvóta-kereskedni is lehet.
Így azután sorra épülnek a hatalmas szélerőművek, 30-40 emelet magasságú acél vagy vasbeton tornyokra felszerelt 40-50 méteres, egyenként 15-20 tonnás lapátokkal, és mindezt ellátva igazi high-tech „intelligens” elektronikus vezérléssel.
Ezekkel azután átlagosan nagyjából annyi áramot lehet megtermelni, mint egy íróasztal méretű gázmotorral.
Egyetlen lapát anyagából pedig gyártani lehetne egy akkora vízturbinát, amely több tucat komplett hatalmas szélerőmű áramát tudná megtermelni.
Ráadásul a szélerőművek élettartama viszonylag rövid, ki vannak téve szélviharnak, villámcsapásnak, jegesedésnek, a természet viszontagságainak, ezért előbb-utóbb ezeket le kell bontani, és meg kell szabadulni a hátra marad veszélyes hulladékoktól, ami megint csak olyan tevékenység, amelyet hozzá lehet írni a statisztikailag kimutatható GDP-hez.
Van azonban egy probléma, amire Mészáros Milán hívta fel a figyelmet a közelmúltban egy előadásában.
Megújulónak nevezik ugyanis azt az energiát, amelyet a természet rövid idő alatt pótolni képes.
A szén, uránium, és más ásványi kincsek nem megújulók, ezek sok millió év alatt halmozódtak fel a földkéregben.
Azért nem megújulók, mert ezek „holt” anyagok, és ezért gyakorlatilag nem vesznek részt a bioszféra bio-ökológiai folyamataiban.
Gyorsan megújulni csak élő szervezet képes.
A bioszféra pedig voltaképpen olyan élő organizmus, amelyet alapvetően a Nap sugárzási energiája tart életben.
Mi történik, ha „megújuló” energiát veszünk ki egy élő rendszerből, ha megcsapoljuk annak vérkeringését, természetes energia áramlásait?
Példaként hozható fel az ötlet, hogy borítsuk be napelemekkel a Szahara sivatagot, mert ott meg lehetne termelni az emberiség energia szükségletét.
Jelenleg a Szahara úgy működik, hogy a forró homok felett felszálló meleg levegő működteti azokat a magas légköri áramlatokat, amelyek döntően meghatározzák Észak-Afrika és a Mediterrán térség éghajlatát.
Ha a sivatagra eső napsugárzás energiáját megcsapoljuk, és villamos energia formájában kábeleken elvezetjük egy másik földrajzi térségbe, ezzel felboríthatjuk ezen a környéken az éghajlat működését.
Szóval a kérdés: mennyi „megújuló” energiát lehet vagy szabad kicsapolni a bioszférából ahhoz, hogy Európában az éghajlat az ember számára még éppen elviselhető maradjon?
Alighanem lassan érdemes lenne kitalálni valami mást a széndioxid biznisz helyett, akkor is, ha jelenleg még a kvótakereskedelem viszonylag jól jövedelmez.
Ötletek persze vannak, nem kell félteni a zöldeket, a közgazdászokat, vagy a politikusokat.
Kíváncsian várjuk a legközelebbi új szuper ötletet, annál is inkább, mivel a CO2 lufi lassan kezd kipukkadni.
Dr. Héjjas István
aranydiplomás mérnök
Powered by FireStats
Legutóbbi hozzászólások