http://www.theguardian.com/commentisfree/2014/apr/30/russia-ukraine-war-kiev-conflict

Milne, Seumas: Nem Oroszország lökte Ukrajnát a háború peremére

Seumas Milne: It’s not Russia that’s pushed Ukraine to the brink of war

The Guardian, 2014. április 30.

Ukrajnában nő a háború veszélye. Míg Kijevben a nem választott kormány képtelennek nyilvánítja magát a lázadás kezelésére az ország keleti részén, John Kerry Oroszországot bűnöző államnak bélyegzi. Az USA és az Európai Unió szankciókat léptet életbe a Kreml ellen, amelyet Ukrajna destabilizálásával vádol. Beszámolnak arról, hogy a Fehér Ház új hidegháborús politikát vezet be Oroszország „pária állammá” változtatásának a céljával.     

Ez magyarázhatóbb lenne, ha az, ami most Kelet-Ukrajnában folyik, nem lenne a tükörképe annak, ami Kijevben történt pár hónappal ezelőtt. Akkor a Majdánon fegyveres tiltakozók kormányépületeket foglaltak el és kormánycserét, alkotmányváltást követeltek. Az USA és Európa vezetői támogatták az „álarcos harcosokat” és a választott kormányt ítélték el, most pedig a nem választott kormányt támogatják, amint erőt alkalmaz

a lázadók ellen, akik rendőrségeket és polgármesteri épületeket szállnak meg olyan városokban, mint Szlavjanszk és Donyeck.

„Amerika veletek van!”, mondta John McCain szenátor a tüntetőknek akkor, a szélső jobboldali Szvoboda párt vezetője mellett állva, miközben az USA nagykövete a külügy-minisztériummal alkudozott arról, kikből álljon az új ukrán kormány.

Amikor egyáltalán nem alkotmányos fordulat során az ukrán elnököt egy USA-választotta kormányzat váltotta fel, az olyan politikusok, mint William Hague, arcátlanul félrevezették a parlamentet a történtek törvényességéről: nyugatbarát kormány beültetéséről Oroszország legneuralgikusabb, politikailag megosztott szomszédjába.

Putyin visszaütött, az USA utcai tiltakozási szövegkönyvéből véve egy lapot, bár – mint Kijevben – a Krímtől Kelet-Ukrajnáig terjedő tiltakozásokat nyilvánvalóan tömegek támogatták. De, ami Kijevben dicsőséges szabadságkiáltás volt, az Szevasztopolban és Luganszkban beszivárgássá és telhetetlen agresszióvá vált.

Miután a krímiek túlnyomóan az Oroszországhoz való csatlakozásra szavaztak, a nyugati média zöme felhagyott az elfogulatlanság minden nyomával. Putyint most rutinszerűen Hitlerhez hasonlítják, míg a fasiszta jobboldal szerepét az utcákon és az új ukrán rezsimben putyinista propagandaként kiretusálják a legtöbb beszámolóból.

Nem sokat hallani az ukrán kormány hódolatáról a háborús idők náci kollaboránsai és pogromistái iránt, vagy a választott kommunista vezetők lakásai és irodái elleni gyújtogató támadásokról, vagy a szélsőséges Pravyj Szektor integrálásáról a nemzeti gárdába, míg a kormány ultranacionalistáinak az antiszemitizmusát és fehér felsőbbrendűségi irányultságát kitartóan kisebbítik, az orosz különleges erők hamis azonosítását pedig tényként kezelik.

A valóság az, hogy a Nato két évtizedes keleti irányú terjeszkedése után, ezt a válságot a Nyugat próbálkozása váltotta ki arra, hogy Ukrajnát határozottan a pályájába és védelmi szervezetébe vonja egy kifejezetten Moszkva-ellenes EU társulási egyezmény révén. Ennek az elutasítása vezetett a tiltakozásokhoz a Majdánon és a fél ország által elutasított, oroszellenes kormányzat beállításához, amely mindennek ellenére tovább lépett az EU és IMF egyezmények aláírása felé.

Semmilyen orosz kormány sem nyugodhatott bele ilyen fenyegetésbe olyan területről, amely mind Oroszországnak, mind a Szovjetuniónak életfontosságú része volt. A Krím elnyelése és a lázadás támogatása Kelet-Ukrajnában Putyin részéről egyértelműen védekező jellegű és most meghúzták a vörös vonalat: Ukrajnának legalább a keleti részét nem nyelheti le a Nato vagy az EU.

De a veszélyek is sokszorozódnak. Ukrajna alig működő államnak mutatkozik: a korábbi kormány nem volt képes megtisztítani a Majdánt, és a nyugatról támogatott rezsim „tehetetlen” a tiltakozásokkal szemben a szovjetnosztalgikus ipari keleten. A paramilitáris „zöld emberekről” (akik túlnyomóan ukrajnaiaknak bizonyultak) szóló minden beszéd ellenére, a lázadásnak is erős szociális és demokratikus igényei vannak: kinek vannak érvei népszavazás ellen az autonómiáról és a választott kormányzókról?

Eközben, az USA és európai szövetségesei szankciókat vezetnek be és feltételeket diktálnak Oroszországnak és kijevi protezsáltjainak, a tiltakozók katonai letörését ösztönözve Joe Biden és John Brennan CIA igazgató látogatása után. De milyen jogon szerepel egyáltalán az USA, stratégiai ernyője alá vonva egy államot, amely sosem volt a Nato tagja, és amelynek az utolsó választott kormánya kifejezetten semlegességi platformon került hatalomra? Nincs ilyen jog természetesen – ezért látják annyira más fényben az ukrán válságot világszerte. Lehet, hogy a világon kevesen fogadják el Putyin oligarchikus konzervativizmusát és nacionalizmusát, de Oroszországnak az USA birodalmi expanziójával szembeni ellensúlyát Kínától Brazíliáig üdvözlik.

Tényszerűen, a válság egyik valószínű következménye a Kína és Oroszország közötti szorosabb szövetség lehet, míg az USA folytatja a Kína-ellenes „támpontját” Ázsiában. A fokozódó erőszak ellenére, Oroszország karnyújtásnyi részvételének az életekben kifejeződő ára Ukrajnában eddig minimális, összehasonlítva bármely jelentős nyugati beavatkozáséval évtizedeken át, amelyekre gondolni lehet.

Mindezek ellenére, nő a polgárháború kockázata, és vele külső hatalmak konfliktusba sodródásának az esélye is. Barack Obama már küldött jelképes erőket Kelet-Európába, és nyomás alatt áll mind a republikánusok, mind olyan Nato-héjják, mint Lengyelország részéről, hogy küldjön sokkal többet. USA és brit csapatok készülnek részt venni e nyáron Nato hadgyakorlatokban, Ukrajnában.

Az USA és az EU már túljátszották a szerepüket Ukrajnában. Sem Oroszország, sem a nyugati hatalmak nem akarhatnak közvetlenül beavatkozni, és a harmadik világháborút felidéző ukrán miniszterelnököt feltehetően nem hatalmazták fel a washingtoni szponzorai. De száz évvel 1914 után a nem szándékolt következmények kockázatának eléggé nyilvánvalónak kell lennie, mivel a nagyhatalmi konfliktus visszatérésének a fenyegetése nő. Lényeges a nyomás a válság tárgyalásos befejezéséért.

 

(Ford. Szende Gy.)

WordPress Plugin Share Bookmark Email