Reális Zöld Valóság vélemények!

http://www.regnum.ru/news/polit/1910461.html

Zapol’skisz, Alekszandr: Kína pénzügyi csapása a Pax Amerikára

Александр Запольскис: Финансовый удар Китая по PaxAmerica

31.03.2015 10:21

Két évvel ezelőtt, 2013 októberében Kína kezdeményezte az infrastrukturális befektetések ázsiai bankjának (Asian Infrastructure Investment Bank, AIIB) a létrehozását. Úgy tűnik, hogy ez teljesen közönséges esemény a globális pénzügyek világában. Végül is, van Világbank (WB), van Nemzetközi Valutaalap (IMF), sőt van Ázsiai Fejlesztési Bank is. Miért esett neki akkor olyan vadul ennek a gondolatnak az USA? Miért csavarja ki Amerika minden erejével a szövetségesei karját, követelve, hogy ne vegyenek részt ebben a „kínai projektben”? Csak Washington nyilvánosan is kimondott kételyeiről van szó az új nemzetközi pénzügyi intézmény nem eléggé magas minőségi normáival kapcsolatban? És hogy jön ide a WB és az Ázsiai Fejlesztési Bank AIIB-ben való részvételének az USA által támasztott kötelező feltétele? Egészében, miért keltett az AIIB gondolata akkora lármát a nemzetközi politika világában? Mint mindig, az ördög a részletekben rejlik.   

Onnan kell kezdeni, hogy az összes felsorolt pénzügyi intézmények nem egyszerűen léteznek, de tömör amerikai ellenőrzés alatt állnak. Vegyük például a Világbankot. Ennek az alapját a Nemzetközi rekonstrukciós és fejlesztési bank képezte, amelyet elsősorban Nyugat-Európa és Japán helyreállításának a finanszírozására létesítettek a II. világháború után. Ahhoz az amerikai „Marshall tervhez”, amelynek köszönhetően az USA helyreállította Európát, de meg is erősítette felette egyidejűleg a maga gazdasági és politikai ellenőrzését is. Azóta a WB nagy átalakulások során ment át. Ma öt nemzetközi szervezetből áll, amelyek globális projektekre és befektetési viták rendezésére szakosodtak. A lényege azonban nem változott. Elég emlékezni legalább arra a tényre, hogy a WB egyik vezetője az USA volt védelmi minisztere, Robert McNamara volt. Az első, 250 millió USD-os hitelt 1948-ban Franciaországnak adták, azzal a kötelező feltétellel, hogy az akkori francia koalíciós kormányban nem vehettek részt kommunisták. Azóta a „kölcsönfelvevőkkel szembeni fokozott követelmények” e nemzetközi szervezet hitelpolitikájának márkajellemzőjét képezik.

Hasonlóan működik az IMF. Első pillantásra, az Alap nagyon vonzó forrása a hatalmas és nagyon olcsó, a piaci szintnél 1,5-2-szer olcsóbb, hosszú lejáratú hiteleknek. Az 1944 óta folytatott tevékenységének a statisztikája azonban szemléltetően kimutatta, hogy a hitelek valójában egyáltalán nem olcsók és a pénzeket nem egyszerűen adják, hanem csak az IMF szigorú követelményeivel a felvevők gazdaságának reformálására vonatkozóan. És a legfontosabb: e hitelek segítségével a világ egyetlen országa sem tudta megoldani a gazdasági nehézségeit, sőt jelentősen bonyolultabbá tette a helyzetét. Látványos példája ennek a „görög reformok” története.

Ezen felül, az IMF „ajánlásainak” a teljesítése a hitelt felvevő országban ideális körülményeket teremt a külföldi magán spekulánsok számára. Már az 1997-1998-as mexikói válság megmutatta, hogy lehet 15 éven át buzgón végrehajtani az IMF összes követelményeit minden kedvező eredmény nélkül. A reformok csak a külföldi magántőkék beáramlásához vezetnek, amelyek hiteleket osztanak a helyi kormányoknak, az iparnak és az üzletnek. Aztán refinanszíroznak. Aztán re-refinanszíroznak. És amikor ezeket az adósságokat már nemcsak visszafizetni lehetetlen, de egyszerűen kiszolgálni is, jön az Alap és pénzt ad a helyi gazdaság fizetőképességének a fenntartására.

A külföldi befektetők végeredményben kiszipolyozzák az országot, majd távoznak. A megvalósított tervek és pénz nélkül maradt adós megint kénytelen új hiteleket felvenni az IMF-től. Ezzel „papír értékek” piacát képezik, azaz eszközöket a „portfóliós befektetők” számára. A ciklus ismétlődik. Csak ekkor már az IMF hitelek a „befektetési alapok” zsebébe kerülnek. Ez után az IMF már az új hiteleket főként arra adja, hogy neki magának visszafizessék a régi adósságokat. Két-három ilyen ciklus alatt az adós ország pénzügyi rendszere véglegesen tönkremegy. Ez a séma az 1997-1998-as válság idején mutatkozott meg a leglátványosabban.

Az IMF lényegében hatalmas pénzügyi porszívó, amely két célból foglalkozik a fejlődő gazdaságok dollárosításával. Az első a dollárellenőrzés bővítése a világon. A második – maximális nyereség megszerzése az adós országok belső gazdasági és politikai folyamataiba való közvetlen beavatkozás révén. Az IMF pénzén sehol, senki, soha sem valósított meg egyetlen sikeres infrastrukturális projektet sem. A dolog mindenütt a legvonzóbb és -jövedelmezőbb aktívumok privatizációjával kezdődött és azzal is fejeződött be.

Az Ázsiai fejlesztési bank (Asian Development Bank –ADB) a harsogó elnevezés és a partnerek széleskörű jegyzéke (48 regionális és 19 nem-regionális partner, köztük az USA, Nagybritannia, Németország és Franciaország) ellenére nagyon szerény méretű pénzügyi szervezet, amely a részvevők kormányainak és jogi személyeknek nyújt hiteleket. Ezek átlagos nagysága nem haladja meg a 15 millió USD-t. Nagyobbakat, 50 millióig, nagyon ritkán ad az ADB. Az összes projektek közül, amelyekben ez a bank részt vett, csak a következők ismertek: transz afgán olajvezeték, rendkívüli segélyprojekt Indonéziának az ottani földrengés és tsunami után, a Mekong-delta fejlesztési programja.

Egyszerűen szólván, az ázsiai régió fejlesztésével senki sem foglalkozik. Az ADB ehhez túlságosan kicsi, a WB és az IMF csak arra képes, hogy mindent privatizáljon, amit csak lehet. Ugyanakkor csak Laoszban és Mianmarban több pénzre lenne szükség a belső szállítási infrastruktúra korszerűsítésére és fejlesztésére, mint amennyi a gazdaságukban van. Például, szakértői értékelés szerint a délkelet-kínai Kunmingból a laoszi fővárosba, Vientiánba vezető vasút építése, amelyre betű szerint olyan szükség van, mint a levegőre, 6 milliárd USD-ba kerül. Ez majdnem annyi, mint Laosz éves GDP-je. Érthető, hogy ilyen méretű projekttel, annak minden szükségessége mellett, ez az ország pénzügyileg nem tud megbirkózni. És ez messze nem az egyetlen példa. Az ADB szakemberei kiszámították, hogy csak az ázsiai-csendesóceáni régió (APR) országai jelenlegi gazdasági növekedési tempójának a fenntartásához az infrastruktúrájuk fejlesztésébe legalább 290 milliárd USD-t szükséges befektetni 2020-ig. A teljes szükséglet „mindenre”, ebben elsősorban a hírközlési ágazatokra, a kikötői gazdaság parti infrastruktúrájára, az energiatermelésre és a minden fajta úthálózatra, csillagászati számot; 8 billió USD-t tesz ki.

Nos, éppen mindezeknek az infrastrukturális objektumoknak az építésére alapította Kína 21 ATR-országgal együtt 2014. október 24.-én, 100 milliárd USD alaptőkével az Infrastrukturális Befektetések Ázsiai Bankját. Itt fontos megérteni egy finomságot. Kína maga is rendelkezik ennyi pénzzel ilyen projektek finanszírozásához. Akárhogy is, ez a világ legnagyobb gazdasága. De, ha befektetőként külföldi országokban csak maguk a kínaiak lépnek fel, ezt, mint KNK expanziót érzékelhetik. Figyelembe véve mondjuk az IMF „gazdasági segítségének” az eredményeit, az ilyen aggályok teljesen érthetőek. Hogy azonnal elkerüljék az összes hasonló kérdést, kezdett Peking először is nemzetközi pénzügyi szervezet létesítésébe, amely az egész ATR gazdasági fejlesztésre irányul és ennek a folyamatát teljesen átlátszóvá teszi az összes részvevő ország számára.

Ez annyira nem hasonlít a „pénzügyi segítség” nyugati stílusára, hogy azonnal két fontos és viharos reakciót idézett elő. Ilyen bank szükségessége az ATR részére annyira megérett, hogy a helyi országokon kívül 2015. március 26.-tól az AIIB tagja lett a Koreai Köztársaság és Törökország és március 28.-tól Oroszország. Egészében, úgy tűnik, hogy a régió betű szerint csak erre a kezdeményezésre várt. Az USA részéről gyakorolt aktív politikai nyomás ellenére, a múlt év novemberében Új Zéland kérelmezte az AIIB tagságát. És, amikor 2015. március 13.-án hasonló lépést tett Nagybritannia, betű szerint az „egész civilizált világ” rohant „megállapodni a kínaiakkal”. Március 17.-én benyújtotta a kérelmét Franciaország, Németország, Olaszország és Luxemburg. Három nap múlva, március 20.-án utánuk sietett Svájc, márc. 24.-én Ausztria. 28.-án az AIIB-ban való részvétel mellett döntött Hollandia, Spanyolország, Dánia, Brazília, sőt Grúzia is, noha, ha valaki, hát a grúzok nagyon erősen függenek politikailag az USA-tól. Az utolsó pontot március 29.-én Ausztrália tette fel.

Az USA számára ez, ha nem is a Pax America korszakának a végét jelenti, de e folyamat egyértelmű kezdetét. A dolog nem is annyira a kapcsolatban van a pénz megléte és a zene rendelésének a joga között. Amerika a „Marshall terv” befejezésével a múlt század 60-as éveiben egyszerűen megszűnt építeni és valami reálisat alkotni a világban. Azóta, már fél évszázada, az USA csak feji a világgazdaságot. Jogot biztosít magának a rablásra az általa létrehozott IMF pénzügyi rendszeren keresztül, a dollárzóna minden fajta kibővítésén keresztül, és túlnyomó katonai fölényén keresztül. Míg a saját GDP-je a világénak kevesebb, mint 20%-a, Amerika el tudta érni, hogy az USD aránya a nemzetközi elszámolásokban 81% (2013-ban) legyen. És most hirtelen Kína a maga AIIB-jével valóban építeni készül valamit az ATR-ben. Utak. Hidak. Erőművek. Így, isten tudja, ezek még a külön regionális valuta gondolatáig is eljuthatnak! Vagy egyszerűen, mint ezt egymás között Kína, Oroszország, India, Brazília és más országok egész sora már megtette, köthetnek közvetlen swap (devizacsere) megállapodásokat a saját nemzeti pénzeikben. És kész. Az USD kezd gyorsan kimosódni az egész régióból, ahol most, Oroszországgal együtt számítva, összpontosul az egész világgazdaság egyharmada.

Így hát a pánik Washingtonban egyáltalán nem meglepő. Mert ez valóban pánik. Az összes partnerek/szövetségesek közül egyedül Japán utasította el a részvételt a kínai projektben. Az amerikai „unokatestvéreket” még a britek is figyelmen kívül hagyták! A „Mennyei Birodalomban lefolyt márciusi európai parádé” után az USA kénytelen volt megváltoztatni a politikai álláspontját ebben a kérdésben. Ráadásul már kétszer! Gyakorlatilag egyedül maradva, Washington először megpróbálta kijátszani a kétségek kártyáját. Ez a kínai kezdeményezés, úgymond, rossz, mert nagy kételyt támaszt a jelentős projektek nemzetközi pénzügyi és banki kiszolgálásának a jó minősége iránt. Ez nem „jött be”.

Akkor az Obama-kormány más érvvel jött elő. Kínának a maga AIIB-jét csakis partnerségben kell létrehoznia olyan „fejlesztési intézményekkel, mint a Világbank”. Úgymond, csak egy ilyen változat közelíti az új bankot a világ vezető gazdaságainak a gazdasági céljaihoz és akadályozza meg, hogy Peking külpolitikájának az eszközévé váljon. Egyébként, itt az amerikaiak nem is annyira voltak képmutatók. Ha a vezető gazdaságok céljának főként az adósok kirablását tekintjük, úgy ez igaz is. Az ilyen párosítás visszaadhatná Amerikának az ilyen lehetőséget.

Csak hát Kína hallgat. Egészen. Egyáltalán sehogy sem reagál az amerikai „javaslatok” egyikére sem. És senki sem reagál. Mindenki az üggyel foglalkozik. Ilyen méretű nemzetközi bankszerkezet kialakításának a folyamata nem gyors és nem engedi meg a sietséget. Itt háromszor mérni is kevés vágás előtt. Gondolkodva kell cselekedni, ütemet tartva, egyeztetve a sok partner álláspontját. Mert több mint nagy léptékű projektekről van szó.

E háttér előtt az amerikai aktivitás az elkésett utas hisztériájának látszik, aki magányosan áll az üres peronon és valamit kiabál a már távozó vonat utolsó kocsijának a jelző fényei után. A világ központja gyorsan mozdul az ázsiai-csendesóceáni régió felé, újra olyan megjelenést adva az USA-nak, amilyen mindössze száz évvel korábban volt. Vad kültelkek az isten háta mögött, valahol két határtalan óceán között, a világ geopolitikai, kulturális és civilizációs perifériája, Észak-Ausztrália nukleáris fegyverrel.

(Ford. Szende Gy.)