http://www.huffingtonpost.com/dean-baker/the-tpp-drug-patents-and_b_7640974.html

Baker, Dean: A TPP, a gyógyszerszabadalmak és Clinton elnök

Dean Baker: The TPP, Drug Patents, and President Clinton

2015. június 22.

A Transz-Csendesóceáni Partnerség (Trans-Pacific Partnership – TPP) sok komoly kérdést vet fel, de a legnagyobb hosszú távú hatása a gyógyszerszabadalmakra vonatkozó rendelkezéseinek lehet. A kifejezett célja megerősíteni és meghosszabbítani a szabadalmak védelmét. Míg ezek a rendelkezések valószínűleg a gyógyszerárak növekedéséhez vezetnek az Egyesült Államokban, a legnagyobb hatásuk a fejlődő világban lesz.

A gyógyszerek a legtöbb fejlődő országban sokkal olcsóbbak, mint az USA-ban. Különösen így van ez Indiában. Ennek az országnak világszínvonalú generikus (nem védett), jó minőségű gyógyszereket gyártó ipara van, amely tipikusan az USA-béli ár kis töredékéért értékesít. Például, a hepatitis C elleni, Sovaldi nevű gyógyszer Indiában kezelésenként kevesebb mint 1000 USD-ért beszerezhető. A szabadalommal védett változat az USA-ban 84000 USD-ba kerül.

Az USA gyógyszeripara elkeseredetten törekszik az ilyen, akár 100:1 arányú árkülönbség kiküszöbölésére. Míg India nincs a TPP-ben, a TPP híveinek a célja kiterjeszteni az egyezményt úgy, hogy egy idő múlva Indiát végül magába foglalja és alávesse a szigorú szabadalmi szabályainak.

Ennek mindenkit aggasztania kell. A szabadalmi rendszer a kutatás finanszírozásának egy szörnyen elavult, a 15. századból származó módszere. Az alapgondolata az, hogy a kormány ösztönzi az innovációt, a feltalálónak szabadalmi monopóliumot adva egy időszakra. Ez problematikus, mert a kormány által kényszerített monopólium általában nem jó ötlet, de a problémák a receptes gyógyszerek esetén különösen komolyak.

Egy előírt gyógyszer szabadalma azt jelentheti, hogy egy gyógyszeripari társaság ellenőrzi a beteg hozzáférését valamihez, ami lényeges az egészsége vagy akár az élete szempontjából. Ilyen körülmények között olyan sokat fog fizetni, amennyit fizetnie kell vagy fizetni képes, hogy megkapja a gyógyszert. Ez olyan helyzetet teremt, mint fizetésről tárgyalni tűzoltókkal, amikor megjelennek az égő házadnál, benne a családoddal. Legtöbbünk bármilyen szükséges összeget kifizetne, hogy a tűzoltók megmentsék a családunkat, és hálás lenne a segítségért.

Ha ténylegesen így fizetnénk a tűzoltóinkat, nemcsak rendkívül gazdag tűzoltóink lennének, de rossz lenne a tűzvédelmünk és a -megelőzésünk is. Arra számíthatnánk, hogy a tűzvédelmi cégek a gazdagok házaihoz közel állítják fel az állomásaikat, hogy elsőként érjenek a tűzhöz. Még a versenytársaik elleni szabotázsba is kezdhetnének, szándékos forgalmi dugókkal akadályozva az útjukat a különösen jövedelmező tüzek felé. És mondani sem kell, a tűzoltóink nagyon kevéssé lennének érdekeltek bármit is tenni a tűzbiztonság növeléséért, mivel nem fizetnék őket a tüzek megelőzéséért.

Ez nagyon is a gyógyszerfejlesztés története a szabadalmi rendszerben. A gyógyszerkutatás az olyan betegségekre és körülményekre való összpontosítás felé hajlik, amelyek a gazdagok legnagyobb problémái. A kutatás nagyon titkos, mert a gyógyszeripari társaságok nem akarják előnyökhöz juttatni a versenytársaikat. És gyakran félrevezetik a közönséget a gyógyszereik biztonságát és hatékonyságát tekintve. Mondani sem kell, hogy nem vesztegetik az idejüket olyan kezelések követésére, mint a táplálkozás és a testgyakorlás, mivel ezek nem kínálják szabadalmi monopóliumok lehetőségét.

Ideálisan, a gyógyszerkutatás finanszírozásának hatékonyabb mechanizmusaira kellene átkapcsolnunk. Joe Stiglitz, egy Nobel-díjas közgazdász olyan árrendszert javasolt, amelyben a kormány vásárolná fel az ígéretes szabadalmakat, majd azokat köztartományba helyezné, hogy az új gyógyszereket generikusként lehessen gyártani és értékesíteni. Másik alternatíva lenne közvetlenül finanszírozni a kutatást, (amelyet magáncégek végezhetnének), majd az észleléseket azonnal a többi kutatók rendelkezésére bocsájtani.

Ha a közegészségügy és a hulladékcsökkentés iránt elkötelezett kormányunk lenne, a gazdaságban a szabadalmi rendszer hatékonyabb alternatíváit keresnénk. E helyett rögeszmésen a TPP-ben keresgélünk, hogy megőrizzük a szabadalmi rendszert a jövő századokra és kényszerítsük az egész világot szenvedésre a pazarló voltától.

E vonatkozásban úgy látszik, hogy Obama elnök a Clinton-kormányzat egyik legrosszabb hibájának a másolására és kibővítésére rendeltetett. 1994-ben, a gyógyszeripar sürgetésére, Clinton elnök a TRIPS rendelkezéseket betette a WTO uruguayi menetébe. Ez megkövetelte az országoktól szerte a fejlődő világban az USA-stílusú szabadalmi és szerzői jogi törvényeket.

Most Obama elnök kész ezeket a patenteket meghosszabbítani és megerősíteni a TPP-vel. Obama elnök talán követni tervezi Clinton elnök lábnyomait, felhasználva az ő elnökség utáni futását a világ körül, milliárdosokkal, pénzt szerezve megpróbálni helyrehozni a kár egy részét, amelyet az elnöksége alatt a világ egészségügyének okozott. Ez nem olyan örökség, amelyre nagyon büszke lehet.

(Ford. Szende Gy.)