http://www.thenation.com/article/why-the-us-really-bombed-hiroshima/

Alperovitz, Gar: A háborút Hirosima előtt megnyerték – és a tábornokok, akik a bombát ledobták, tudták ezt

Gar Alperovitz: The War Was Won Before Hiroshima—And the Generals Who Dropped the Bomb Knew It

Szembenéznek az amerikaiak a brutális igazsággal, hetven évvel a bombázás után?  

The Nation, 2015. aug. 8.

A Nemzeti Repülési és Űrkutatási Múzeum (National Air and Space Museum) – a katonai-ipari komplexum technológiai élvonalának amerikai szentélye – látogatói a kísérőktől ismerős narratívát hallanak az Enola Gay repülőgép előtt, amely ma 70 éve atomfegyvert dobott Hirosima polgáraira. A bombát azért dobták le, mondják, hogy megmentsék amerikaiak ezreinek az életét, akik meghaltak volna a fő szigetek inváziója során. Hirosimát és Nagaszakit jórészt elpusztították és 135-300 ezer főként japán nő, gyerek és öreg életét feláldozták – a legtöbb fiatal férfi a háborúban volt – egy szörnyű, de erkölcsileg igazságos számításnak az eredményeként, amely arra irányult, hogy egy féktelen háborúnak véget vessenek.

Ez a történet megnyugtathatja a múzeumlátogató lelkiismeretét, de nagyrészt csak mítosz, amelyet arra szabtak, hogy erősítse az emlékeinket a „jó” háborúról. Nagyjában és egészében, a II. világháborút vezető tábornokok és tengernagyok jobban tudták. Gondoljunk az USA Haditengerészet Nemzeti Múzeumában függő kis és kevéssé észrevett emléktáblára, amely a Hirosima népe ellen felhasznált „Kisfiú” másolatát kíséri. Egy bekezdésében rávilágít, hogy Truman „politikai tanácsadói” felülbírálták a katonákat annak a módnak a meghatározásában, ahogyan a japán háború végét megközelítették. Ezen felül, az atombomba háborút befejező, közel mágikus hatalma körüli népi mítosszal szemben, a Haditengerészeti Múzeum történeti magyarázata világosan jelzi, hogy „a Hirosima és Nagaszaki bombázásával okozott hatalmas pusztulás és 135 ezer ember elvesztése kevéssé hatott a japán hadseregre.”

Valóban, meglepő lett volna az ellenkezője. Az atomfegyverek szörnyű, koncentrált ereje ellenére, Tokió gyújtóbombázása 1945-ben, korábban és számos japán város pusztítása hagyományos bombázással, sokkal több embert ölt meg. A Haditengerészeti Múzeum elismeri, amit sok történész régóta tudott: csak a Szovjetunió Vörös Hadseregének a belépése a háborúba két nappal Hirosima bombázása után volt az, ami a japánokat a végső megadásra indította. Japán megszokta városok elvesztését amerikai bombázások következtében; amitől a katonai vezetőik jobban féltek, az az ország hadseregének az elpusztítása volt a Vörös Hadsereg egy teljes rohama által.

„Ennek a barbár fegyvernek a felhasználása…nem volt a mi Japán elleni háborúnknak az anyagi támogatása.” – William Leahy tengernagy, Truman vezérkari főnöke

A II világháború felső amerikai katonai vezetői számára, azon sokak nagy meglepetésére, akik nem voltak a tények tudatában, teljesen világos volt, hogy az atombombára nem volt szükség, hogy Japán a megadás küszöbén volt, és – sokuknak – hogy nagyszámú civil elpusztítása erkölcstelen volt. A legtöbbjük konzervatív is volt, nem liberális. Truman elnök vezérkari főnöke, William Leahy tengernagy azt írta az „Én ott voltam” c. 1950-es emlékiratában, hogy „ennek a barbár fegyvernek a felhasználása Hirosimában és Nagaszakiban nem volt a mi Japán elleni háborúnknak az anyagi támogatása. A japánok már vereséget szenvedtek és készek voltak a megadásra…elsőként felhasználva azt, mi   a sötét évszázadok barbároknál megszokott etikai normáját fogadtuk el. Én nem a háborúzás ilyen módjára nevelkedtem, és nem lehet háborúkat nyerni nők és gyermekek pusztításával.”

Az USA Légierő vezénylő tábornoka, Henry “Hap” Arnold a nézeteinek erős jelét adta egy nyilatkozatában, mindössze tizenegy nappal a hirosimai támadás után. Augusztus 17.-én a New York Times riportere megkérdezte tőle, hogy az atombomba okozta-e a japán megadást. Arnold azt mondta, hogy „a japán helyzet reménytelen volt már az első atombomba lezuhanása előtt, mert a japánok elvesztették az ellenőrzést a saját légterük felett.”

„Ez egy hiba volt    [a tudósoknak] megvolt ez a játékuk és ki akarták próbálni, így hát ledobták.” – William “Bull” Halsey tengernagy

A Csendes óceáni Flotta főparancsnoka, Chester Nimitz flottatengernagy egy nyilvános beszédében a Washington emlékműnél, két hónappal a bombázások után kijelentette, hogy „tisztán katonailag, az atombomba nem játszott döntő szerepet Japán vereségében…” William “Bull” Halsey Jr (Ifj.) tengernagy, az USA 3. flottájának a parancsnoka 1946-ban nyilvánosan kijelentette, hogy „az első atombomba egy szükségtelen kísérlet volt…Hiba volt egyáltalán ledobni…[a tudósoknak] megvolt ez a játékuk és ki akarták próbálni, így hát ledobták…”

Dwight Eisenhower tábornok a maga részéről az emlékirataiban közölte, hogy amikor Henry Stimson hadügyminiszter tájékoztatta a döntésről felhasználni az atomfegyvereket, „hangot adtam neki a súlyos aggályaimról, először is azon az alapon, hogy hitem szerint Japánt már megvertük és a bomba ledobása teljesen szükségtelen, és másodszor, mert úgy gondoltam, hogy országunknak el kell kerülnie a világ közvéleményének a megdöbbentését egy olyan fegyver felhasználásával, amelynek az alkalmazása már nem volt kötelező intézkedés amerikai életek megmentéséhez…” Később nyilvánosan deklarálta, hogy „nem volt szükséges ezzel a borzasztó dologgal sújtani őket.” Még a hírhedt „héja” Curtis LeMay vezérőrnagy, a 21. bombázó kommandó vezetője is, nyilvánosságra lépve egy hónappal a bombázás után, azt mondta a sajtónak, hogy „az atombombának egyáltalán semmi köze sem volt a háború végéhez.”

A dolog teljesen világos: Az USA hadsereg fontos akkori vezetőinek túlnyomó többsége szerint az atombombák ledobása Hirosimára és Nagaszakira nem volt katonailag szükséges. Az amerikai hírszerzés feltörte a japán kódokat, tudta, hogy a japán kormány próbált a megadásról tárgyalni Moszkván keresztül és régen úgy véleményezte, hogy az augusztus elejére várt orosz hadüzenet, annak a biztosításával, hogy a japán császár hatalom nélküli figuraként maradhat, megadást fog hozni jóval, a három hónappal későbbi, novemberi US invázió első lépése előtt.

A történészeknek még nincs határozott válaszuk arra, miért használták fel a bombát. Tekintve, hogy az US hírszerzés szerint a háború valószínűleg véget ér, ha Japán biztosítékot kap a császárra nézve – és, hogy az USA hadsereg tudta; mindenképpen meg kell tartani a császárt segítségül a megszállt Japán irányításához – valami más világosan fontosnak látszik. Tudjuk, hogy Truman elnök legközelebbi tanácsadói közül egyesek a bombát diplomáciai és nem egyszerűen katonai fegyvernek tekintették. James Byrnes külügyminiszter például úgy vélte, hogy az atomfegyverek felhasználása segíteni fogja az Egyesült Államokat erősebben uralni a háború utáni korszakot. A Manhattan Project tudósa, Szilárd Leó szerint, aki találkozott vele 1945. május 28.-án, „[Byrnes] aggódott Oroszország háború utáni magatartásával kapcsolatban…[és úgy gondolta,] hogy Oroszország kezelhetőbb lesz az amerikai katonai hatalom hatására, és hogy a bomba demonstrálása hatást tehet Oroszországra.”

A történelem ritkán egyszerű, és gyakran egészen fájdalmas közvetlenül, kritikus becsületességgel szembe nézni vele. A mítoszokat, bármennyire is túlegyszerűsítettek vagy kirívóan hamisak, túl gyakran, sokkal valószínűbben fogadják el, mint a kényelmetlen és nyugtalanító igazságokat. Még most is látjuk, például, milyen nehéz az átlagos USA polgár számára tudomásul venni a rabszolgaság és a fehér felsőbbrendűség brutális valóságát, amely a nemzeti történelmünk oly nagy része mögött áll. Valószínűleg ugyanily nehéz átalakítani a „jó” háború kulmináló aktusának népi felfogását. De, ha levonhatták a Konföderáció harci lobogóját Dél Karolinában, egy napon talán kezdhetünk feltenni magunknak kihívóbb kérdéseket is, Amerika globális hatalmának a természetéről, és arról, mi igaz és mi hamis abból, miért dobtunk valójában atombombát Japánra.

(Ford. Szende Gy.)

Gar Alperovitz, korábban a University of Maryland politikai gazdaságtan professzora, a hirosimai döntésről szóló két nagyobb tanulmány szerzője.