Gazdag László

100 EZER FORINT HIÁNYZIK

Mármint a magyar bérszínvonalból. Ha ez a 100 ezer forint többlet meglenne, akkor normálisan működne a magyar gazdaság, és az egész társadalom. Nem lennének nyomorult kukázók, hajléktalanok, megszűnne a lakosság katasztrofális eladósodottsága, szárnyalna a gazdaság (évente legalább 5-6 százalékkal, van benne ennyi potenciál), mégpedig az egyensúlyi növekedési-fejlődési pályán, vagyis csökkenne az ország adósságállománya is. Ezen kívül nem vergődne az egészségügy, az oktatásügy, leállna az orvosok, mérnökök, szakmunkások külföldre áramlása, az ápolónők tömeges pályaelhagyása, vagyis véget érne az iszonyatos humán tőke veszteség, amely sokkal súlyosabb károkat okozott a magyar gazdaságnak, mint a II. világháború pusztítása. Dinamikusan nőne a fogyasztás, bővülne a termékek és szolgáltatások piaca, ezért növekedne a vállalkozói profit, valamint az állami adóbevétel, legyen az szja, áfa, vállalkozói adó, tehát minden téren megvalósulna az egyensúlyi növekedés.

Ugyanakkor legalább 50 ezer forint hiányzik a nyugdíjszínvonalból, ami ha meglenne, akkor a gazdaságra és a társadalomra gyakorolt pozitív hatásai ugyanazok lennének, mint a föntebb fölsoroltakban.

A magyar gazdaság és a magyar társadalom alattomos rákfenéje, pusztító pestise a gazdasági teljesítménytől messze elmaradó bér-és fogyasztási színvonal, ami egyben a gazdasági növekedés és fejlődés legsúlyosabb akadálya. Az elmúlt évtizedek megszorító, nadrágszíj meghúzó csomagjai iszonyatos károkat okoztak a magyar gazdaságnak, az egész társadalomnak, emiatt volt sokkal alacsonyabb a gazdasági növekedés és fejlődés üteme a potenciális lehetőségnél, azért nem tudtunk felzárkózni az elmúlt két-három évtizedben a fejlett országok szintjére, pedig ennyi idő alatt ezt végre lehetett volna hajtani. És csupán „mellesleg” említem, hogy nem alakult volna ilyen katasztrofálisan a hazai demográfiai helyzet sem, hogy 1981 óta egymillió fővel, vagyis egytizedével csökkent az ország lakossága. Éppen az 1979-81-es első nagy megszorító csomag gyászos eredménye lett a szülési kedv hirtelen megcsappanása, ami aztán tartós tendenciává vált napjainkig.

A „túlfogyasztó” tücsöknemzet meséje

   Négy nagy megszorító, „egyensúlyteremtő” fiskális-restrikciós csomag volt eddig az elmúlt 35 évben a magyar gazdaságban: 1979-81, 1987-89, 1995-97, 2006-2013. Az is látható, hogy az utolsó volt a leghosszabb, mert sajnos az Orbán kormány sem értette azt meg, hogy 2010-ben ezzel a teljesen idejétmúlt, értelmetlen, tudományosan is megalapozatlan megszorító politikával kellett volna azonnal szakítani. Ha ez bekövetkezett volna 2010-ben, ma sokkal előrébb tartanánk. A négy felsorolt fiskális-restrikciós csomag közül a legpusztítóbb, legkártékonyabb ugyanakkor az 1995-97 között megvalósult Bokros-Surányi csomag volt, amely elméleti szempontból is magán viselte a „gazdaságpolitikák orvosi lova” meghatározás minden jellemzőjét. Forintleértékelés, az infláció felpörgetése, a vagyoni és jövedelmi polarizáció felerősítése, az elavult gazdaságszerkezet konzerválása, „privatizáció” címén a nemzeti vagyon elkótyavetyélése, a világszínvonalú hazai szövetkezeti nagyüzemi mezőgazdaság felszámolása (Antall József kormánya ezt csak elkezdte). „Eredmény”: az 1989-93 között kialakult V alakú válság W alakúvá transzformálása, a kilábalás eltolása három évvel, valamint a lakosság jelentős rétegeinek elnyomorodása.

2004 végén a magyar egy főre jutó GDP az Európai Unió átlagának 60 százaléka volt, míg a reálbér színvonal a 47 százaléka. Mára az első mutató 67 százalékra javult, míg a második 34 százalékra romlott. Ez is mutatja a „túlfogyasztó tücsöknemzet” mese tarthatatlanságát, valamint ebből is érthető az eddigi megszorító fikális-restrikciós csomagok teljes csődjének tényleges oka: a fogyasztás és elosztás felszínének kapargatása volt a lényegük, a gazdaság mélyáramaiban végbemenő „beteg” folyamatok gyógyítása helyett. A magyar gazdaság krónikus egyensúlyi zavarainak legvégső, legmélyebb oka ugyanis nem a „túlfogyasztás” (miután az nem is létezik!), hanem az elavult gazdasági makro-szerkezet: energia-és nyersanyagigényes, importigényes gazdaság, amelynek kicsi a transzformációs képessége, alacsony fokú a hozzáadott érték termelő képessége. Egy gyarmati jellegű munkamegosztással kapcsolódunk be a világgazdaságba, és ezen a külföldi tőke sem változtatott, sőt, még inkább konzerválta ezt az állapotot. Éppen ezért az egyensúlyi zavarok tüneti kezelésére alkalmazott fiskális-megszorító terápia nem hogy nem javította, de kifejezetten tovább súlyosbította a helyzetet. A megszorító csomagok „eredménye” ugyanis az volt, hogy a lakosság megsarcolása révén nyert erőforrásokat az elavult gazdaságszerkezet konzerválására fordították. Másrészt a megszorító csomagok tették a magyar gazdaságot ciklikussá, vagyis ezek a mi válságciklusaink tényeleges okai. Ugyanis a megszorító csomagok súlyosan sértették a Milton Friedmani egyenletes pénzellátás szigorú kritériumát, jelentős rángatózásokat (fluktuációkat) eszközölve a monetáris rendszerben. Csak emlékeztetnék arra, hogy a Bokros-Surányi csomag a kint lévő hitelpénz mennyiségét 70 százalékkal csökkentette, amibe még egy egészséges gazdaság is belerokkant volna, nem hogy a súlyosan beteg magyar gazdaság. Friedman mutatta ki, hogy a nagy válságok lényege, a monetáris szférában előidézett erőteljes fluktuáció (vagy drasztikus pénzügyi expanzió, vagy ugyanilyen pénzszűkítés, esetenként egymást követve a kettő) átgyűrűzése a reálgazdaságra.

A Passinetti paradoxon

Nemrég halt meg Luigi Ludovico Passinetti olasz közgazda (1932-2014), aki sajátos paradoxonra mutatott rá: ha növeljük a beruházási rátát, akkor ennyivel csökken a fogyasztási ráta, ami viszont ennyivel csökkenti a piaci forgalmat, és ezáltal a vállalkozói profitot. Vagyis amit a tőke nyer a réven azzal, hogy több beruházási forráshoz jut, mert az állam valamilyen eszközzel megemelte a beruházási rátát, a fogyasztás rovására (ez csak így lehet ugyanis!), annyit veszít a vámon, vagyis a piac, a fogyasztás oldalán. Ebből következik, hogy a beruházási ráta megemelésének az égvilágon semmi, de semmi értelme nincs. Hasonló összefüggést fejteget már 1966-ban (!) a magyar Jánossy Ferenc, akinek zseniális trendelméletét sajnos a mai napig nem tanítják közgazdasági egyetemeinken. Nos, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Matolcsy György szorgalmazta már többször is, hogy emeljünk meg a beruházási rátát. Ezt hadd ne kommentáljam.

A lényeg: nagyarányú, erőteljes bér-és nyugdíjfelzárkóztatás nélkül nincs gazdasági felzárkózás a fejlettekhez, vergődhetünk az idők végeztéig, ha ezt nem értjük meg. A magyar gazdaság teljesítménye, vagyis az egy főre jutó GDP csak 2015-ben éri el a válság előtti, 2007-es szintet. Lehet ájuldozni a mostani látványos eredményeket nézve, tényleg jó az inflációs adat, a külkereskedelmi mérleg, az államháztartás éves hiánya, csökken az államadósság. Csak a végső eredmény: most érjük utol a nyolc évvel ezelőtti önmagunkat. És ha megnézzük, hogy a GDP arányos államadósság 2004 végén csak 59 százalék volt (ezért váltotta le a „baloldal” Medgyessy Pétert!), akkor az összkép bizony siralmas: nyolc értékes évet elveszítettünk valójában. És végül még egy adat: a magyar reálbér színvonal valójában ma, 2015-ben nagyjából megfelel az 1979-es szintnek! Nem elírás: a harmincöt évvel ezelőtti szinten van ma a magyar fogyasztás, csak most jóval polarizáltabb módon, mint akkor volt…

Küldés/Megosztás