Hol vagyon a vagyon címmel jelent meg Bogár László legújabb könyve a Kairosz Kiadónál. A cím szójátéka arra az ellentmondásra utal, amelynek lényege, hogy az emberiség és benne a magyarság úgy akar a „jó gazda gondosságával”  gazdálkodni a szakrális felelősségére bízott  világgal, hogy e roppant vagyontömeg lényegi összefüggéseiről  fogalma sincs. A közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

– Professzor Úr, az emberi gazdálkodás alapvető célja az, hogy a méltó élet feltételeit megteremtse, az adott emberi közösség anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi javait gyarapítsa. Pár ezer esztendeje ez többé-kevésbé így van. Most, a III. évezred elején elénk dobban-e új kihívás? 

– A „jó gazda gondosságával gazdálkodni” formula évezredek óta létezik. Az ókori görög kultúra is használta, és a római jogban is szerepelt. Mi több, a mai magyar polgári jogban is benne van. Szimbolikus üzenetként is értelmezhetjük, hogy akkor használják, ha valamilyen kár esemény történik, és azt kell bizonyítani, hogy az érintett felek mindent megtettek a kár elhárítása érdekében, vagy, ha erre már nem volt mód, legalább a kár mérsékléséért. És ma valóban ez a legfőbb feladatunk, a „kármentés”. Az, hogy felismerjük, hogy mi emberek ma nem vagyunk „jó gazdái” a szakrális felelősségünkre bízott Teremtésnek, és, ha már így van, és ezen rövidtávon nem nagyon tudunk változtatni, akkor legalább ne ártsunk. Az ember mindig sajátos kettős természettel rendelkezett/rendelkezik. A kentaur ennek a kettősségnek volt az egyik legpontosabb szimbóluma a görög mitológiában. A bennünk lévő „állat” (a kentaur alsó teste) a földhöz köt minket, de Isten képmásaiként az ég felé törünk, a szakrális egyensúlyt és harmóniát keressük. Van, amikor az állat mértéktelen, féktelen habzsolása uralkodik bennünk, a létfenntartás, fajfenntartás, élettérért való kíméletlen küzdelem, de van amikor a szeretetteljes türelem, szelídség, alázat. Most egy olyan, szellemileg hanyatló korszak utolsó évszázadainak egyikében lehetünk, amikor az ember globális csúcsragadozóként, vagy inkább globalizált „techno-hüllőként viselkedik. Nap, mint nap meg kell tudnunk „szelídíteni” magunkban ezt az „állatot”, hogy mentsük, ami menthető.

– Az ember nevű élőlény létének kritikus elágazási pontjához érkezett. Vagy képes végre szembesülni azzal, hogy mit művel, és változtat önpusztító létmódján, vagy ebben a formájában megszűnik létezni. Mi adhat okot és bátorságot ahhoz, hogy az ember – szakítva az utóbbi hatezer év gyakorlatával – kezdjen el bízni a másik emberben?

– Sokszor el kell majd mondanunk önmagunknak az ősi keleti bölcsességet, miszerint:”Ha változást akarsz, a változás légy te magad.” Ha a világ kegyetlen, pusztító és gonosz, ez valójában saját tükörképünk, így a változás csak legbelülről, lelkünk legmélyebb szellemi rétegeiből indulhat el.

Nem készült semmiféle vagyonleltár, pedig nagyon valószínű, hogy százmilliárd dolláros nagyságrendű a veszteség. Pedig éppen hogy bővülni kellett volna a vagyonmérlegek, hiszen az anyagi vagyon mellett van két még fontosabb vagyontömb, a természeti vagyon (föld, víz, élővilág) és az emberi vagyon (népességvagyon, egészségvagyon, szellemi vagyon stb.) A nagy történelmi elszámoltatással első sorban önmagunknak tartozunk erkölcsileg, hisz arra már nincs semmi remény, hogy ebből bármit visszaszerezhetünk. De legalább pontosan tudnunk kellene, hogy milyen vagyontárgyakból milyen veszteség ért minket, és ezért kit és milyen felelősség terhel. A Tax Justice Network nevű nemzetközi szervezet hatéves kutatás nyomán tette közzé, hogy mekkora volt az, az összeg, amit a világ egyes országaiból „off-shore”-ba vittek, magyarul kiloptak. Arra az eredményre jutottak, hogy ez összesen 22 ezermilliárd dollár, ez annyi, mint Kína egész nemzeti vagyona! Magyarországról az elmúlt harminc év során szerintük 242 milliárd dollárnyi vagyon „mentettek ki”, ami a nemzeti vagyonunk 40%-a. Az egész világon egyetlen ország van, amelyet relatíve ennél is nagyobb vagyonvesztés sújtott, és ez Elefántcsontpart. Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár. És, sajnos nem elég, hogy észre sem vettük, hogy mit művelnek velünk, de semmi jelét nem adjuk, hogy érdekelne minket, hogy mi történt/történik a hazánkkal. Az új kormány 2010 augusztusában hozott egy határozatot arról, hogy másfél éven belül el kell készíteni Magyarország komplex vagyonleltárát. Eltelt öt és fél év, ám a munka még el sem indult. Csak remélni tudjuk, hogy, ami késik, az nem múlik. Tudás, bátorság, becsület nélkül nincs méltó emberi élet. Sőt hova tovább semmilyen élet nincs. Hinnünk kell benne, hogy vissza tudunk fordulni erről a végzetes lejtőről.

  – A magyar história utóbbi két és fél évtizedében azok a politikusok, akik a magyar közösséget megfosztották vagyonától, megvagyonosodtak. Az Ön könyve hogyan könnyíti meg elszámoltatásukat?

– Nagyon nehéz ma megnyugtató választ adni erre a kérdésre. Talán onnan lehetne kiindulni, hogy a világ leganyagibb dolga a pénz, hiszen, ha azt mondjuk „anyagiak”, akkor mindenki tudja, hogy a pénzre gondolunk. A világ legszellemibb „dolga” viszont kétségkívül a hit, a bizalom. Ám, az elmúlt évszázadok megrendítő pontossággal jelzik, hogy minden pénzrendszer azonnal összeomlik, ha elfogy „alóla” a hit és a bizalom. A mai emberiség, vagyis ez a mértéktelen, féktelen „csúcsragadozó”, valójában szorong. Ha esetleg nem rettegne attól, hogy mi lesz vele, ha nem tesz magáévá brutálisan mindent, ami egyáltalán megragadható, akkor talán csillapulna mértéktelensége. A szakrális tradicionalitás embere mindent, a saját tehetségét, képességeit, készségeit is a Teremtő ajándékának tekintette, és, mint ilyet természetes módon ajándékozott tovább. Tette ezt abban a biztos tudatban, hogy mindenki más is így él, így érez, így viselkedik, így soha senki nem fog szűkölködni sem anyagi sem szellemi javakban. Ezt a közösségi szeretet-hálót kellene helyreállítani, ami nagyon-nagyon nehéz lesz. Még pedig azért, mert szellemileg nagyon mélyre süllyedtünk, és legfőképpen azért, mert elfogyott belőlünk a hit és a bizalom, és nagyon nehéz megmondani, hogy a visszaforduláshoz szükséges erőkifejtésünk mit használhat majd „támasztékul”. Csak reménykedni lehet abban, hogy a magyar nemzet nevű emberi közösség végre szembesül azzal, hogy az elmúlt néhány évtized során történelmének egyik legdrámaibb vagyonvesztésén ment keresztül. Ráadásul úgy, hogy közben a „nemzeti vagyon” fogalma is eltűnt a statisztikai számbavételi rendszerből. Bármilyen hihetetlen, de 1989-ben még volt a statisztikai évkönyvnek ilyen fejezet, 1990 óta viszont nincs.

 

Küldés/Megosztás