Reális Zöld Valóság vélemények!

Présház hírportál.   https://preshaztarsasag.wixsite.com/preshaz

Bogár László szerint az sem zárható ki, hogy hatszáz év után nem újabb nemzetállam válik majd világbirodalommá, hanem egy olyan komplex egyezségrendszer lép az Amerikai Birodalom helyére, amire eddig még nem volt precedens. Obama történelmi lehetőséget kapott arra, hogy előkészítse ezt a várható átalakulást, annak érdekében, hogy minél kisebb legyen a megrázkódtatás mind a nemzetállam Amerika, mind a világ számára. Lehetett volna egy korrekt „felszámolóbiztos” is, akit késői korok áldanak majd azért, mert segített megőrizni a békét egy háborútól terhes tér-időben. Korai lenne még mérleget vonni, de a most leköszönő elnök alighanem elpuskázta ezt a nagy történelmi lehetőséget. Bogár László közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2017. február 2.

– Professzor úr, a baj nagyobb, mint az Ön elemzéséből látszik. A washingtoni Igazságügyi Minisztérium becslése szerint a mexikói kartellek az ország már több mint 1200 városában működnek, míg alig egy évtizede ez 230 volt. A mexikói drog egyre erőteljesebb beáramlása pedig nemcsak egyes emberi életeket tesz tönkre, hanem teljes közösségeket is szétzilál. Azaz a liberálisok nem „csak” elpuskáztak lehetőséget, hanem lezüllesztették az országot – mint mindenütt a világ más térségeiben. Hol alakulhat ki erőközpont, amely megvédi az emberiséget az USA erkölcsi összeomlása után?

 

– Az Amerikai Egyesült Államok, bár egyike a világ legnagyobb területű országainak, mégis az egy Kanadán kívül, aki igazi világrekorder, mert óriási területe ellenére mindössze egy országgal határos (természetesen az USA-val) az Egyesült Államok is mindössze kettővel, Kanadával és Mexikóval. Ha létezik azonban különbség, akkor az éppen e két határ, az USA-Kanada és az USA-Mexikó határ között van. Ennek az az oka, hogy az USA-Kanada határon két olyan teljesen egyforma ország érintkezik, amelyek a nyugatias civilizáció leggazdagabb államai közé tartoznak, így az ember észre sem veszi, ha átmegy a határvonalon. Az USA-Mexikó határon egészen más a helyzet. Ez ugyanis nem egyszerűen egy államhatár, hanem két nagy civilizációs tömb határa. Samuel Huntington híres könyvében, amely a Civilizációk összecsapása címet viseli, a világ nyolc nagy civilizációs tömbjét különbözteti meg. Ezek a nyugati és keleti (ortodox) kereszténység, az iszlám, három olyan civilizáció, amely egyúttal egy-egy nemzetállam, Kína, India és Japán, valamint a fekete afrikai és a latin amerikai civilizációs tömb. Az USA-Mexikói határon tehát nem egyszerűen két nemzetállam találkozik, hanem a nyugati civilizáció (annak ráadásul világbirodalmi központja) és a latin amerikai kultúrák világa. Bár itt nincs tér és idő ahhoz, hogy részletesen kifejtsük azt a tragikus találkozást, ami az ősi dél amerikai civilizációk és a nyugati civilizáció között ötszáz éve végbement. A legkevesebb, amit mondhatunk, az az, hogy az európai, magát kereszténynek valló, de igazából önmagát akkorra már minden szakralitástól megfosztó fehér ember bevándorló terrorista rablóbandaként fosztotta ki és pusztította el Amerika őslakóit, és azok kultúráját. Félreértés ne essék, ez semmilyen ma létező pusztító visszacsapásra nem mentség, de olyan magyarázat, amit azért kell mégis előrebocsátani, mert a nyugati civilizáció addig nem fog kiutat találni történetének eddigi legmélyebb most zajló válságából, amíg nem szembesül saját történetének ezzel a valóságával. (Tegyük hozzá, a fehér embert már akkor is valójában fegyverként használta a világot irányító szuperstruktúra a többi kultúra kifosztására, mostanában pedig itt a mexikói határon, vagy éppen az európai „bevándoroltatás” segítségével, a kifosztott kultúrák veszélyes hulladékká tett maradványait használja fegyverként a fehér ember elpusztítására.) Latin-Amerika és benne a nyugati világgal, sőt annak központi globális birodalmával közvetlenül érintkező Mexikó minden ellenkező híreszteléssel szemben anyagilag, kulturálisan ugyanolyan reménytelenül távol van attól, ami az USA-t jellemzi, mint az elmúlt kétszáz év során bármikor volt. Vagyis látnunk kell, hogy a két világot elválasztó anyagi és kulturális szakadék legalább olyan mély, ha nem mélyebb, mint mindig is volt. E mögött természetesen az az evidens összefüggés húzódik meg, hogy a tényleges anyagi erőforrás áramlás iránya is változatlan. Az elmúlt kétszáz év során a szegény Latin-Amerika felől sokkal több anyagi erőforrás áramlott a gazdag USA-ba, mint fordítva. A gazdag tehát gazdagabb, a szegény pedig szegényebb lett, és ez zajlik ma is. És mivel mindez nem valóságos emberi teljesítményekből, hanem a többnyire rejtett hatalomgazdasági erőforrás-szivattyúk működéséből származik, így egyre nagyobb feszültség keletkezik a két világ határán. Az illegális bevándorlás, a bűnözés és a rohamosan növekvő kábítószer-csempészet ennek a növekvő feszültségnek a patologikus megjelenési formái. Nem árt persze rögzíteni, hogy maga az egész kapcsolati rendszer, ami a két civilizációt összekapcsolja, az beteg, és ezt a betegséget kellene feltárni, és meggyógyítani. Donald Trump határozott fellépése, amivel el akarja szigetelni hazáját ettől a fertőző góctól, helyes, mint ahogy a szigorú karantén is az járványos betegségek idején.

Ám e „betegség” genezisének és terjedésének, az átfogó epidemiológiai okoknak a feltárása, megértése, és ezen kiváltó okok felszámolása nélkül a helyzet nem fog javulni. És van még egy kényes kérdés, és ez az, hogy ha nem lenne óriási kereslet az USA-ban a kábítószer iránt, akkor nyilván kevésbé volna súlyos a kérdés. Eddig tabu volt, de most már lehet beszélni róla, hogy a középkorú, alsó középosztálybeli amerikai fehér népesség halálozási rátái meredeken emelkedtek az elmúlt évtizedek folyamán. És a leggyorsabban emelkedő és most már legfőbb halálozási ok a „mérgezés” (angolul poisoning), ami csak kisebb részben kábítószer túladagolás, nagyobb részben recept nélkül is kapható nyugtatók, fájdalomcsillapítók nagy mennyiségű alkohollal való együttfogyasztásából adódik. Az okok legmélyén pedig az húzódik meg, hogy az amerikai társadalom nagyobbik felét ugyanolyan gátlástalan cinizmussal fosztotta és fosztja ki a „birodalmi Amerika”, mint az egész világot. A feladat, ami Donald Trumpra vár, tehát sokkal nagyobb és költségesebb, mint amilyennek első pillanatra látszik. Falak kellenek, ám ez szükséges, de nem elégséges feltétel, mert ahogy Kosztolányi írta: „Csodálkozol a kokainistán, nem érted, gondolkodj el az okain is tán, s megérted.”. Mindez természetesen nem egyedül Amerika problémája, hanem az egész nyugati civilizációé, és mivel, ez az emberi történelem első univerzális civilizációja, így rajta keresztül az egész világé. Hogy ebből a rendkívül súlyos lelki, erkölcsi, szellemi leromlásból hogyan fogunk kiszabadulni, azt még senki sem tudja, de azt igen, hogy bátor szembenézés, a dolgok néven nevezése nélkül ez elképzelhetetlen. Persze sokat elárul a helyzetről, hogy a világot irányító erők, és a politikai osztályon belüli kollaboránsaik azért igyekeztek mindenáron megakadályozni Donald Trump elnökké választását, és igyekeznek majd munkáját megnehezíteni, mert nem tudják megbocsátani neki, hogy meghasította azt a hamis és hazug beszéd-teret, amit ezek az erők éppen azért hoztak létre, hogy a dolgok néven nevezését lehetetlenné tegyék.

 

– Az USA több tízmillió lakója semmiféle egészségbiztosítással nem rendelkezik. „Obama megméretett és könnyűnek találtatott” – írja Ön. Ugyanez elmondható Kennedy óta minden amerikai elnökről – sőt a Kennedy előttiekről is: nem véletlenül kereszteltük át az egykori Roosevelt teret Széchenyi István térré, a „nagy elnök” erkölcsileg is megkérdőjelezhető volt. A behemót állam titkosszolgálata demokratikusan megválasztott elnököket buktat meg szerte a földkerekségen, és henceg is vele. Megformálódhat-e Földünkön olyan civil hálózat, amely hatásosan védi meg a társadalmakat az atlanti zülléstől?

 

– Az elmúlt hetven év során az USA mindig a világ leggazdagabb országainak egyike volt az egy főre jutó anyagi javak fogyasztását illetően, az első helyek egyik mindig az övé volt. Ám a komplex egészségmutatói zavarba ejtően rosszak voltak eddig is, és az elmúlt egy-két évtized folyamán még tovább romlottak. A világ országai között legfeljebb a huszadik helyen állt ezen a téren, jelenleg a 34. a sorban, ami különösen azért megdöbbentő, mert az egy főre jutó egészségre fordított kiadások terén minden országot messze megelőz. Talán kicsit érthetőbbé teszi ezt a furcsa paradoxont, hogy a világ leghatalmasabb, leggazdagabb országa, aki ráadásul messze a legtöbbet költ az egészségére fajlagosan is, legfeljebb a közepesen fejlett országok egészségmutatóinak szintjén áll, ha megnézzük az egészségre költött összegek eloszlását is. Ebből az derül ki, hogy az amerikai népesség legszegényebb harminc százaléka, vagyis közel százmillió ember az összes egészségre fordított összeg mindössze 0,3 százalékával rendelkezik, viszont a leggazdagabb egy százalék, tehát alig több mint három millió amerikai használja fel az egészségre fordított összegek 22 százalékát. Ez azt jelenti, hogy a két népességcsoportban az egy főre eső egészségügyi kiadások között több mint kétezerszeres a különbség. A legalsó jövedelmi egy százalékba tartozók egészségmutatói nagyjából Szudán vagy Banglades szintjén állnak, míg a leggazdagabb jövedelemtized egészségmutatói a legjobbak a világon. Vagyis az egészen szélsőséges, nem is latin-amerikai, hanem inkább afrikai országokra emlékeztető különbségekből adódik az USA általában vett egészségmutatóinak zavarba ejtően alacsony szintje. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a leszakadóban lévő alsó harminc-negyven százalék, amely számára az „amerikai álom” egyre inkább „rémálommá” válik, egyre brutálisabb önpusztítást folytat. Obama egészségügyi programja azonban nem tett egyebet, mint hogy rendszerével drága és pazarló módon előzékenyen megfinanszírozta és ezzel szinte ösztönözte is a további önpusztítást. Tette ezt ráadásul úgy, hogy ehhez éppen azoktól a társadalmi csoportoktól vont el jelentős összegeket, amelyek így emiatt szintén a reménytelenségbe és önpusztításba látszanak sodródni. Ezzel a csapdával már Roosevelt, Kennedy, és Bill Clinton is szembesült, ám intézkedéseik nagyjából ugyanolyan hatástalanok maradtak, mint Barack Obama elnökéi. Donald Trump most történelmi esélyt kapott a teljes összeomlásba vezető úttal való szembesülésre. A szembesülés azonban egyúttal azt is jelenti, hogy maga az egész nyugatias létmód és az erre épülő globális civilizáció van történetének legmélyebb válságában. Így Amerika önmagában nem képes megoldani még saját súlyos problémáit sem, nem hogy a világ előtt álló kihívásokat. Ez is azt látszik megerősíteni, hogy egy olyan új globális egyezség-háló létrehozására van szükség, amely képes lehet a nyugatias modernitás létmódjának komplex globális átformálására.

 

– Obama Ön szerint némi hezitálás után kiszolgálta a globális szuperstruktúrát, így aztán ma a világ sokkal veszélyesebb és kaotikusabb hely, mint nyolc évvel ezelőtt volt. Ez a globális szuperstruktúra most görcsös rángásokat mutat, s noha már figyelmeztettek irodalmárok arra, hogy az utolsókat rúgó ló nagyokat tud belebuhantani a közelállókba, eleven a félsz: ezek nem utolsó rúgások. Hogyan emelkedhet ki mégis erkölcsös erő a káoszból?
– Ahogy már említettem: globális létmód-váltás nélkül a világ mai berendezkedése kikerülhetetlenül az összeomlás felé halad. A legsúlyosabb kihívást az okozza, hogy az a saját létét is tagadó globális „szuperstruktúra”, amely a világot ellenőrzése alatt tartja, éppen saját létének görcsös tagadása okán nem hajlandó a nyílt párbeszédre, ami ugyebár egy „nem létező” erővel persze eleve lehetetlen is volna. Így aztán csak találgathatjuk, hogy mennyire van tisztában a világ és benne a saját helyzetével. Hogy mutat-e egyáltalán némi hajlandóságot az esetleges korrekcióra. Sőt azt sem tudhatjuk, legfeljebb sejthetjük, hogy homogén, sőt monolitikus struktúraként kell-e szemlélnünk, vagy éppen ellenkezőleg egy nagyon is tagolt belső struktúrával rendelkező komplexumnak kell látnunk. És, ha vannak ilyen belső törésvonalak benne, akkor ez hogyan jelenik meg e szuperstruktúra világra vonatkozó döntéseiben. Számos jel utal arra, hogy létezik ilyen törésvonal, sőt akár több törésvonal is. Talán Donald Trump megválasztása is éppen e szuperstruktúrán belüli összeütközéseknek tulajdonítható. A minap Németországban láttam egy falfirkát, amelyen ez állt: „Aki azt akarja, hogy a világ ne változzon, az lényegében azt akarja, hogy a világ ne is létezzen.”. Az jutott eszembe erről, hogy már Metternich herceg is úgy érvelt az ifjú Ferenc Józseffel zajló vitái során, hogy „Mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régiben maradhasson.”. Az előttünk álló rendkívül veszélyes évek, vagy talán évtizedek során eldől, hogy a világ sorsát kezében tartó hatalmi komplexum mutat-e bármilyen hajlandóságot arra, hogy ezt az egyszerű igazságot felfogja. De talán ennél is kényesebb kérdés az, hogy mi magunk készen állunk-e ezekre a változásokra. Ha mindenki úgy szeretne méltóbb és emberségesebb világot maga körül, hogy ezért neki semmit ne kelljen tennie, pláne ne kelljen megváltoznia, szóval, hogy „jöjjön már valaki és csináljon már valamit, hogy nekem jobb legyen, de persze úgy, hogy nekem ehhez megmozdulnom sem kelljen”, akkor a világnak vége. Ahogy az ősi keleti igazság mondja: „Ha változást akarsz, a változás légy te magad”.