Reális Zöld Valóság vélemények!

Magyar Hírlap, 2017. november 11.:

Azt olvasom, hogy Franciaországban a nagy hatalmú Államtanács úgy rendelkezett, hogy el kell távolítani a keresztet II. János Pál pápa emlékművéről

Szerencsés Károly – 2017.11.11. 01:26 

Levenni a keresztet nem lehet, mert az szerves része a kőből készült szobornak. Köztéren van az emlékmű, s ott egy 1905-ös törvény szerint vallási jelképeknek nincs helyük – így érvel őfőállamtanácsnokságuk. Szerintem nem kellene megtenni, de trükközni sem, méltatlan lenne II. János Pálhoz. Elszállítani vagy magánkézbe adni a teret, ahol a mű áll. Vésőt, kalapácsot kell elővenni, és leverni a kereszt egyik ágát. Látványosan megcsonkítani, meggyalázni. És jelezni, hogy történt mindez 2017-ben, Franciaországban, az Államtanács határozatára. Bizony elzarándokolnék én ahhoz a szoborhoz, s lehet, felkerekednénk ezrek, tízezrek és milliók, mert annak a pápának a szavára már egyszer felkerekedtünk. Az a megcsonkított kereszt szimbólumává válna Jézus elárulásának, a szent pápa tanúságtételének, a keresztény hit örökkévalóságának. Megtelnének újra a templomok Európa-szerte, díszpompás öltözetű lovagok és foltos darócba öltözött barátok hajlítanák meg térdüket az oltár előtt.

Persze csak akkor, ha őfőállamtanácsnokságuk nem döntene úgy, hogy a templomok hasznosabb dolgokra is használhatók, mint az imádság. Szép, nagy termek ezek, s az oltár helyén színpad is lehet, amely előtt vásárt csinálni, enni-inni, mulatni is szabad. Csak el kell távolítani a keresztet. Vigye maga az egyház, ha nem kell neki a templom! Aztán vízvezetéket kell bevezetni a terembe, hogy a standoknak legyen vizük, nyilvános WC is kell, és valami kis büfé vagy cukrászda. A szenteltvíztartót egyszerűen be kell bugyolálni egy szemeteszsákba, nem fog feltűnni senkinek. Esetleg irodák is elférnek. Azért a korrektség kedvéért kiírhatjuk, hogy egykor ez egy templom volt, de ma már a város közösségi épülete.

Jártam ilyen katedrálisban. Összeszorult a szívem. Lehet, hogy este, istentiszteletkor leveszik a szenteltvíztartóról a szemeteszsákot? Visszatesznek néhány padot, és visszahelyezik a keresztet? Akkor bezár a kávézó? (Nyitva naponta 10.00-től 19.00-ig.) És megjelenik a lelkész, hogy hirdesse az igét? De kinek? Kis falusi templomaink jutottak eszembe a hatalmas katedrálisban, a festett ablakok alatt. Árpád-kori egyházaink, romjaikban, amikor hajnalban arra járva felriasztjuk az ott menedéket lelő madarakat, s ezek suhanva elszállnak a beomlott falak fölött, a párás levegőben vibráló fény felé. Templomaink, amelyek őrzik a magyarságot és amelyeket őriz a magyarság, mint kincset, életet. Talán még azok is, akik nem hívők, csak néhanapján teszik be a lábukat – karácsonykor, keresztelőn, esküvőn.

A kufárok is eszembe jutottak. Hogyan lettek a templomok „turisztikai attrakciók”? Kinek jutott először eszébe, hogy jegyet szedjen a templomajtóban? Talán valaki olyannak, aki először „búcsúcédulát” árult. Nagy lehetett a csábítás. De mégis. Nincs-e itt valami rettenetes ellentmondás, az áttetsző ébredések helyett félszeg zavarodottság? Képmutatás. Assisi jut eszembe. A „poverello”, a „szegényke” városa, aki újra elmondta, hogy a Nap, a Hold, a Csillagok, a Szél, a Víz, a Tűz, a Föld és színes virágai, gyötrelem és békesség jele a kereszt. Sírhelye felett, az ajtóban ma szigorú őr áll. Az utat elzárja, leplet nyújt át vállra, térdre. És pénzt kér. Nem jegyet árul, de a perselyre mutat, s amikor továbbmennék, azt mondja: „No, azt szeretném én látni!” S rögtön géppisztolyos katona is ott terem. Terrorveszély van, s múlik, ahogy pendülnek a tallérok a fémdobozban. Lépek is a kapun által. Ferenc úgy akarta, hogy a városa egykori vesztőhelyén legyen a sírja. Talán túlfeszített, lázas küszködése mondatta ezt vele. Álomlátás.

Van-e összefüggés a francia Államtanács határozata, a svájci protestáns templom sorsa, az Árpádkori, s aztán Mária Terézia alatti újjáéledő magyar templomok túlélő igazsága és a ferences bazilika őrének silány szigorúsága között? Nem tudom, de érzem. Leverni a keresztet Karol Wojtyla homloka fölül? Szent Ferencet bigott ostobasággal „védeni”, aki Jézushoz hasonlóvá vált? Tényleg nem mindig vagyunk szinkronban a világgal. Amikor ők először képletesen és valóságosan is leverték a keresztet, mi éppen felépítettük új templomainkat a 18. század második felében, az idegen vallású hódítók pusztítása után. Sokszor nem oda, ahol azelőtt is álltak. Ezért az Árpád-kori romok. Most sem vagyunk szinkronban. „Jogok” nevében legszebb jogunkra támadni?!

Most sem akarjuk sem képletesen, sem valóságosan leverni a kereszteket. Nem akarunk kávézókat templomainkban. Nem akarjuk kisajátítani más szent helyeit. Idegenkedem a Pantheonba, pogány bazilikába illesztett római keresztény templomoktól. Ha maga Michelangelo intézte is. A Hagia Szophia iszlám kisajátításától is. Hiszen szemben a Kék mecset. Megvan mindennek a helye. Elég szégyen, hogy hívek híján raktárakká, edzőtermekké, még ha kulturális intézményekké is alakítottak megannyi templomot, zsinagógát Magyarorsszágon 1945 után. Van nekünk tapasztalatunk a keresztet eltávolítók dühéről. Vajon hány keresztet vertek le, hány templomot romboltak le, alakítottak át „más célra” a törökök 1541 vagy a kommunisták 1948 után? A Gellérthegyen, a pálosok kolostora felett álló keresztet 1949-ben döntötték le, a tihanyi kálváriát 1960-ban. Visszatettük. De mi lesz, ha majd a nagy Összeurópai Méltóságos Államtanács (ÖMÁ) azt mondja, hogy bontsuk le. Mert ha nem, jön a hetedik cikkely. És csak bambán néznek majd ránk, akik nevetve üzenjük: a hetedik te magad légy! És nem dünnyögünk semmilyen új mesét. Ismerjük a mániákat, amelyek időről időre felütik a fejüket: elsöpörni hitet, vallást, múltat, nemzetet. Kikezdeni mindent, értéket, szimbólumot, legendát, életet. Eddig, s ne tovább!

Épp így volt ez akkor is, amikor azt az ominózus törvényt alkották Franciaországban, amelyre ma hivatkozik a Nagyméltóságú Államtanács. Az akkori „szabad gondolkodók” éppen Jeanne d’Arc alakját vették célba. Hiszen ő az „Isten és a szentek segedelmével” emelte fel a kardot, s a francia géniusz dicsőségét hirdette. A mostani nagy „leleplezők” csak kulloghatnak az akkori fiók-Voltaire-k után. Bár ezernyi cikkel teltek meg a lapok, amelyek bizonygatták, hogy Jean csak egy ostoba parasztlány volt, ha egyáltalán élt, s ha már élt, meg is halt, de nem úgy, hanem amúgy. Két hétig tüntettek is ellene Párizsban, aztán másfelé fordultak. Tán a lelkiismeret – mondják fülledt szalonokban. Megérjük még mi is, hogy a mai magyar ellenzék Toldi Miklós ellen tüntet.

Most már a kereszt van soron. De a ploermeli polgárok talán megmakacsolják magukat. Bretagne-ban nehéz emberek élnek. S talán megirtóznak attól a destruáló hadjárattól, amely országukban s Európában folyik a tradíció, érték, szabadság ellen. Mert a kereszt elleni merénylet a szabadság elleni merénylettel azonos. Ezért mondom, hogy ne távolítsák el, ne helyezzék át magánterületre, mint Teleki Pál vagy Eszterházy János szobrát, ne is „vegyék le a keresztet” szép mívesen. János Pálhoz fogható erős, nagy hatású kortársamat nem ismerek. Láthattuk, hallhattuk, érezhettük a jelenlétét. Sokat köszönhetünk neki. Fülemben most is zeng fáradt hangja, a szenvedés örömét közvetítő szava. Ő olyan hiteles ember volt, akinek azt is elhittük, hogy az Úr olaszul vagy lengyelül szól hozzánk, mert mintha magyarul mondta volna.

Üssék le azt a keresztet, akik a döntést hozták. Talán akkor észhez tér Európa, hogy kik is ágálnak itt a szabadságjogok, az emberi méltóság meg a nyílt társadalom mellett. Ez lesz II. János Pál pápa új és minden eddiginél súlyosabb keresztje. Tudom, hogy el fogja bírni, ahogy láttuk a Colosseumban, s ha Ő elbírja, akkor nekünk is el kell bírni. S talán még azok is megértik, hogy a kereszt mit jelképez, akik már régen nem éreztek rózsával és krizantémmal illatos, titkosan reszkető szeretetet.

(Írtam ezt 2017 novemberében abban a biztos hitben, hogy nem merik megtenni. Ha mégis megtették, tényleg fel kell kerekednünk, ahogy a Kossuth-nóta mondja, mindnyájunknak el kell menni.)