Kitartás! Kitartás? Betartás!

Éljük magyarságunk, manapság nem igazán gyönyörű, gyötrelmes életét. Hosszú évtizedek óta kitartásra biztatjuk magunkat, de nem vagyunk tisztában azzal, hogy meddig, miért és mi célból is kell kitartanunk. Mások is kitartásra biztattak bennünket, nem önzetlen céloktól vezéreltetve, majd nyilván előre megfontolt szándékkal, hagytak kitartásunkban magunkra bennünket. (lsd. a “kultúrált” Nyugat viselkedését ’56-ban)

Kitartottunk az első világháborúban, amelybe jól körvonalazható érdekcsoport, akaratunk ellenére belesodort bennünket. Eredménye a trianoni nemzetgyalázás. Kitartottunk, mert nem engedtek bennünket nem kitartani a második világégésben, azért, hogy később erre való hivatkozással bélyegezhessenek meg, “bűnös nemzetté” téve minket.

Alkottunk, építettünk, kitartottunk 1956-ig, amíg emberileg csak lehetett, majd a világ semmit tévő, közömbös csodálatára, nekimentünk a Gonosz akkori birodalmának, maradandó sebeket ejtve rajta.

Kitartottunk az azt követő majd’ negyven évben, reménykedve egy jobb, ember közelibb világban. Elérendő példaként, a tőlünk nyugatra terpeszkedő jólét testesítette meg vágyaink netovábbját. Kitartottunk a nyolcvanas évek végéig, amikor is lehetőségünk nyílt volna önálló szabad országgá válnunk, szabad néppé lennünk. De már szinte másnap, a “szabadság” másnapján, a “rózsadombi” paktum megkötésével, az ott egybegyűlt, aljas hazaáruló banda, elárult bennünket. Akkori “rendszerváltó” nagyjaink, egy tollvonással szolgáltatták ki, a nemzetközi karvalytőke kényére-kedvére, a magyar népet.

Ekkor volt az országnak húsz Mrd Dollár körüli államadóssága, és több ezer Mrd Dollárnak megfelelő állami vagyona. Tov&#225bb olvasom »