Szilvássy Zoltán
A Magyarország jelentős vízgazdálkodási kérdései c. VITAANYAGGAL kapcsolatos véleményünket az alábbiakban adjuk meg.
Általános megjegyzések
Az EU tagországai nem az 1990-es, hanem már az 1970-es években számos Irányelvet és Nyilatkozatot fogadtak el a vizek minőségének megőrzésére és javítására. Az ezeket egységes rendszerbe foglaló VKI közérdekké nyilvánítja a minden célra elegendő, jó minőségű víz biztosítását, de nincs „különös tekintettel” a vízi élet feltételeire. A környezetvédelmi politika meghatározása során figyelembe kell venni a teljes Közösség, valamint az egyes régiók kiegyensúlyozott gazdasági és társadalmi fejlődését. A vízkészletek hosszú távú tervezését a perspektivikus kereslet-kínálat (igény - készlet) előrejelzésekre kell alapozni. A klimatológusok szerint az éves csapadékmennyiség már az utóbbi 30 év alatt is 10 %-kal csökkent és további csökkenése, valamint időbeli eloszlásának szélsőségesebbé válása várható. Ez egyrészt a vízgazdálkodás „készlet” oldalát csökkentené, másrészt a csökkent készlet társadalmi-gazdasági felhasználását döntő módon befolyásolná. Ezért a Vitaanyag alapvető hiányosságának tartjuk, hogy a 7. oldal rövid 3. bekezdésétől eltekintve, nem foglalkozik behatóbban a klímaváltozás már most is érezhető hatásaira adandó válasz, (a VAHAVA), a „nemzeti klímaváltozási stratégia” vízgazdálkodási vonatkozásaival.
Kifogásoljuk a komplex szemlélet, a kockázatanalízis és a prioritások költség-haszon vizsgálatokon alapúló meghatározásának (környezeti hatástanulmányok – EIA) hiányát. Ennek értelmében nem tartjuk elfogadhatónak, pl. duzzasztóművek, völgyzárógátak „élőlények vándorlását korlátozó akadálynak” történő minősítését, a műtárgyak feladatának, hasznának, az akadályozás mértékének (van-e hallépcső?) és az akadályozott élőlénynek a megnevezése nélkül. Ugyanez vonatkozik az „ármentesítési célokat szolgáló” gátra is.
Lehet, hogy a mi hibánk, de nem tudunk értelmezni több kifejezést és fogalmat. Pl. mi értendő „az integrálódási folyamat és az azt világszerte kísérő társadalmi konfliktusok”, „a viszonylag erőtlenül fejlődött a vizek hasznosítása”.és „a készletek korlátait nem-műszaki intézkedésekkel tágítani”, „ A vízgazdálkodás körüli konfliktusok közgazdasági jellegű oka stb” , végül „a vizek természeti egységének és a vízgazdálkodás társadalmi megosztottságénak ellentmondása” alatt?
Az „egységes, társadalmi értékrendszer hiánya” kezdetű megállapítás viszont alapvetően hibás. Ugyanis: A vízgazdálkodás konjunkturális (?) fejlődésének (pl. töltések nagyobb árvizek utáni magasításának) oka nem az „egységes társadalmi értékrendszer”, hanem az anyagi eszközök hiánya volt (most is az). A vízi utak fejlesztésére jellemző, hogy Magyarországon nem épült jelentősebb vízgazdálkodási műtárgy hajózsilip nélkül. Jelenlegi kihasználatlanságuk a hajózás-ellenes lobbi és a folyószabályozás ellenes környezetvédők - hatástanulmány által alá nem támasztott - propagandájának tulajdonítható. A Dunai hajóút fejlesztése (Bős-Nagymaros) esetében az „egységes társadalmi értékrendszer” a megszavazott összegek más célokra (Liász- és Eocén program, Nyírádi alumínium bányák) történő elpocsékolásában nyilvánult meg?
Kifogásolunk egyes „nosztalgikus” megállapításokat is. Pl: Az „ártéri gazdálkodás” kérdésében elég utalni Deák Antal András „Fokok és délibábok” c. cikkére (Hidrológiai Közlöny, 81. évf. 1. szám, 2001. jan.-febr., 39.-41. oldal.
A Kárpát-medencében a maláriaveszély a mocsarak és lápok (az utolsók a Szernye mocsár és az Ecsedi láp) lecsapolásával a 19-20. századforduló táján szűnt meg, de még 1943-ban is hivatalosan évi 300 betegről számoltak be. A Kisalföldön az 1950-es években még kezeltek maláriás betegeket. A globális melegedés és „vizes élőhelyek” létesítése az Anopheles szúnyog és ezzel a malária visszatérésének veszélyét idézik fel.
„A korábban rendezett medrek visszavadulnak a jó, természet-közeli állapothoz.” Magyarul: fenntartás hiányában a meder elfajul és nem képes a szükséges vízhozamot levezetni. Jellemző példa erre a Sió, amely „visszavadult” és nem képes a Sió-zsilip 80 m3/mp kiépítési vízhozamát levezetni, ezáltal a Balaton pontosabb szabályozását akadályozza. Ez a természet-közeli állapot az élővilágnak, annak melyik részének, vagy valakinek jó? Meg kell kérdezni a Balatonpart-menti ingatlanok tulajdonosait.
A medrek vízszállító képessége a karbantartási munkák elmaradása miatt csökkent. A tetőző szintek emelkedtek, viszont a tetőző hozamok csökkentek. A vízgyűjtőn történt emberi beavatkozások - elsősorban az Erdélyben kiépített tározók és átvezetések - csökkentik az árvizek hozamát és az árvízveszélyt. Téves az a megállapítás, hogy „a gátak további emelése már nem járható út”. Ezzel szemben, a 150 évvel ezelőtt pénzhiány miatt keresztszállítással épített, majd szakszerűtlenül, a mentett oldalon kötött anyaggal erősített (?), sokszor alapozás, nedvesség-szabályozás és tömörítés nélkül, stb. toldozott-foltozott, több szakaszon tengelyben két méter mély repedésekkel kettéválasztott (ennek ellenére állékony) gátak gyakorlatilag bármelyik szakasza a földmunkák szakmai szabályait betartva akár kisebb szelvénnyel is átépíthető és magasítható lenne.
A víz terepen történő visszatartása megfelelő mélységű tározóterek hiánya miatt, míg beszivárogtatással történő tározása a felső talajrétegek nagy részének agyagos-szíkes és gyakorlatilag vízzáró volta miatt kevés reménnyel kecsegtet.
A „legjobb gyakorlat” fő elemei látszólag ésszerű javaslatokat is tartalmaznak, bár bővebb magyarázatra szorulna, hogy mi értendő „kockázatkezelésen” és „az árvizekkel történő együttélésen”. .A felvízi országok többnyire hegyes területein a kevés termőterület a folyók védett árterén, a völgyfenéken található. Nem valószínű, hogy ezeket vizes területté és ártérré (vésztározóvá) lennének hajlandók vissza állítani.
Kistelepülések szennyvizeinek tisztítására a Finnországban kifejlesztett és már Nyugat-Európában is elterjedten alkalmazott „biorotor” nyújt megnyugtató megoldást..
A belvízjárta területeken folytatott mezőgazdasági tevékenység megszüntetése, ugyanakkor ezek felparcellázásának, beépítésének tilalma helyes intézkedés lenne. Ugyanakkor gondoskodni kell arról, hogy a helyükben kialakuló „értékes vizes élőhelyek” ne váljanak maláriafészkekké!
A Homokhátság talajvizeinek szabályozása a magasvezetésű Duna-Tisza csatorna megépítésével oldható meg. A gerincbögébe a vizet a Dunából 13 m emelőmagassággal fel kell szivattyúzni, majd az erre fordított energia, természetesen a vízgazdálkodási célokra felhasznált víz energiájának kivételével, a Tisza felé 26 m eséssel visszanyerhető,
A nemzetközi együttműködés keretében nemcsak a levonuló nagyvizek szintjét és tartósságát csökkentő, hanem a mederben hagyandó élővíz legkisebb hozamát (is) biztosító egyezmények lennének kívánatosak.
Budapest, 2006. június
Szilvássy Zoltán
© Reális Zöldek Klub . Minden jog fenntartva.