| Vízlépcsőzés: Nekünk Mohács kell?! |
|
 Megdöbbentő a tapasztalat: 2011. végére elhalt a vízlépcsőzés témája a magyar médiában. Korábban néha meg-megjelent a magyarországi folyók vízlépcsőzése mellett érvelő publikáció, gyakrabban az ellenzők válasza.
Úgy tűnhet, a folyószabályozás legfejlettebb világszerte elsősorban alkalmazott technikája Magyarország számára nem létezik, sőt a hazai vízenergia-hasznosításról a szakembereknek még gondolkodniuk sem szabad (dr Büki Gergely: Mérnök Újság 2011. jun. Zarándy Pál MU 2012. jan). Ez annak a politikai döntésnek lehet a következménye, melyről Lázár János frakcióvezető úr tájékoztatott 2010. március 7-én kelt – a Dunával kapcsolatos megkeresésemre adott – válaszlevelében:
„ A Fidesz álláspontja….hogy a hajókat kell a folyóhoz alakítani, nem pedig a folyót a hajókhoz. Ezzel összhangban nem támogatjuk erőművek építését..”
Magánvállalkozású vízerőhasznosítás szervezőjeként (Encs kísérleti üzemben 1984-86, Nick – Kenyeri üzemel 2008-tól; Békésszentandrás épül 2011-től; Hernádszurdok előkészületben 2010-től) kénytelen vagyok a politika állásfoglalását elfogadni, de szükségesnek vélem tiltakozni a téma agyonhallgatása ellen, ha máshol nem lehet, akkor a Mérnök Újság oldalain, - folytatva a hagyományokat. 2003-ig visszatekintve eddig mintegy ötven szerző közel száz publikációját számoltam össze. Mellévéve a Magyar Demokrata című hetilapból kiemelteket is, minden olvasható már, ami ebben a témakörben elmondható. A téma napirenden tartása érdekében a már letisztult megállapítások összefoglalására vállalkozom, legfontosabbaknál megjelölve a forrást is, megértést kérve azoktól akik neve a terjedelmi korlátok miatt kimaradt.
Előljáróban azt kérném a vízlépcsőzés ellen érvelőktől, a velük szimpatizáló kétkedőktől és elsősorban a parlament törvényhozóitól: látogassanak el néhány napra ahhoz a Kiskörei Vízlépcsőhöz, melyet ugyanúgy természeti katasztrófának aposztrofáltak tervezésekor, építésekor mint ahogy a Nagymarosi Vízlépcsőnél történt, történik. Hajózzanak a Tisza tó csodálatos tájain, járják be tanösvényeit, madárvártáit, melyeket a növény- és állatvilág gazdagodásának – a Tisza szabályozás előtti ősi természeti állapota visszatértének bemutatására - hozott létre a tározó egy jelentős hányadát bekebelező, azt a világörökségbe emelő Hortobágyi Nemzeti Park. Utazzák körbe a tó 60 km-es partvonalát, győződjenek meg túrisztikai vonzerejéről, csatlakozzanak az ott felüdülést kereső tízezrekhez, lássák meg munkahelyteremtő létesítményeit, vegyék észre a környező települések gazdagodásának jól észlelhető jeleit. Kérdezzék meg az ott élőket, kezdeményezzenek népszavazást arról, hogy kívánják-e visszaállítani a vízlépcső előtti állapotokat. „Igen” esetén a duzzasztás egyetlen mondatos törvénnyel ugyanúgy megtiltható lenne, mint történt ez a nagymarosi építkezés leállításakor, a már elkészült Dunakiliti Duzzasztómű üzembehelyezésének megtiltásakor. Mindezt azért merem javasolni, mert biztos vagyok a „Nem” szavazatok elsöprő többségében.
Döntő érv: megfelelés a fenntartható fejlődés követelményének
Tökéletesen egyetértek sokak felvetésével: „Tisztességes-e anélkül döntést hozni olyan ügyekben, amelyek a jövő nemzedékek sorsának életét befolyásolják és a környezetben is visszafordíthatatlan változással járnak, hogy a fenntartható fejlődés szemszögéből ne mérlegeljük a kérdést.” ( Lendvai Gábor: Magyar Demokrata 2011.34.szám). Nemcsak tisztességtelen, de a jövő nemzedékével szemben elkövetett bűn is, hogy a magyar politikai elit 30 éve dönt elutasítóan vízlépcsőzés ügyében anélkül, hogy érdemben foglalkozna következményeivel. Az alábbiak ezekről a következményekről szólnak, - ahogyan mi látjuk.
A folyógazdálkodásnak mára egyeduralkodóvá vált eszköze a vízlépcsőzés. A duzzasztómű a hozzátartozó vízerőművel, hajózózsilippel, hallépcsővel és egyéb berendezéseivel – gyűjtőnevén vízlépcsővel – világszerte kiszorította az eddig alkalmazott technikákat, mert egyetlen műtárggyal sokféle feladatot képes jobban ellátni. A Dunánál maradva: Ausztriában 10, Németországban 25 vízlépcső települt, felettünk lévő szakaszának csatornázása mára befejeződött. Lehet azon elmélkedni, hogy a természetvédelem és a gazdaság érdekütközése
miért ezt az állapotot hozta létre, megfelel-e ezt a fenntartható fejlődés követelményeinek, - de felesleges, mert változtatni ezen nincs lehetőségünk.
Magyarország legnagyobb folyói a Duna (vízerőkészlete 707 MW) a Tisza (99 MW) és a Dráva (88 MW) közül a Tisza az, amelyiknél korlátozás nélkül határozhattak az akkori parlamenti döntéshozók a Tiszalöki, majd a Kiskörei vízlépcsők megépítéséről, felső szakaszán nem voltak, nincsenek vízlépcsők. A Duna (35 vízlépcső) és a Dráva (23 vízlépcső) csatornázottsága befejezett tény, hatásai korlátozzák a döntéshozók szabadságfokát az építsünk vagy ne építsünk kérdésében. Továbbra is a Dunánál maradva, jelen állapotából kiindulva kell ezt megvitatni, a fenntartható fejlődés követelményeinek eleget tevő döntést hozni.
„A fenntartható fejlődés közismert szlogenje: „a Földet unokáinktól kaptuk kölcsön” nagyon igaz megállapítás. Természeti kincseit nem felélni, számukra megőrizni alapvető – de nem elegendő feladata a ma emberének. Elvárható kötelezettségünk, amit kölcsön kaptunk unokáinktól, számukra lakhatóbban, szebben, értékesebben, az ember számára kényelmesebbé varázsolva kell átadnunk. A természet erői emberi beavatkozás nélkül is működnek, természeti környezetünk akkor is folyamatosan változik, ha karba tett kézzel szemlélődünk. Felismerni, hogy ez a változás szolgálja-e a fenti célkitűzéseket és ha nem, akkor a rendelkezésünkre álló eszközökkel célirányosan befolyásolni a természetes folyamatokat – várják el tőlünk unokáink. Az utókor hálás lesz, ha ezt a kötelezettségünket teljesítjük, ellenkező esetben nem várhatunk unokáinktól mást, csak megvetést.” (Prof. dr. Juhász József Magyar Demokrata 2011.3.sz.)
A Duna esetében megőrzendő természeti értéknek tekintem medermélységének környezetéhez viszonyított állandóságát. Ebből következik vízfelszínének állandósága, ami évszázadokon át biztosította a folyót kísérő vizes élőhelyek vízellátását, tartotta fenn azok gazdag élővilágát. Kiindulásul szolgáljon Bogárdi János műegyetemi professzor tankönyvének közlése. E szerint Nagymaros térségében az 1931-40. évek közti 10 éves időszak átlagában a Duna 10.125.200 tonna hordalékot szállított egy év alatt, ebből görgetett állapotban 25.200 tonnát, a többi lebegtetve. Ugyanezen időszakban a Dunaremetétől Bajáig 7 ponton mért talajerózió átlagértéke évente 0,026 mm. 100 évre vetítve is ez mindössze 2,6 mm medersüllyedést eredményez, gyakorlatilag tehát a meder fenékszintje állandósultnak volt tekinthető.
Uniós elnökségünk alatt született Duna stratégiáról szólva, Barsiné Pataky Etelka állapítja meg (MU 2012. jan.): „Kezdjük a Dunával: az egyik legnagyobb problémánk, hogy a meder mélyül. A hordalékszállítással kapcsolatos kutatásokra, illetve a probléma megoldására nyújtottunk be egy, a régióban széleskörű együttműködésen alapuló projektet”.
A cselekvés szükségességét előidéző vízszintcsökkenés első jelei már az 1950-es évek táján jelentkeztek, majd az idő előrehaladtával egyre fokozódtak. Első jelzések a Szigetköz és a Gemenci erdők természetvédelmi őreitől származnak. A vízellátás csökkenését a vizes élőhelyek zsugorodása követte és a folyamat előrehaladtával mára a területeket felügyelő Nemzeti Parkok legfontosabb követelésévé vált a medersülyedés megállítása. A jelenség párhuzamos a folyó felettünk lévő szakaszának belépcsőzésével, ami a múlt század elején kezdődött és az ezredfordulóra be is fejeződött. A tapasztalatok által igazolt elméleti megfontolások szerint egy duzzasztómű felett a hordaléktermelés, hordalékszállítás nagymértékben lecsökken, a duzzasztómű alatt a hordalékától megfosztott vízerő a mederanyagot megbontva szerzi vissza hordalékát, mélyítve ezzel medrét. A vízlépcsők közeledésével arányosan nőtt a medermélyítés hazánkban is. „A szlovák dunacsúnyi duzzasztómű belépésével elterelődött a főmeder vízárama, a Szigetközben leállt a spontán medermélyülés, de drámaian felgyorsult a bősi üzemvíz csatorna visszacsatlakozása alatt. Szappal szemben a hordalékszállítás terhétől megszabadult tiszta víz többszázezer m3 homokos kavicsanyagot mosott el a jobbpartról 1992 – 1994. között. A Duna hatalmas zátonyokat alkotott ezekből az anyagokból, amiket lassan mozgat lefelé és a kimosott mederanyag 1997 végére hosszan elnyúlva egészen Gönyű alá eljutott. Szaptól Komáromig méteres nagyságrendűek a medermélyülés értékei, de előfordulnak 5 métert meghaladó mélyülések is.” (Dr. Rákóczi László, Vízügyi Közlemények, 2000. 2. füzet). A jelenség okai sokrétűek, összefoglalóan a civilizációnak a természeti területek rovására történő térhódítását (benne vízlépcsők telepítését) jelölhetjük meg.
A folyamat visszafordíthatatlan, de megállítható és mert ellentétes a fenntartható fejlődés követelményével kötelességünk is megállítani, a hogyanra kell megfelelő választ találni. A kiváltó okokat nyílvánvalóan nem lehet megszüntetni. Megoldást adhatna az eróziónak ellenálló mederburkolás, erre történtek is kudarcot valló próbálkozások. Ilyen volt az 1998-ban üzembehelyezett oszták Freudenaui Vízlépcső esete. A duzzasztóművet eredetileg a Hainburg körüli természetvédelmi terület alá tervezték telepíteni, természetvédők követelésére helyezték feljebb, került így a duzzasztó alvizére a védeni kívánt terület. A szükségszerűen bekövetkezett medermélyülés okozta kiszáradás újbóli akcióra késztette a természetvédőket. Követelésükre erózióálló mederburkolatot próbáltak létesíteni néhány éven át évi 300.000 tonna, azaz 170.000 m3 durva kavicsanyagot 20 cm vastagságban elterítve. A remélt összefüggő állékony kéreg nem jött létre, a betöltött anyag néhány év alatt már Pozsonyig eljutott. ( Dr. Rákóczi László, Vízügyi Közlemények 2. füzet). A megoldást az osztrákok a tizenegyedik vízlépcső megépítésétől remélik. Ezt a Duna rövid osztrák-szlovák határszakaszára Wolfsthal-nál tervezik, üzembehelyezésével állandósul a Hainburgi szakasz mederállapota, biztosíthatóvá válik az ottani vizes élőhelyek vízellátása.
Magyarországon nem kapott publicitást, hogy a Bős – Nagymaros traumát követően az Európa Tanács 1994. évi kezdeményezésére vizsgálat indult a magyarországi Duna szakasz mederállapotának tisztázására, a holland kormány által felajánlott műszaki segítséggel. A vizsgálatok köréből a magyar fél eleve kizárta a duzzasztással, azaz vízlépcső(k) építésével járó változatokat. Az 1996-ra elkészült holland tanulmány végső következtetésként mégis azt állapította meg, hogy a medermélyülés és annak valamennyi káros következménye hatékonyan és környezetkímélő módon csak a vizsgálható változatok köréből a magyar fél által kizárt duzzasztómű(vek) építésével kerülhető el (Szilvássy Zoltán, MU. 2007. febr.). Ez a megállapítás tökéletesen egyezik a mi következéseinkkel és támasztja ezt alá a Hainburg-i próbálkozás is.
Ha tetszik, ha nem ki kell mondani: a természetkárosító spontán medemélyülés leállításának egyetlen megoldása a vízlépcsőzés kiterjesztése a magyarországi Duna-szakaszra is. Ha semmi másért nem, akkor azért kell a dunai vízlépcsőket megépíteni, hogy mostani természeti állapotát az utókor számára megmentsük, vizes élőhelyeinek vízellátását biztosítsuk. Az ezzel járó környezetváltozások másodlagosak, a kitűzött cél érdekében ezeket éppúgy fel kell vállalni, mint a nagybetegségeket megelőző védőoltások okozta kellemetlenségeket.
Ellentétben a medermélyüléssel, a vízlépcsőzés okozta változások visszafordítható folyamatok. Kanada néhány lazac-járta folyóján az 1990-es évek közepén visszabontották a vízlépcsőket, a korábban volt természeti állapotok maradéktalanul visszaálltak, az ívóhelyek és az óceán közti évszázados lazacvándorlás változatlanul folytatódhatott. Ennek lehetősége a Dunánál is fennmarad. Ha évszázadok múltán a technikai fejlődés eljuttatja a jövő társadalmát, hogy a vízlépcsőzés szolgáltatásairól lemondhasson, csak elhatározás kell valamennyi duzzasztás egyidejű megszüntetéséhez és a csipkerózsika álmukból felébresztett természeti erők úgy folytathatják környezetalakító tevékenységüket, mintha semmi sem történt volna.
Összefoglalva: a belépcsőzés elhagyása visszafordíthatatlanul rontja a folyó természeti értékeit, a belépcsőzés értékmegőrző visszafordítható beavatkozás.
Ha elsőbbséget akarunk adni a Fenntartható Fejlődés elvei érvényesítésének, az előadottak alapján igent kell mondani az építsünk-e vagy sem vízlépcsőket a Dunán kérdésre. Amíg ez a döntés meg nem születik felesleges egyéb kérdéseken vitatkozni. Vízlépcsővel vagy anélkül egyaránt lehet hajózni, áramot termelni, árvízvédekezni, öntözni, vízminőséget védelmezni, turisztikát szolgálni, gazdasági fejlesztést generálni. Végtelenségig lehet ezekben a kérdésekben pro és kontra érveket felsorolni, döntést elodázó vitákat folytatni. Pató Pálék hazájában erre nagy a hajlandóság, a semmittevést „Ej, ráérünk arra még”-gel igazolni, - vízlépcsőzés ügyében már 1989-től napjainkig. Vessünk véget a másodrendű problémákon rágódásnak. Vitakészségüket a tenni akarók a fenntartható fejlődés felvetette kérdésre fókuszálják, egységes álláspont kialakításával kényszerítsük helyes döntésre törvényhozóinkat.
Támogató érvek a vízlépcsőzés elfogadásához
Öt részben közölt olvasói levél foglalta össze „Nekünk Mohács kell?” címmel a Magyar Demokratában (Lendvai Gábor MD 2011. 34, 35, 36, 37,38 sz.) a kormánydöntést támogató zöldmozgalmi érveket. A fenntartható fejlődés elsődlegessége döntést hozott ugyan, de a közvélemény megnyeréséhez a felsoroltak cáfolatát is szükségesnek tartom.
Hajózás
„Sem Magyarországnak, sem egyetlen más európai országnak nem érdeke, hogy a Dunán és más európai folyókon akkora hajók közlekedjenek, amekkorákat a folyók természetes körülmények között soha nem hordanának a hátukon. Ez azoknak a szállítóvállalatoknak az érdeke, amelyek a hajókat közlekedtetik” állítja Lendvai Gábor úr . Maradjunk Magyarországnál, ahol kormányzati legfőbb célkitűzés egymillió új munkahely megteremtése, zömmel a mezőgazdaságban, ehhez az elsorvasztott mezőgazdaság felfejlesztése, a kedvező adottságok kihasználásával versenyelőnyös minőségben és költséggel exportálható árutömegek termelése. Ha ezt sikerül megvalósítani évi 4,5 millió tonna gabonafelesleg keletkezhet, ezt lehetne jó nyereséggel külföldön eladni. A termék tárolható, kiszállítását egész évre szétterítve havi 380.000 tonnát kellene külföldre eljuttatni. Számoljunk: 10 tonnás kamionból 38000 darabra (oda-vissza havi 76000 közúti fuvarra) 50 tonnás vagonokból 7600 darabra (oda-vissza havonta 15200 vagonfordulóra) lenne szükség. Ugyanekkora teljesítményhez a transzkontinentális víziúton 18000 tonna teherbírású hatuszályos tolt karavánból 21 darab elegendő. Közúti szállítás kizárt, ha nincs víziút csak vasúti szállítás jöhet szóba, ennek mennyiségi korlátai, és költségei versenyképtelenné teszik termékeinket már szomszédainknál is az Amerikából átszállított gabonával szemben is. Történelmi tény: a két világháború között az amerikai kontinens belsejéből a Nagy-tavak és a Szent-Lőrinc folyó zsiliprendszerein át hatalmas uszályokon, majd tengerjáró hajókon Európába szállított búza a hamburgi tőzsdén olcsóbb volt a csak vasúton szállítható magyar búzánál. Magyar sorskérdés a transzkontinentális víziút használhatósága (Szilvássy Zoltán MU 2007.febr.).
Nincs kétségem, az Európai Uniónak lesz ereje kikényszeríteni, hogy a víziút megkívánta 270 – 280 cm-es vízmélység a magyarországi Duna szakaszra is biztosított legyen. Ez a követelés a Bős – Nagymaros okozta traumát és a transzkontinentális víziút 1992. szeptemberi ünnepélyes megnyitását követően ismételten hangzik el. A magyar válaszok rendre elismerik a víziút fontosságát, de ezt duzzasztás helyett „innovatív” folyószabályozási módszerekkel igérik megvalósítani. Eltelt 20 év és bebizonyosodott, hogy nincsenek innovatív módszerek. Ha nem lehet duzzasztással vízszintet emelni, akkor a folyómedret kell a gázlóhelyeknél a klasszikus folyószabályozási módszerekkel (kotrás, mederszűkítés, sodorvonal terelgetés) mélyíteni. Ez hozzáadódva a folyó spontán medermélyítő munkájához felgyorsítja a vizes élőhelyek kiszáradásának már ismertetett folyamatát.
Energiatermelés
A folyamatosan növekvő villamosenergia igény kielégítésének ma rendelkezésre álló nagyüzemi méretű technikái a hő- és atomerőművek (mint speciális fűtőanyagú hőmerőművek) vagy a víz- és szélerőművek. A nagyvilágban mindenütt ahol még vannak kihasználatlan vízerőkapacitások elsősorban vízerőművet építenek ha új erőműre van szükség. Szükségtelennek tartom igazolásul itt megismételni a Mérnök Újságban bőségesen fellelhető publikációk táblázatait, adatsorait, a miértekre adott válaszait. (Dr Kozák Miklós: MU 2002. jan., 2004. jan., 2007. dec., Kerényi A. Ödön: MU 2008. dec., prof. dr Juhász József MU 2010. jun.) Csak utalásként sorolom, hogy a hőerőművekhez képest a vízenergia ingyen van, a vízcsap nem zárható el, a vízerőmű „fűtőenergiáját” nem éli fel, következményként nem termel környezetkárosító szilárd hulladékokat, légkörszennyező gázokat, élettartama korlátlan, közvetkezésképp tőkebefektetése sokszorosan megtérül, üzemeltetésének, karbantartásának költségei legalacsonyabbak, mindezek summázásaként a nagyteljesítményű erőművek sorában a vízerőmű teljesíti legjobban a fenntartható fejlődés követelményrendszerét.
Nem mellőzhető a világtendenciával szembefordulás gazdaságunkra gyakorolt hatásának vizsgálata. A Kiskörei Vízlépcső 1973-as üzembehelyezésétől mulasztjuk el folyóvizeink hordozta természeti erőforrások hasznosítását. Következménye lakosságunk elnyomorodása. A rendszerváltáskor reménykedtünk, hogy a gazdasági fejlődés megindítható, az Únióba való belépéstől vártuk Ausztria életszínvonalának utolérését. Eltelt két évtized és Ausztria távolodik, feltörekvő szomszédaink lehagytak, élmezőnyből az utolsó helyre csúsztunk vissza. A miértre adott válaszok közül nem hagyható ki a folyóhasznosításbéli különbözőség. Csak a vízerőműveknél maradva: Szlovákia a magyar tiltakozás ellenére 1992-ben beindította Bős/Gabcikovó-i vízerőművét, Ausztria a Nagymarosról kidobott négy turbinával megépítette és 1997-ben üzembehelyezte Freudenau-i vízerőművét. Ott 748 MW-al, itt 178 MW-al, ott 19 éve, itt 14 éve termelnek drága villamos áramot az ingyen vízenergiából. A legszigorúbb számítások szerint is Bős – Nagymaros kalandja Magyarországnak 1998-as árakon számítva 1,45 milliárd dollárjába került, ami elvitte a villamos energia ipar privatizációjából befolyt 1,2 milliárd dollárt.(Fogarasi László: MU 2009. szept., Kerényi A. Ödön: MU 2006. jun.) Lehetőségünk volna méregdrágán vásárolt olaj – gáz helyett 1000 MW villamosenergiát folyóink ingyenes vízerőkészletéből fejleszteni, de negyven éve ezért semmit nem tettünk és ha már holnap születne döntés, akkor is további 10 év múlva indulhatnának az első vízturbinák. Mindeközben Ausztria és Szlovákia hasznosított vízenergia teljesítménye már most meghaladja az 1000 MW-ot. Tegyük hozzá; a vízlépcsőzés gazdasági hasznának csak egy szegmense a villamosenergia termelés (Lásd a Kisköréről mondottakat), az elutasítás okozta veszteség sokszorozódik.
Ennyit a tényekről és mindezt miért? A semmiért. Mint a fentebb elmondottakból kiderül, a vízlépcsőzés elmaradása az indoklásául szolgáló természetvédelmi szándék ellen hat, és szembe megy a fenntartható fejlődés célkitűzéseivel.
Csatornázás
Kiskörét követően nemcsak a vízerőhasznosítás, de a vízlépcsőzés szolgáltatta csatornázási folyamat is megszakadt. Időről időre felmerült a már 150 éve eltervezett, 22 km hosszban meg is épült Duna – Tisza csatorna befejezésének gondolata. Elutasítása sem váratott magára. A természetbe avatkozást elutasítók aggodalma szerint újabb árkok ásása a kiszáradás problémáinak okát nem szüntetik meg, csak tüneti kezelések, vakon tapogatózunk amikor beavatkozunk a természetes rendszerek működésébe, keletkeztetünk ezzel újabb – és újabb problémákat. (Lendvai Gábor MD 2011. szept.).
A Duna – Tisza csatorna esetében nem kell vakon cselekedni, 150 év tapasztalata bizonyítja, hogy hajózható „árkok” hátrányos következmények nélkül belesimulnak környezetük természetes rendjébe. Franciaország és Németország azonos domborzati viszonylatú tájain már a 19-ik században elkezdődött, a 20. században be is fejeződött az egymással párhuzamos folyók rájuk merőlegesen „ásott” csatornákkal történő összekötése, Hollandiát keresztül-kasul behálózó csatornákról nem is beszélve. Az így kialakult hálózaton vízijárművekkel éppúgy mindenhová el lehet jutni, mint szárazföldi járművekkel. Egyéb hasznai mellett élénk víziturizmus jöhetett létre. A kempingezéssel összemérhető forgalmú a lakóhajózással eltöltött szabadidő. Itt sem tudok mást javasolni, mint Kisköre esetében, utazzanak oda, töltsenek egy vakációt lakóhajózással, személyesen tapasztalják meg az aggódó kétkedők, hogy a Duna – Tisza csatorna ötlete sem az ördögtől való.
Folyógazdálkodás
A hajózásnál sokkal fontosabb feladata lenne a csatornának a Tisza-völgy vízpótlása. 30 éve működik kiválóan a Kiskörei és Tiszalöki Vízlépcsőkre, továbbá a mellékvízfolyások 5 duzzasztóművére kialakított Körös-völgyi vízpótló rendszer, amely 40-50 m3/sec. Tisza-vizet képes gravitációs úton, energiafelhasználás nélkül átvezetni a Körösök völgyébe, amikor Romániából csak 1-2 m3/sec. vízhozam csorog át. Enélkül a Körösök nyáron bokáig sem érő patakokká zsugorodnának és az egész térség már most is katasztrófa sújtott terület lenne. Sajnos a Tisza vízhozama is 80-90 m3/sec.-ra csökken már most is a legaszályosabb időszakokban és további csökkenése prognosztizálható, Ukrajna és Románia is törekszik a visszatartásra, növekszik nyári vízfogyasztásuk. A Duna átlagos vízhozama meghaladja a 2000 m3/sec.-ot. Ebből bőven fedezhető a Tisza vízhiánya, évszázadokra biztosítható belőle hazánk mindenkori vízigénye, de ehhez szükséges a Duna – Tisza csatorna és a hozzárendelt műtárgyak megépítése.
A folyógazdálkodásban azért válhatott egyeduralkodóvá a vízlépcsőzés, mert egyetlen műtárgyépítéssel képes sokféle célt elérni. Az árvízvédelem, vízminőségvédelem, víztározás, halászat – horgászat, víziturizmus érdekeit szolgáló, a folyót kísérő kék- és zöldfolyosók bővítése mellett az ottélők lehetőségeit, életkörülményeit javító hatások kifejtésére helyhiány nem ad lehetőséget.
Feladatunk: a jövőkép kialakítása
Sajnálatos tény, hogy a Duna hajózhatóságának problematikája rávetül egész vízgazdálkodásunk jövőjére, döntéshozóinkat tévútra vezeti. A természetért hivatalból aggódó megélhetési zöld-mozgalmárok legfrisebb szlogenje: „Nem a folyókat kell a hajókhoz igazítani, hanem a hajókat a folyóhoz”. A Duna adottságait semmibevevő hamis érvelésük megtéveszti a természetért igazán aggódó, védelméért tenni kész honfitársainkat. Ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy ezt a törvényhozó parlamenti többség is magáévá tette. Lásd Lázár Jánostól idézett állásfoglalást.
Hogy a Duna esetében a vízlépcsőzésnek ez a burkolt elutasítása hová vezet a védeni kívánt élővilág és a kívánatos gazdasági fellendülés vonatkozásában, arra az előzőekben rávilágítottam. De ennél sokkal nagyobb a baj. A Duna csak egy kis része az unokáinktól kölcsönkapott Magyarországnak. Hazánk természeti értékeit kell megőrizni, számukra lakhatóbban, szebben, értékesebben visszaadnunk. A globális felmelegedés ezt a célkitűzést fenyegeti. Nekünk felesleges elmélkedni azon, hogy mennyiben részese ennek az emberiség széndioxidot kibocsátó tevékenysége, és mennyi a természet spontán hozzájárulása. Határainknál megállítani éppúgy nincs lehetőségünk, mint ahogy a Duna és a Dráva megkérdezésünk nélküli belépcsőzésének határainkon átzúduló természetkérosító következményeit sem. Lehetőségünk, egyben kötelezettségünk a globális felmelegedés következményeinek felismerése, a káros hatások elhárításának, unokáink javára hasznosítható változások előmozdításához szükséges tennivalók programba vétele, megvalósításukhoz szükséges eszközrendszer megteremtése.
Küzdelmes évtizedek következnek. Ebben meghatározó szerepe lesz a vízgazdálkodásnak, a kárenyhítéshez szükséges vízmennyiségek biztosításának. Hazánk átfolyó vizekben gazdag, Európa legnagyobb (Duna) és ötödik legnagyobb (Tisza) folyói bőségesen fedezni tudják szükségleteinket. Ennek a lehetőségnek a valóraváltásához vízgazdálkodásunk olyan felfejlesztése szükségeltetik, melynek hatása a Tisza múltbéli szabályozásához mérhető, az ország arculatának századokra kiható megváltoztatásával jár. Éppen ezért nagyon gondos, a gazdálkodás minden ágával egyeztető előkészítést, tervezést kíván. Ennek a feladatnak súlyponti része lesz folyóink belépcsőzése, tározókból és csatornákból álló rendszer létrehozása. Már maga a tervezés és az előkészítés is többévtizedes időigényű, ebből két évtizedet már elmulasztottunk. Még mindig elsőszámú közellenség a vízlépcső és ez az idézett frakció-állásfoglalás szerint változatlanul így is marad. Meddig még? Magyarország vízgazdálkodása élenjáró volt az elmúlt századokban, Bős – Nagymaros traumája a vízgazdálkodás szakembergárdáját lebénította, országunk tétlenül tűri a be nem avatkozás következményeit. Ne áltassuk magunkat és a közvéleményt, a következmények katasztrófálisak lesznek. Nem az a tét, hogy a Dunán hogyan hajózzunk, vagy fejlesszünk-e belőle villamosenergiát. A vízlépcsőzés elutasításával országunk jövőjét tesszük kockára, unokáink megélhetését veszélyeztetjük.
Ezeket a gondolatokat Dr. Mosonyi Emil professzor úrnak „A hazai vízgazdálkodás távlati feladatai” című, halála előtt közzétett áfogó tanulmányából (MU. 2007. márc.) emeltem ki, aki a Magyar Hidrológiai Társaság székházában Dr Starosolszky Ödön elnök úr szervezte megbeszélésen a célkitűzéshez vezető úton első lépésként a félrevezetett közvélemény megváltoztatását, technikájaként publikációk széleskörű közzétételét jelölte meg. A Mérnök Újság eddig is kivette részét ebből, a folytonosság fenntartása inspirált összefoglalóm megírására.
A Kiskörei Vízlépcső beruházásának III. üteme pénzhiány miatt nem valósult meg. Ezt követően a beruházások finanszírozhatóságáért indult lobbi-harc vesztese a vízügyi ágazat lett, a Csongrádi Vízlépcső terveit bezúzták, Bős-Nagymaros beruházását az 1980-as évek elején leállították. Ezzel egyidőben született a parancsolat is: vízlépcsőről vagy rosszat, vagy semmit. Úgy tűnik, mára a hallgatás parancsa vált egyeduralkodóvá. Írásommal arra is szeretném felhívni mérnöktársaimat: éljenek a polgári engedetlenség demokráciában is elfogadott eszközével, fejtsék ki véleményüket, harcolják ki megjelentetését lehetőleg a média minden ágazatában. Ha ezt nem tesszük, országunk továbbhalad a Mohácshoz vezető úton. Vagy Mohács már itt is van?
Miskolc, 2012. január 26.
Blaskovics Gyula
gépészmérnök
3530 Miskolc, Görgey A.u.6.
46/313 432, 70/317 8322
Tisztelt Szerkesztőség!
A megjelenthetőség érdekében azért fogalmaztam egyes szám első személyben, hogy ha kell, lehessen hozzáfűzni: az írottak magánvélemény, a közlés nem jelenti feltétlenül az újság vagy a kamara egyetértését.
|
|
Dátum: 2012. March 21. Wednesday, 16:29 Szerző: realzoldek |
|
|
|
|
| |
|
Átlagolt érték: 0
Szavazat: 0
|
|
| |
|
|
|
|
