| Bokor Levente: VILLÚZIÓ (Illúzió és valóság) |
|
 Bokor Levente Filozófiai Vitakör, 2019. 12. 13.
Illúzió és valóság
Illúzió vagy valóság?
Teljes dokumentum itt is letölthető.
A következő, gyakran idézett Szabó Lőrinc-verset fogadjuk úgy, mint „zenei” bevezetést a gondolataink valóságosságában való kételkedés drámájába.
SZABÓ LŐRINC:
Dzsuang-Dszi álma
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
Előadásom címe kalandosnak ígérkezik, amely nem saját indíttatásomból fakadt, hanem meg lettem szólítva Rockenbauer Antal által. Személyemben a filozófiát szólította föl, hogy ítélje meg a kvantummechanika fogalomképzésének valósághűségét.
Magam nem szívesen tetszelgek a szakállas bölcsek filozófiai szerepkörében, jelen esetben fokozottan nem, mert a kvantummechanikát egyre inkább olyan tudományrésznek tartom, amely mind jobban összeér a művészettel. Művelői, akár a filmrendezők, nagyszámú szereplővel és kellékkel bocsátkoznak a természettel megrendezett találkozásba. Az összes találkozás hosszan előkészített esemény, amelynek élményaga minden zegzugában tartogat valamilyen tanulságot addig is, amíg valamilyen mozgásformában megjelenik a fölidézett impulzus.
A szubatomi világnak föltett kérdés az én áttekintő képességemet meghaladó bonyolult eszközök bonyolult konfigurációja. Tehát e műalkotásnak nem lehetek bírálója, s ha nem akarom hétköznapi, kicsinyes érzékletességgel elősorolni mindazt, aminek nem kételkedünk a létezésében, akkor a metafizikához kell fordulnom. Hiszen, ha föltételezetten végtelen sok tanúja van egy eseménynek, akkor nem az eseményben szoktunk kételkedni, hanem annak értelmezésében.
Előadásom címe megengedi, hogy a valóság játékterét átfordítsam egy kis szójátékra, mert többet nem is ígérhetek, mint amit két szó összevonása fog jelenteni. Itt van ugye a „valóság”, és az „illúzió” szava, amelynek nem a szembeállításával találkozom leggyakrabban, hanem az együttlétével – a „koegzisztenciájával” –. Ezért a két kifejezés összevonásával legitimálom a titkos összetartozásukat, és VILLUZIÓ-nak nevezem a szópárost. Összevont nevükkel nem akarok többet ígérni, mint a bujkáló igazság felvillanásait a filozófiai gondolkodás ködkamrájában.
Ez a ködkamra a metafizika ősköde, amelyben a létezőt, – a „valóságot” – szokás kutatni. Martin Heidegger például ezt nevezi a tulajdonképpeni filozófiának, és kijelenti, hogy minden filozófia platonizmus. Talán túlzott, de tanításilag célszerű ez a Platónra szűkítés. Annyi biztos, hogy a metafizikát nevezték „első filozófiának” – az alapelvekbe rendezett „valóságot” – hosszú évszázadokig, melyet első okától (vagy első mozgatójától), Istentől származtattak. Így lett az „első filozófia” Isten racionális útmutatása, a hitbeli kinyilatkoztatásnak az „értelmes természetet” lefektető párja, a hit és tudás egységének evilági bevégzése. — Így lett az emberi világ ennek a szellemi processzusnak a „teremtménye”.
Az „első filozófia” a 18. században kapta az ontológia elnevezést Christian Wolff (1679–1754) német filozófustól, amely két részre tagolódott: általános-, és speciális ontológiára.(Léttanra, és azzal megalapozott „tudományos diszciplínára”) Az elnevezésből kihallik, hogy filozófiai igényre utalva, hogyan került át a felosztás Einstein fizikájába is. A léttan vagy lételmélet történeti gyökereire azért érdemes hangsúlyosan utalni, mert a középkorban a teológiát megalapozó tárgy volt. Wolff kezén vált teljesen világivá, aki a „harmadik kizárásának” formális logikai észelvére alapozva még a szabad akaratot is majdnem kizárta, és a racionális teológia csak az ontológia egyik speciális esetévé fokozódott le. (Ez a teológiai hanyatlás velejáró tünete a radikális felvilágosodásnak és az Ész oltárra kerülésének.) A francia forradalom utáni Hegel teológiai ihletésű dialektikája viszont már elvetve a wolffi iskolafilozófiát, rendszerébe szervesen építi be Istent mint abszolútumot, s megjegyzi – visszautalva az „első filozófia” szellemére –, hogy a valóságos dolgok között legvalóságosabb Isten.
Hogy a jelenlegi természetfilozófiai összefüggésben bátran merem nevezni a valóságot „villúziónak”, ahhoz Arisztolésztől veszem a bíztatást, mert az ő „első filozófiájában” a létező kettős természetű:
1. lehetséges (dünamisza skolasztikábanpotentia), és
2. tényleges (energeiaa skolasztikában actus).
Tehát a legkezdeti létfelfogás is a lehetőség végtelenségébe ereszti a ténylegesség gyökerét. Ugyanúgy, ahogy a természetes számok diszkontinuitása soha nem képes kimeríteni a O és 1 közé eső kontinuum számosságot.
Arisztotelész az anyag és forma kettősségével írja le a létezést. Az anyag poten¬ci¬ális lételv, és csak a forma által lesz tényleg azzá, ami. A „lét-hiarerchiában” legalul helyezkedik el mint tiszta lehetőség (potentia pura), ami megfelel az „ősanyag” gondolatának. – Itt talán érdemes megjegyezni, hogy pl. Spinozánál, s nyilván Arisztotelészre utalón, az anyag meghatározása ez: forma nélküli tartam. – Ugyanakkor minden arisztotelészi létező léte valamilyen magasabb rendű létezőre irányul, helyét a létrend hiarerchiája határozza meg. Sorrendisége a forma tökéletességétől függ. A legtökéletesebb létező már mentes minden anyagtól, a formák formája, tiszta ténylegesség (actus purus). Ebből érthető, hogy mint legtökéletesebb formát, tiszta ténylegességet, miért tartja Istent a leglétezőbbnek Hegel. Ez is megerősíti Heidegger véleményét, hogy a tulajdonképpeni filozófia metafizika, ami eredendőn platonizmus, mert még az arisztotelészi formatan visszanyúlik az ideák tanára.
„Mi a valóság? – Teszi föl a vitára inspiráló kérdést a fizikus. – Érzékszervein-ken keresztül vezet az út a valóság megismerése felé, de mi is a valóság? Csak az a valóság, amivel közvetlenül, vagy műszereink által kapcsolatba kerül-hetünk?” – Ezután kérdések sorozatlövése következik, amelyek a fizikai megismerésre vonatkoznak. „Valóságnak tekinthetjük-e az olyan fogalmakat is, amelyekkel megalkotjuk a fizika törvényeit? Valóság-e a görbült téridő, valóság-e az elektromos, mágneses vagy gravitációs mező, valóságosak-e az elektro¬mágneses kölcsönhatást közvetítő, de közvetlenül nem látható virtuális fotonok? A kérdés megválaszolása túlmutat a fizikán, ezért csak a megismerési folyamat olyan buktatóira irányítom a figyelmet, amely akkor lép fel, amikor a megismerés eszközét hasonlítjuk össze a megismerés tárgyával.” – Itt a filozófia megáll egy pillanatra, mert mi éppen az eszköz, és mi a tárgy? „Mi a fény?” – folytatódik a tárgyra utaló kérdés.
A tárgyat jellemző első állító mondata ez: „A világról kapott legtöbb információt a látáson keresztül szerezzük.” – Ha ez a mondat már a filozófia megszólításához tartozik, akkor a filozófia is kérdést intézhet a kérdezőhöz. Mert amennyiben az az állítás igaz, hogy „a világról kapott legtöbb információt a látáson keresztül szerezzük”, indokolatlan egy másik ismeretforrás felkeresése, mert a legtöbbnél nincs több.
De jöjjön az indoklás: „Sötétben nem látunk, a látáshoz fény kell. Ezt szolgáltatja nekünk nappal a nap, éjjel a tűz világa, vagy modern korunkban az elektromos égők. De mi a fény, a látás eszköze, ez a megfoghatatlan titokzatos elem, amelynek oly sokat köszönhetünk? Ha feltesszük a kérdést, akkor a megismerés eszközére már a megismerés tárgyaként gondolunk. Az eszköz tárgyként való vizsgálata a megismerés módjának átalakítását teszi szükségessé, de erről gyakran megfeledkezünk, és emiatt könnyen paradoxonok útvesztőjébe kerülünk. Ennek oka, hogy minden más tárgyról a fény szállítja számunkra az információt, de mi ad számunkra információt magáról a fényről? A fény által látjuk, hogy milyen az alakja és a színe a tárgyaknak, és a szemünkbe jutó információt elképesztő sebességgel dolgozza fel agyunk, létrehozva a tárgyak képeit, sőt a mozgásokat is követhetjük a képek változását összekötve. Nyomon követhetjük a labda mozgását, vagy láthatjuk, ahogy a víz hullámokat vet tavakban és tengerekben. A folytonosan áradó fénytől kapott információk alapján alkotjuk meg a röpülő labda fogalmát, és ezt a fogalmat visszük át a mikrovilágba, amikor részecskékről beszélünk; ugyanakkor a víz hullámai jelennek meg képzeletünkben, amikor a mikrovilág objektumait hullámoknak fogjuk fel.”
A legfőbb kérdés ez: „Látjuk-e a fényt, a látásunk eszközét?” – S bizony, ez a legbizarrabb kérdés, mert úgy is szólhatna, hogy belelát-e valaki minden más eszköz nélkül a saját szemébe? Ha a szemem is eszköz, meg a fény is, akkor nézés közben egyiket sem forgathatom meg a kezemben.
Egyszer egy kisfilmen láttam elefántot, „akit” festésre tanított be a gazdája, ezzel
a mutatvánnyal keresve sovány kenyerét. Az elefánt ormányába fogta az ecsetet, festékbe tunkolta és lefestette a színhelyül szolgáló tér másik felét. A kép „nagyszerűen” sikerült egy elefánthoz képest. A színeket már betanulta és a foltok körvonalai hasonlítottak is a látványra. Az azonban biztos, hogy egy három éves gyerek különbet pingált volna, mint a harminc éves elefánt. Kérdezhetnénk, hogy miért? Hiszen a fény közvetítésével rendelkezésére álltak a képi információk. De azt is kérdezhetnénk, hogy a harminc ezer éves barlangfestményeken, miért nem olyanok az állatok, mint egy mai naturalista képen. Ám az altamirai bölény képe miért mégis nagyszerű és művészi? Erre egyetlen választ adhatunk csak. A művész tudata fejlett nyelviségről is tanúbizonyságot tett, mert ilyen nyelvi tudat nélkül, hiába is nézte volna az állatot, képtelen lett volna a látványt analitikus részleteire bontva, újra egyben látni. – Ugyanezért kérdez a fizikus: az érzéki látás mégsem közvetíti a legtöbb információt. Hiányzik számára az a nyelviségben létező tudat, amely legalább annyira elemzőn képes láttatni az atom alatti természetet, mint a barlangi festőnek a saját nyelvi gondolkodása. A „józan ész” ezért is tesz különbséget a „nézés”, és a „látás” között.
Nem tudom, megfigyeltétek-e, milyen képességbeli különbségek fedezhetők föl a születetten süket, és az ugyanilyen vak emberek között.
Tegyük föl, hogy a két fogyatékosság esetén működésbe lép a szervezet természetes kiegyenlítődésre irányuló törekvése. Ez több is mint föltevés – szükségszerűség. A süketnek élesedik a látása, a vaknak pedig kifinomodik a hallása. Milyen különbségeket fogunk észrevenni? Egy kicsit sarkítva: a süket hiába lát elvileg mindent, „meglátni” mégis kevesebbet fog, mint másik a fülével, mert sokkal kevesebb nyelvi információ jut el hozzá, ami megelőlegezi a fölismerhető látványok értelmét. Közhely, hogy a szemünk csak a közvetítő periféria, és minden értelemben az elménkkel látunk. Elménk kifejlődéséhez azonban a legtöbb információt emberi környezetünktől kapjuk. Ezért igaz, hogy az ember „zoón politikon” , vagyis társas lény. Csányi Vilmos találó meghatározása szerint, minden ember egyszemélyes csoport. Ki tudna gondolatokat cserélni másokkal, ha minden gondolat egyedi példány lenne?
A fizikus is ezért tesz föl saját tudásában kétkedő kérdéseket. De jelen esetben azt is kiérezzük a kérdésekből, hogy valósan nem annyira indokoltak, mint amilyen drámai színben tünteti föl őket a jóértelmű pedagógiai szándék. Hiszen láthatón talpon áll a „józanész”, amikor a makrofizikai fogalmaknak a mikrovilágba való átültetéseit magyarázza el. Itt csak a legkézenfekvőbbnél időzök egy kicsit.
„Mi a hullám? De hát honnan is származik a hullámról alkotott fogalmunk? Legfőként a víz hullámai jelennek meg előttünk, melyet a víz molekuláinak rendezett mozgása hoz létre.” – Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy a „fogalom” logikai terminus. A hullám név azért őrizhető meg a mikrovilágban is, mert a hullám szemléletes tulajdonságát terjesztjük ki másra, mint amit megszoktunk. A hullám képzetéből csak annak a szabályszerűségét őrizzük meg, amikor fogalmilag átalakítjuk: a szabályos, periodikus jelenséget, amely valamilyen kölcsönhatást a ciklikusság látványával fejez ki. A kvantummechanika őskorában folytatott viták a fogalomkészletről azzal végződtek, hogy a kifejezéseket nem szabad megfosztani elsődleges, makro világi érzéki képzeteiktől, amennyiben
a kiterjesztett értelem átvivőivé tehetők, és nem vadonatúj kifejezéseket kell keresni. Rockenbauer Antal alapos körültekintéssel jár el pl. akkor is, amikor meg kell értetni, hogy a bizonytalansági elv miatt eltűnik a pontos hely vagy az idő, és a valószínűség megjósolható értéke veszi át a szerepet. A determináltság ettől nem szűnt meg, csak „puhult”.
Kérdéseinek vége olyan, mint egy csattanó ostor, azt idézem:
„A virtuális – tehát közvetlenül nem észlelhető – fotonok építik fel az elektromágneses mezőt, és általuk lép fel a térben nem érintkező töltések között erőhatás. Ez a felfogás kibővíti azt a képet, amikor a foton két elektron állapotváltozását közvetíti, és magyarázza azt is, hogy miért lép fel vonzás, vagy taszítás két töltés között stacionárius állapotban. Ezek a különleges fotonok állandóan képződnek és elnyelődnek, sőt virtuálisan létrehoznak részecske-antirészecske párokat is, amely apró remegésben tartja az erőmezőket. Ez a felfogás képes bámulatos pontossággal leírni a mágneses jelenségeket. Az elmélet tehát működik, de felmerül a kérdés: szabad-e a virtuális fotonokat is a valóság részének tekinteni? Ez viszont már túlmutat a fizika hatókörén. A fizika a gondolkozás, a megismerés fontos eszköze, de épp a legalapvetőbb fogalmak meghatározása már nem feladata.”
Talán Heisenberg menti fel a kérdezőt, amikor – elnézést érte – de sokat idézett mondását citálom ide: „Amit megfigyelünk, az nem maga a természet, hanem a kérdezési módszerünknek kitett természet.” Tehát, ha elfogadjuk, hogy a „detektáló ember” tulajdonságai is a megfigyelt kölcsönhatáshoz tartoznak, akkor léteznek a virtuális fotonok, mert létezik a forma előtti anyag, a potentia mint lehetőség. Heisenberg Rész és egész c. tudományos emlékiratának is vezérgondolata, hogy a kvantumfizikában teljes meggyőződéssel kitapintható, hogy innentől már nem alulról építkezik a fizikai megismerés, hanem az egészből vezethető le.
Ha már a valóságot hívtuk tetemre idézzük meg Descartes-ot (1595-1650) mint a valóságnak újkori fordulatot adó kutatóját, mind a józanészről, mind a kétkedéséről írott elmélkedései miatt. Talán többeknek nem fog újdonságként hatni, de „ismétlés a tudás anyja”.
Tíz éves korában lépett a La Fléch-i jezsuita kollégiumba, ahol jó filozófiai nevelést is kapott, de elsősorban a még skolasztikusan merev Arisztotelészből. Apja jogásznak szánta ezért 20 éves korában jogi licencitátust is szerzett, de soha nem gyakorolta a jogi mesterséget. Katonának állt, és atyja óhaja szerint a bredai katonai akadémián, Hollandiában, hadmérnökséget tanult. Itt került össze Isaak Beeckman nevű fizikussal, aki „a csodálatos fizika és matematika” felé fordította figyelmét. Huszonhárom éves korában álmot látott, amely eldöntötte sorsát. Álomban kapott elhívást a tudomány megreformálására, ami után egyetlen faladatának tekintette az igazság kutatását. A jósálmokért, köszönetképpen egy lorettói zarándoklatot ajánlott fel, melyet 1624-ben teljesített. 1625-től 1628-ig Párizsban élt, ahol tagja volt egy Marin Mersenne nevű ferences szerzetes körül alakult tudós társaságnak. A társaság tagja volt többek közt Thomas Hobbes, Pierre Gassendi, és Antoine Arnauld filozófus is. Kora filozófiai fő áramának pulzusán lankadatlanul rajta tartotta a figyelmét.
Hajlamos volt a magányos életvitelre. Fennmaradt róla egy anekdota is, mely szerint párizsi tartózkodása idején egy alkalommal megszökött ismert szálláshelyéről, és olyan negyedben vett ki szobát, ahol senki nem ismerte. Szállásadója hetek múlva bukkant rá. Kulcslyukon leste ki, miként tölti egész délelőttjét az ágyban, és hogyan hajol az ágy végére szerelt asztalkához néha, hogy írjon valamit. Életrajzírója, Rainer Specht szerint „a késői felkelés létszükséglet volt Descartes számára. (…) amint Krisztina svéd királynő utasította, hogy hajnali ötkor a palotában legyen, napokon belül meghalt” Ugyanis a királynő hívta Stockholmba, hogy filozófiai órákat vegyen tőle. A zord téli időben tüdőgyulladást kapott, és hamarosan elhunyt.
Leghíresebb tanulmányát, „Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszeréről” 1632-33-ban írta előszóként, akkor már elhíresült tudományos munkái elé, ami később a legidézettebb szövegévé vált. Méltán tartják az elegáns francia próza példaadójának is. Így kezdi:
„A józan ész az a dolog, amely a legjobban oszlik meg az emberek között, mert mindenki azt hiszi, annyit kapott belőle, hogy még azok sem szoktak maguknak többet kívánni, mint amennyiük van, akiket minden más dologban csak igen nehéz kielégíteni. S nem valószínű, hogy ebben mindenki téved; ez inkább azt bizonyítja, hogy az a képesség, amelynél fogva az igazat megkülönböztetjük a hamistól – tulajdonképpen ezt nevezzük józan észnek – természettől fogva egyenlő minden emberben. (…) Nem elég ugyanis, hogy valakinek jó esze legyen: fődolog az, hogy azt jól használja.”
Majd az értekezés negyedik részében beszámol az őt elragadó kétkedésről, és elhatározásáról, hogy miként alapozza meg ismereteit:
„Ezért elhatároztam, hogy felteszem, hogy mindazon dolgok, amelyek valaha is bejutottak elmémbe, nem igazabbak, mint álmaim csaló képei. De csakhamar láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni, szükségképpen kell, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb feltevései sem képesek ezt megingatni, ezért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem.” – Ez az a híres gondolatmenet, amely megújította az „első filozófiát”, amit kiegészített a következőkkel: ”… azt kérdeztem magamtól hogyan jutottam egy nálam tökéletesebb dolog gondolatára, s evidens módon felismertem, hogy csak olyan természetű dologtól származhat, amely valóban tökéletesebb nálam.”
A gondolkodásra serkentő módszertani kételkedés olyannyira a „dobbantó deszkája” maradt, hogy az 1644-ben és 1647-ben kiadott A filozófia alapelvei c., tankönyvnek szánt vékony könyvében az emberi megismerés alapelveinek elsője ezt a címet viseli:
„1. Az igazság kutatásához arra van szükség, hogy egyszer az életünkben minden dolgot kétségbe vonjunk, már amennyire lehetséges.
A „cogito” – a „gondolkodom, tehát vagyok” – Descartes hatástörténetének két okból is a legmélyebb vésete. Elsődleges, evidens közlése az, hogy a gondolko-dást az emberi cselekvés központjába helyezi. Másik, kevésbé észrevett sajátossága, hogy a „vagyok” létigéje a „gondolkodom”-hoz mint cselekvéshez van hozzárendelve. Az Arisztotelészt biflázó skolasztiká¬ban csak valaminek van léte, személytelen fönnállása. Elmosódott már Aquinói Szt. Tamás igei értelmezése is, aki szerint a lét igenévszója – az esse – a lenni, ugyanúgy cselekvést kifejező igenévszó, mint pl. a járás. Tehát a lét nem egy nyugalmi állapot, hanem tevékenység – mai kifejezéssel – mozgás¬állapot. Magyar nyelvünk külön adottsága, hogy úgy válik szét az igék alanyi és tárgyas ragozása, ahogy a lét alanyisága, és a létező tárgyisága.
Descartes óta minden ontológia hallgatólagos szelleme az, hogy „én gon-dolkodom, és gondolom el a létezőt, aki vagyok, az emberi személy”, s aki – mert metafizikáról lévén szó – nem az elszigetelt egyedet jelentem, hanem a hús-vérből való nembeli lényt. Ilyen értelemben Descartes szubjektivizálta a gondolkodást. Hagyatéka szemben áll a relativitást abszolutizálókkal, akik szerint nincs a világegyetemnek kitüntetett pontja, mert nem mi gondolkodunk, hanem valamilyen tőlünk független, személytelen objektivitás.
Magam csak akképpen méltányolom a huszadik században fölismert viszony¬lagos relativitást – amely a korábbi mechanikus biztonságot fölváltotta az út¬keresésre késztetéssel –, hogy cél-okivá fogalmaztam át a „gondolkodom, tehát vagyok” statikáját. Ugyanis minden hitünk a „miért?” energetizáló értelmére vetődik, hogy öntudattal mondhassuk ki a végcélt: gondolkodom, hogy legyek.
Még egy érdekesség: Descartes Galilei eredményeit ismerte és elismerte, de annak a természetes geometriai elemekre vonatkozó nézetét nem osztotta.
Galilei szerint a természettel harmonizáló geometriai mozgásforma a körmozgás. Descartes viszont az egyenest tekintette a természet törekvésével megegyezőnek, ami a kor mechanikájában, majd a newtoni tehetetlen mozgás leírásában kitüntetett szerepűvé válik.
Ma viszont, amikor görbült térről beszélünk, vagy természeti egyensúlyokat írunk le, és azok hullámmozgását egy centrum körüli ciklikus ingadozásként ábrázoljuk, vajon nem Galileinek adunk-e igazat?
FÜGGELÉK
Néhány korábbi véleményem megerősítése
• Ellenzem, hogy a fényt a „látás eszközének” nevezzük akárcsak föltételesen is, mert ez meghamisítja a fotonhoz való viszonyunkat. Nem függ tőlünk, ahogy az eszközeink. Viszont ismereteinket nevezhetjük eszköznek, mert rendezett formájukban olyanok, mint a célszerszámok.
• A makro- és mikrofizika különbségét analógnak gondolom az orvosi anatómia és az élettan különbségével.
• A Személy és valóság c. írásomban azt igyekeztem kimutatni, hogy amennyiben mi gondolkodunk a valóságról, annak formája személyes,
melynek érvénye a személy általánossági fokával azonos.
Ugyanúgy nem beszélhetünk abszolút valóságról, ahogy abszolút térről vagy időről sem. Tanulságos erről Newton és Leibniz vitája. Azt mondhatjuk, hogy „abszolút tér” nem létezik, ezzel szemben, a tér fogalma abszolút, ami lehet más és más. Hasonló a „valóság” is.
|
|
Dátum: 2019. December 17. Tuesday, 18:23 Szerző: realzoldek |
|
|
|
|
| |
|
Átlagolt érték: 0
Szavazat: 0
|
|
| |
|
|
|
|
