Reális Zöld Valóság vélemények!

Sárközy Csaba tanár,

István király előtt nem volt Magyarország?

Az Európai Parlament Információs Hivatala kiadott egy Európa ma és holnap című nagyalakú, igényes kivitelű brosúrát. A füzet – több nyelven – 28 mai és jövendő EU-tag ország önbemutatkozását tartalmazza.
Az egyes országok maguk állították össze a szöveg- és képanyagot, az előszóban a kiadó a szövegek tartalmáért nem vállal felelősséget. Így nyilvánvaló, hogy a még nem tag országok bátran festhettek magukról rokonszenves képet saját jól felfogott érdekükben: az európai közvélemény megnyerése céljából.
Az ország-fejezetek egy rövid, “amerikai típusú önéletrajz”-ból, és egy valamivel hosszabb, “kifejtő” részből állnak. Ez utóbbiban nemzeti sajátságok, érdekességek szerepelnek.

Az Európa ma és holnap 28 ország bemutatkozást tartalmazza ezek három minőségi kategóriába sorolhatók.
A többség reális történelmi és kulturális tényanyaggal szolgál.
Néhány, az “Európai Unióba igyekvő” ország pedig  a nemzeti legendáit is önarcképébe illeszti, és a számukra kínos adatokat, folyamatokat vagy elhallgatja, vagy eufémizmusokba burkolja. Törökország, Szlovákia, Románia sorolható ebbe a kategóriába.
A harmadik felfogás – mely döbbenetes – a magyar.

Lássuk először az önéletrajzunkat!
Az 1990-ig terjedő időszak 14 pontját szóról szóra leírom, csak utána fogom elemezni.
Megjegyzem, hogy a románoknak erre az időszakra 34(!) megemlítendő történelmi eseményük akad!

Fontos dátumok Magyarország történelmében:
1000 – a magyar állam megalapítása az ország első királya, István alatt.
1308–1437 – A központi hatalom megerősítése.
1541 – a törökök beveszik Budát. Az ország 3 részre szakad: a Habsburgok elfoglalják (bekebelezik) a nyugati részt, Magyarország középső része a törökök közvetlen ellenőrzése alá kerül, mialatt a Tiszától keletre levő részen az Erdélyi Fejedelemség jön létre.
1711–1848 – Osztrák uralom.
1867 – körülbelül fél évszázadig tart az Osztrák-Magyar Monarchia kora.
1914 – Magyarország részt vesz az első világháborúban a Német Birodalom oldalán. A Magyar Köztársaság megalapítása november 16-án.
1938 – szövetség a NÁCI NÉMETORSZÁGGAL.
1941 – hadüzenet a Szovjetuniónak.
1944 – az ország elfoglalása a német csapatok által. Számtalan magyar zsidót deportálnak. Hadüzenet Németországnak decemberben.
1945 – a Vörös Hadsereg elfoglalja Budapestet és elűzi a németeket.
1949 – a Magyar Népköztársaság alkotmányának elfogadása.
1956 – népfelkelés, a szovjetek erőszakosan leverik, az akkori államfőt, Nagy Imrét halálra ítélik.
1989 –Magyarország ismét demokratikus ország lesz. A szovjet csapatok elhagyják az országot.
1990 –az első szabad választások.

Kérdezem.
Mi, magyarok miért nem említettük a honfoglalást? Vagy urambocsá: a kettős honfoglalást?
A Kr. e. VI. századból a “jürkákat” bemutató Hérodotoszt?  Gardizit, ibn Rusztát, Dzsajhánit, Bölcs Leót, Bíborbanszületett Konstantint, vagy 889-ből Regino prümi apátot, akik a türkökkel, szkítákkal azonosítják őseinket? A szlovákok használják a 907-es braslauespurchi (pozsonyi? bánhidai? ennsburgi?) győztes csatánkat létük igazolásaként? Miért nem említjük meg a frank oklevelekben több százszor előforduló “Hungarus” nevet? Vagy akár az izlandi sagák tyrkerét?
A tordosi és tatárlaki rovásírás-leleteket sokszorta több joggal hozhattuk volna fel, mint a törökök emlegetik civilizációjuk őseiként az asszírokat, hettitákat!
Iszonyú kártékony ez a torzító elhallgatás!

Lám, a románok tudomást sem vesznek arról, hogy Constantin Daicoviciu professzor, a dákoromán folytonosság (“kontinuitás”) elméletének atyja 1973-ban, halála előtt maga fedte fel a kolozsvári Történeti Intézet meg a Történeti Múzeum munkatársainak és az egyetemi kollégáinak, diákjainak kutatásai hazug voltát. Tételesen sorolta fel saját történelem-hamisításait! Így: a Nestor-krónika nem “oláh”-okat, hanem “frank”-okat ír, Anonymus “Eac pastores Romanorum” sem a daciai oláhokra, hanem dunántúli, frank fennhatóság alatt élt romanizált pannonokra vonatkozik, az ősrománnak titulált “Dridu-műveltség” bulgáriai – az egykor a Kárpát-medence déli harmadát birtokló bulgárok hozták fel hazájukból az itt megtalált elemeit…
Mi pedig saját történelmünk elhallgatásával igazoljuk a már dogmává merevült történelmi hazugságokat…

Az Európa ma és holnap kiadvány szerint az Árpád-kor nem létezett! Nem volt a korszakalkotó politika- és jogtörténeti dokumentum az Aranybulla, nem volt tatárjárás, nem volt Szent István, Szent Imre, Szent László, Szent Margit, Szent Kinga, Szent Erzsébet…

Sorstársaink közül a csehek milyen büszkén emlegetik a Przemysl-, a lengyelek a Piast-házat!
Újabb űr: nem találom 1456-ot!
Az egész keresztény világban harangoznak a nándorfehérvári diadallal végződő keresztes hadjárat emlékére – mi meg sem említjük.
Óvatosan fogalmaztam. III. Callixtus az 1456. június 29-i Bulla orationum-ban III. Mohamed áprilisi hadrakelése hírére, a török megállításáért való imára buzdító harangozást rendelt el – de bizony a törököt Nándorfehérvárnál nem az ima állította meg, hanem Hunyadi és Kapisztrán. A törökellenes keresztény összefogás ugyan jellemző módon hézagos volt – az ígért 80 000 fős sereg helyett néhány regensburgi diák, párszáz lengyel és horvát fogott  fegyvert mindössze – de nagyon szép volt mint “európai gondolat”. Élnünk kellett volna vele!

Szemezgessünk tovább!
Mátyás humanista birodalma (az egyetlen reneszánsz birodalom) említésre sem méltó?
Hol marad sok évszázados, a magyarságot őrlő “keresztyénség pajzsa” küzdelmünk?
Lám, a török önéletrajzból hiányzik ez a néhány évszázad – ők tudják, miért szégyellik – mi miért nem vagyunk rá büszkék? Mohács viszont elég jelentős csata lehetett – hisz a szlovákok (a szlovákok! Ismétlem: a szlovákok!) felhozzák saját történelmi esemény-sorukban! Mi nem…

A Habsburgok dehogy “foglalják el” az ország nyugati részét! Kettős királyválasztás történt, s a két királyi ház megosztozott a török által kettészelt országon. Az Erdélyi Fejedelemség voltaképpen a magyar állam menedékhelye lett, és fejedelmei közül tán egyedül Székely Mózes tekinthető törzsökös, kizárólagos erdélyinek!

Nem találom a vallásszabadságot világelsőként deklaráló tordai országgyűlést sem (1568)! Ennek a feltűnően “eurokonform”, korát messze megelőző intézkedésnek a mellőzése különösen megdöbbentő!
Természetes módon tolakodik elő egy lehetőség. A kereszténység felvétele, az Árpád-ház szentjei, a nádorfehérvári harangozás, a tordai országgyűlés együttes elhallgatása az ún. “kereszténység utáni Európának” tett ostoba gesztus volna?
Ostoba, mert a katolicizmus, a reformáció – a szlovákoknál a huszitizmus – számbavétele minden ország önjellemzésében megtalálható!
Igen, MINDEN országéban: a muzulmán Törökország büszkén emlegeti Szűz Máriát, Szent Pált, a myrai Szent Miklóst!

Szégyen…
Egyetlen árva sort sem érdemelt meg tőlünk a török kiűzetése (1686 – Buda, 1697 – Zenta). Mint ahogy Thököly és II. Rákóczi Ferenc sem!
Hiányzik a magyar reformkor. Mindenestül.
1848/49-es forradalmunkról sincs egy árva szó se.
Nem baj, a románok felhozzák biz, mint saját forradalmukat! Az osztrákok is – bár ők meghagyták nekünk…

Ezután egy szépen felépített, épületes baromság következik. Figyeljünk:

Magyarország (és nem az Osztrák-Magyar Monarchia!) vesz részt az I. világháborúban.
Az 1918-as forradalmat nagyvonalúan 1914 novemberére téve (ezt az ostobaságot a “kifejtő” rész megismétli, megerősíti!) ez annyit jelent, hogy az önálló, köztársasági Magyarország egyedül harcolt Németország oldalán, s Trianont ezért kapta büntetésül.
A kifejtő részben még toldunk ide egy ostobaságot: állítólag 1/3-nyi (és nem 2/3) területünket vesztettük el…

Ha ez az “építmény”, ez a történelemhamisító tákolmány nem tudatosította volna a jámbor európaiban, hogy micsoda rettenetes erőszakos, mi több: bűnös nép maradtunk még a XX. században is, akkor jöhet a döntő érv: “1938 – Szövetség a náci Németországgal”.
A második világháborúban a környékünkön mindenki a “rossz oldalon” vett részt. Ennek elmismásolását zseniális találékonysággal oldották meg a magukra valamennyit is adó szomszédjaink:
– Ausztria: 1938 márciusa: Anschluss. És kész. Nyilván kimaradtak a háborúból, mert utána csupán a köztársaság 1945-ös kikiáltását említik meg.
– Szlovákia: 1939–1945 “rövid függetlenség a Náci Németország uralma alatt.” Mesteri, szépségdíjas, zseniális meghatározás! Függetlenség egy uralom alatt, amely ráadásul náci-német elnyomást sejtet – ez bizony elhatárolódás, sőt nyilván szenvedés is – nem pedig rosszízű “szövetség”, mint a mienk…
– Románia: 1940. november 23. “Románia csatlakozik a hármas szövetséghez.” Ez is elegáns: a hármas szövetséget említi. Ilyen volt valóban: csakhogy 1882-ben jött létre, résztvevői az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország és Olaszország voltak. Szétbomlott az I. világháború során… Ez a “tévedés” elegánsan kikerüli a II. világháborús részvétel kellemetlen emlegetését… Persze az Antikomintern Paktumnak is három tagja volt eredetileg. Ugyan mit is kötözködöm? Persze nem említenek néhány apró, echte román találmányt ebből az időkből: a meghalató-vonatokat, a zsidók jég alá lövetését vagy akár a favágó tőkén lefejezett szárazajtaiakat, a megtizedelt Köröstárkányt…

Mi pedig “1938-ban szövetséget kötöttünk a Náci Németországgal”.
Nos, 1938. december 10-én valóban kötöttünk egy adóügyi pótegyezményt a németekkel. Ezt Ausztria német megszállásának pénzügytechnikai következményei tették szükségessé.
Merüljünk bele most egy kicsit ebbe a gyanús 38-as évbe!
Az Anschluss nemcsak adóügyi pótegyezményt hozott ajándékba, hanem páni félelmet is.
Politikusaink nem rokonszenveztek a nácikkal.  Emlékeztetőül két esetet hoznék fel. Így jellemezte az első németországi látogatásáról hazatérő Horthy Hitleréket: “Túl sok bennük a vörös!”. Teleki pedig nemegyszer jelentette ki: “a német vereség a mi vereségünk is lesz, de a német győzelem a mi pusztulásunk”! Ez az év nem a németbarátság éve.
Hiszen Horthy és Kánya Kálmán már februárban egy németellenes “horizontális tengely”-ről tárgyalt Varsóban. A történeti hűség kedvéért: olasz-lengyel-jugoszláv-magyar lett volna ez a tengely. (Hiányzik a történelem tankönyveinkből…) A németek persze ellenezték a lengyel-magyar együttműködést, visszacsatolási törekvéseink épp közös magyar-lengyel határt eredményeznének! Augusztusban volt két – németellenes élű – magyar siker: a bledi konferencia a Kisantanttal (jelentős enyhülést hozott), illetve a titkos lengyel-magyar gentlemen’s agreement a szoros együttműködésünkről. Novemberben – az első bécsi döntés ügyében – voltaképpen Németország engedett! Decemberben aztán Ciano Pestre jött, és melegen ajánlotta az Antikomintern Paktumba való belépésünket. A Berlin-Róma tengely kontra horizontális tengely kérdése akkor dőlt el…

1939-ben beléptünk az Antikomintern Paktumba. És ugyanebben az évben megvalósult a magyar–lengyel határ, és szeptemberben nem engedtük át a német csapatokat Lengyelország hátába – ez közismert –, illetve  a németekhez lelkesen csatlakozó(!) szlovák csapatokat sem – ez viszont kevésbé közismert.
– A szlovák változat persze érthetően elhallgatja, hogy a lengyeleket hadüzenet nélkül, náci módon megtámadták,
Mi pedig: “1941 – Hadüzenet a Szovjetuniónak.”

Hogyan is volt? Üzentünk mi hadat? A kassai, rahói, körösmezői stb. bombázások után megállapítottuk: Ez bizony hadiállapot. Ennyi.
Ennek a kérdésnek hatalmas irodalma van. Elégedjünk meg annyival, hogy a nemzetközi jog élesen megkülönbözteti a hadüzenetet és a hadiállapot tudomásul vételét.
– Románia mindenféle indok nélkül, minket jócskán megelőzve, már 1941. június 22-én hadat üzent a Szovjetuniónak. Vajon ezt leírják-e a román bemutatkozók? NEM.
(Más kérdés, hogy az akkoriban szintén EU-várományos Bulgária sosem üzent hadat a dicső Szovjetuniónak, mégis ugyanazt kapta jutalmul, mint mi büntetésül!)
– Amúgy a hadüzenettel szovjet barátaink nálunk sokkal rosszabbul állnak. Elfelejtkeztek erről a jogintézményről Finnország, a balti államok, Lengyelország, de még Bulgária esetében is. Öt országot tiportak le 1941-ig, hadüzenet nélkül.
Ez a tény nyilván a kassai bombázás után minden magyarnak eszébe juthatott…

“1944 – Számtalan magyar zsidót deportálnak.”
Helyes állítás, igaz. Helyesen köti össze az életrajz a német megszállással.

Csupán egyetlen bajom van: a zsidóüldözés egy szóval nem szerepel sem a román, sem a szlovák, sem az osztrák, de még a német (ismétlem: a német, még egyszer: a német) anyagban sem!

Próbálom kikövetkeztetni a holokauszt (soá) kérdésében írásokból és filmekből igazán járatossá vált átlag EU-s olvasó gondolatmenetét:  “Végülis lehet, hogy ezek a minden aljasságra elszánt a magyarok működtették Auschwitzot?
Rendben van, mi gerincesen vállaltuk. De az 1944 nyári csendőrpuccsot (és ezzel magyarországi zsidók teljes kiirtását) megakadályozó Koszorús ezredesnek, vagy urambocsá: magának Horthynak köszönhető, hogy egyáltalán maradt zsidóság Közép-Európában!
Így teljes az igazság.
A részigazság egyoldalú közlése súlyosabb bűn a legaljasabb rágalomnál…

1956: eufemisztikusan – reformkommunista módra – “népfölkelés”.
De nekünk magyaroknak: forradalom és szabadságharc. Egy “csillagóra”, amely megvilágosította a félrevezetett Európát, amely előkészítette a kommunista rendszerek bukását, és amely rövid időre visszaadta nemzetünk (tudatosan tönkretett) önbecsülését és megbecsülését.
“Nagy” (minimálisan elvárható illendőséggel és európai módon: Nagy Imre) pedig nem államfő volt, hanem miniszterelnök. A “kifejtő” részben, önmagának is ellentmondva már helyesen írja a szerző.

Az 1990. utáni önéletrajzból a terjedelemre tekintettel csupán egy érdekességet villantok fel.
1991. június 19. – ” az utolsó szovjet katonák elvonulása.”
Nos, pillantsunk csak egy kicsit feljebb! A 13. életrajzi dátumnál ez szerepel: “1989 – a szovjet csapatok elhagyják az országot.” Erre már nincs mit mondani…

A befejező önéletrajz-részből tán még hiányolhatnánk, hogy olyan, az Európai Unió koncepciójába szorosan illő esemény, mint a vasfüggöny lebontása (elsőként!), nem szerepel. Nyilván nem véletlen, hogy ugyanígy hiányzik a kötet bevezető, kedvcsináló dekoratív képes bevezetőjéből is, amit pedig Brüsszelben, az EU Információs Hivatalában írtak…

Most pedig – “záró fejezetként” – lássunk néhány gyöngyszemet az általam “kifejtő”-nek nevezett részből.

“Magyarország lakossága Európa legszínesebben kevert népeihez tartozik. 10 millió lakója között számos nemzetiséget találunk: német nyelvűeket, szlovákokat, románokat, délszlávokat (bosnyákokat, horvátokat, szerbeket, szlovénokat és szorbokat). A szintik és romák, akik a népességnek nem jelentéktelen részét alkotják (500 000), nemrégiben etnikai kisebbségként lettek elismerve.”

No, kezdjük!
Magyarország “sokszínű, kevert népességű”: soknemzetiségű.
– Érdekes, hogy ezt a megállapítást nem alkalmazza önmagára a valóban fele-fele arányban “többnemzetiségű” Belgium, Litvánia, Észtország, Lettország.
Csak mi, Magyarországra, ahol egyelőre még a magyar etnikum a meghatározó.
Bár fogyunk. A határon túli népszámlálások és különböző hazai források alapján az átlagos újságolvasó is ki tudná számítani, hogy a Kárpát-medence őshonos magyarsága 1985-től máig több mint 2 millióval fogyott. (Nem ez a témánk, de utána lehet nézni, az “önbemutatkozás” írója vélhetőleg nagyon is ismeri ezeket az adatokat.)

Vannak itt más bajok is. Rosszabbak, mint az egyszerű ostobaság.
Bosnyákok sosem éltek Magyarországon.
A magyarországi szorbok említése még hajmeresztőbb. Tudálékosan a déli szlávokhoz sorolja a szerző őket. Nos, a szorbok nyugati szlávok, Spreewaldban élnek, A buzgó térképböngészők Lübbenau környékén találhatják meg ezt, a népi kultúráját büszkén művelő százezres népcsoportot. Megtekintésüket ajánlom a szerzőnek, még a helyszín is politikailag korrekt: a néhai kommunista NDK területe.

A nagy kérdőjel a félmilliós szinti (és roma) kisebbség.
A szinti szó nyomára többhetes lázas kutatás után jutottam. Ez a kifejezés egyike azoknak, amellyel Európában a cigányságot megnevezik: cigány, manus, szinti, zingari, roma meg egy kivételesen nevetséges finomkodás: travellers, illetve gens du voyage – “utazó népesség”. Vagyis az országunkat bemutató szerző egy sznob (és műveletlen): “campingtábor”-típusú szamárságot követ el. Voltaképpen azt volt képes leírni, hogy nálunk nemcsak romák, hanem még romák is élnek. (Szerintem félmilliónál többen.)
És tisztelettel megjegyzem: tán ide lehetett volna írnia, hogy ezidáig egyedül Magyarországon ismerik el etnikai kisebbségként a romákat! – Óh, bocsánat: “a romákat és a romákat”…

“Magyarországot több alkalommal elfoglalták, különösképpen a törökök a XVI. században és az osztrákok a XVIII–XIX. században, és függetlenségét csak 1914-ben nyerte el. Az I. világ-háborúban a Német Birodalom szövetségeseként vett részt. A trianoni szerződéssel államának területe 1/3-ával lett redukálva.”

Jó, valóban vitatható, hogy a kiegyezés függetlenséget hozott-e.
Jómagam függetlennek tekintem azt az országot, amely világelső volt vasútközlekedésével (épp ezért Baross Gábor előterjesztését fogadta el az 1892-es genfi vasútügyi konvenció!), gabonafeldolgozó-iparával (a 2. helyezett: USA). Országunk világelső oktatási- és nemzetiségi törvényeket alkotott és érvényesített. Önállóan vett részt nemcsak az olimpiákon, hanem magának az olimpiai mozgalomnak megteremtésében is.

Nem sorolom a többi ostobaságot. Csak még egyet: “A híres gulyásnál lényegében egy mindennapi ételről, egy levesről van szó, amely a magyarok által pörköltnek nevezett húsragunak felel meg.” (Egy ilyen zagyvalékot – tréfaként – Jókai már kitalált: “Úgy elnézem ezt a kulacsot, azt hittem: kenyér, pedig hát sajt.”)

Összegezve: fűszerezve a gonoszságot ostobasággal és szolgalelkűséggel, a hivatalos szerveink jóváhagyásával bemutattak (a térképen bennünket meg sem találó) nyugat-európai nemzeteknek, mint egy hol bűnös, hol pedig szánalomra méltó, úgy általában semmirekellő népet és országot.
Az Európa ma és holnap kiadványban terjesztett önéletrajzunk nyíltan magyarellenes, divatosan rasszista förmedvény. Akik ilyesmi összehordására képesek – mindenre képesek. Akik írták, a magyarok esküdt ellenségei. Tettük a legaljasabb hazaárulás minősített esete.
A mutatós kiadvány külföldön a könyvesboltokban 15 euróért beszerezhető, az EU-s tisztségviselők pedig bizonyosan munkahelyükön hivatalból megkapták.
* * *
Dr. Marácz László,

Tájékoztatás holland módra

Most, hogy a magyarellenes médiacikkek száma némileg alábbhagyott, fontos feltenni a
kérdést: tudatlanságból fakadtak vagy egy összehangolt hecckampány részei? Ha utóbbi az
igaz, az messzemenő következtetésekkel jár. Akkor Magyarország és miniszterelnöke ellen
csúfos koncepciós per folyik, és az úgymond szabad nyugati sajtó nem is annyira szabad,
inkább irányított, vezényelt.

1992 óta tanítok az Amszterdami Egyetemen, az Európai Intézetben, mint kelet-európai
szakértő. Nagyon jól tudom, hogy Nyugaton hihetetlen a tudatlanság Magyarországról. Az
elmúlt több mint fél évszázadban ugyanis jórészt azok közvetítettek híreket Magyarországról,
akiknek nem volt érdekük a külvilágot hitelesen tájékoztatni ügyeinkről-bajainkról.

Néhány héttel ezelőtt a holland állami köztelevízió egyik hírműsora, az Een Vandaag
szerkesztője, bizonyos Rik Smit felhívott. Azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy fejtsem
ki szakértői véleményemet 2012. január 24-i műsorukban a jelenlegi “diktatórikus helyzetről”
Magyarországon. Hozzátette, hogy miután a holland képviselőházban a baloldali pártok
kérdéseket intéztek a holland külügyminiszterhez, Rosenthal urat is jól volna szakértőként
bevonni a műsorba, hiszen annak politikai súlya is lenne. Félbeszakítottam, és azt feleltem,
hogy nem vagyok hajlandó a jelenlegi “diktatórikus helyzetről” szakértői véleményt mondani,
mert az állítás egyszerűen nem igaz, nonszensznek tartom ezt az állítást, majd két óra
hosszán át soroltam a tényeket. Smit beismerte, hogy “erről” ő semmit nem tudott, illetve
a beszélgetésünk után most már másképpen látja a helyzetet, világosabb lett a kép, sőt
megdicsérte a szaktudásomat. Befejezésül arról is szót ejtettem, hogy a holland állami
köztelevízió igazán abbahagyhatná az egyoldalú tájékoztatást Magyarországról. “Nem
egy bojkott kezdődött úgy, hogy félretájékoztatták egy másik ország polgárait, akik
megharagudtak. Egy holland-magyar kereskedelmi konfliktusra a válság közepette nincsen
semmilyen szükség”- mondtam, és Smit úr ezzel bizony egyetértett.

Hétfőn reggel, január 23-án újra beszéltünk, de ezúttal Smit teljesen más hangot ütött
meg. Elutasító volt, nem akart tudni arról, hogy félmillió magyar vonult ki az utcára, hogy
voksát tegye a kormány mellett. Végül azt válaszolta, hogy a műsorban nincs szükség az én
véleményemre: “Marácz úr, Ön túl sok tényt tud. Ez nekünk nem jó. Inkább a hágai magyar
nagykövet, Sümeghy úr kapjon szót, aki természetesen a magyar kormány álláspontját
védelmezi. A kormány elleni álláspontot a balliberális európai parlamenti képviselő, Sophie
in ‘t Veld asszony képviseli majd.”

Meghökkentett, amit a szerkesztő mondott, és rögtön gyanakodni kezdtem, a műsor valóban
tárgyilagos-e, de akkor még nem mertem arra gondolni, hogy koncepciós anyag készül
Magyarország ellen.

Kedden, január 24-én este fél hétkor kezdődött a műsor. Nem hittem a szememnek, fülemnek.
A műsorvezető, Pieter Jan Hagens elkezdte sorolni, hogy Magyarországon új diktatúra készül, a melegeket üldözik, a “liberálisokat” kirúgják állásaikból, nincsen szólásszabadság, nincsen vallásszabadság. Ezeket a szlogeneket nagybetűkkel a képernyőn feliratozták. A “diktátort”, vagyis Orbán Viktort lassított, hangtalan felvételeken mutatták be, majd ezzel felváltva, gyorsítva, uniós parlamenti felszólalását. Ezeket a szuggesztív képeket megspékelték magyar származású “szakértőkkel”, akik igazolták, hogy “nincs demokrácia”, vagy “kialakulóban van a diktatúra”, hiszen a katolikus egyház megszállta Magyarországot, és ehhez az Orbán-kormány bőkezű támogatást nyújt.

A végén megszólalt a képviselő asszony, aki már nem diktatúráról, hanem “egyfajta
autoriter” rendszerről prédikált. Szerinte nem az egyes törvényekkel van baj, hanem az egész
csomaggal, és hozzátette: már alig támogatják az Orbán-kormányt (a békemenet három
nappal előtte volt!). Néhányszor, nagyon röviden bejátszották Sümeghy Gyula nagykövet
urat, mint a diktátor hágai hangját, aki csitítani akarta a konfliktust. Ha nem tudtam volna,
hogy mi zajlik Magyarország körül, s ha nem informáltam volna a szerkesztőséget arról,
hogy valójában mi is zajlik ott, én is elhittem volna nekik. De ilyen jellegű prekoncepciós
riportokat Hollandiában utoljára 1945 előtt mutattak be a mozi híradóban, mikor a holland
közvéleményt Goebbelsék irányították, vezényelték Berlinből.