Reális Zöld Valóság vélemények!

Szakértelem…

 

Ismerősöm, ki elhivatott környezet védőként aposztrofálja magát, nemrég fotót küldött, mint mondta egy tájsebről.  Szíve vérzik, minden nap ha utazik mellette…

Fotóit csodáltam korábban. Ez is jól sikerült, egy kapkodva bezáratott külszíni bányánkról.  Kiderült, a Természet sérelmét véli felfedezni ott ahonnan évtizedekig munka, megélhetés, villany és meleg, magyar honnak bevétel származott! Ő nem is használ bánya terméket, ékszert, lakást, közlekedési eszközt, mobil telefont, fényképező gépet, s felsorolása itt megszakadt…

Kérdeztem miért nem inkább annak látja a bányát, ami valójában? Hiszen lehetne szakszerűen rekultiválni, számára más funkciót találni. Vagy egyszerűen turista látványosságként használni mint máshol teszik! Ja, hogy pénzbe kerül?! Nahát… 

Milyen sokfélén látunk egy fényképet  -mondta másik barátom szeretettel- hiszen ő valaha ott dolgozott. Azon a külfejtésen. Természetes hogy nem ítélünk egyformán de az már talán nem oly kézenfekvő ha feledjük, tagadjuk gyökereinket. Használd és dobd el! Divatos fogyasztói nézet. Lehet ez társadalmi méretű? Vagy van még egy határ, melyen a régi és az új harmóniát talál? Talán a szakértelem, a megbecsült nagy tudású szakember köztudottan elismert véleménye  az orvosság?

Történelmi fogalmaink beszédesek. A gazda gazdálkodik, a mérnök mér, a tudós tud, a tanár tanít, az orvos orvosol vagy szebben: gyógyít. Ki-ki tanult szakmájának megfelelően.

Újabb nevezéktanunk már nem ily kifejező. Mit tesz a közgazda a pszichológus, szociológus környezetvédő? Erről soká vitatkozunk, s majd bizton kialakul! Ma még akadozik a gépezet…

Sajnos mostanság nem kell szakirányú képzettséggel rendelkezni ahhoz hogy szakértőnek neveztessék aki. Azért nem Valaki vagy Akárki, mert valami azért szükséges ehhez napjainkban is!

Ismeretség elismertség helyett, és jól irányult vélemény szakmai ismeret helyett. Legalább is így látszik már 20 éve a napi történésekből! Az úgynevezett Médiákban, sajnos egyre gyakrabban a szak folyóiratokban, de már egyetemi jegyzetekben is, teret kapnak olyan hírek, írások melyek szakmai szempontból nemcsak értéktelenek, hanem kiválóan alkalmasak arra hogy egy-egy szakma manapság amúgy sem magas szintű társadalmi elismertségét tovább rombolják. A laikust, tudni vágyót félre tájékoztassák.

Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen sok, és sajnos egyre több tradicionális szakmát hazánkban már szinte csak a szakhatóságoknál, közhivatalokban, hadd ne mondjam a magas minisztériumokban „művelnek”. Számszerűen többen mint azt a napi  gyakorlatban teszik. Így eshet meg hogy termelő tevékenységek kihalnak, mások nem kapnak engedélyt. Valamilyen, akár a Természetben amúgy nem létező de kellően magas helyen kiagyalt feltétel miatt. A kitartó folyamodót hosszas és fölösleges hiánypótlásokkal tűzdelt ügymenetre s vele pénze kidobására kárhoztatják, míg el nem megy a kedve a tenni akarástól. Példaként: egy szénbánya, s egy atom erőmű „környezethasználati engedélye” azonos nagyságrendű összeg…

Persze azért manapság „szakértő véleménye” szinte bárkinek, így a bölcs hatóságnak is lehet, sőt komoly helyen ez kötelező is! Nem elegendő örömmel tudomásul venni, (támogatni?) hogy új munkahelyek születnek, ha akarják. Hiszen annyi gátja van, miért is ne találnánk egy kis egyszerű akadályt?!

Az eredmény nem marad el! Sikerrel védjük a környezetünket az értékteremtő munkától. Hevernek parlagon földjeink és tudós agyaink, piac híján. Energia hordozóink a föld alatt maradnak. Tradicionálisan jól menő iparágaink elhalnak. Gyermekeink tantervet s nem elődeik példáját, hasznos útmutatást, probléma megoldást tanulnak. Értékteremtő önmegvalósító munka lehetőség nélkül nőnek fel generációk.

Ha megpróbálhatnák, ha ráérezhetnének alkotó erejükre. El sem merem gondolni hová vezetne az új magyar termékek, találmányok, remekművek művészi alkotások sora…

A boltokban minden kapható. Jut elegendő kis létszámú nemzetünknek is a globalizáció gyártmányaiból. Legyen az atomerőmű,  élelmiszer, használati cikk, szórakoztató TV műsor…

Elég megvenni tudni és „szakértelemmel használni”.

S mi a jövőkép? Azt mondaná Pató Pál úr: ejh, ráérünk arra még!

 

Livo László